Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 35. (1984)
1984 / 2. szám - FÓRUM - Mai költészetünk és fogadtatása (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerkesztett szövege: Alföldy Jenő vitaindítója, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás, Lator László,Kulcsár Szabó Ernő, Kis Pintér Imre, Kiss Ferenc, Görömbei András és Somlyó György hozzászólásai, Simon Zoltán összeállítása a vitáról, Koczkás Sándor zárszava)
években ez a kísérletezés, amely egyszerre kiútkeresés és új utak keresése is, abszurdabb történelmi feltételek, kényszerek közt zajlik, mint a boldog századelőn. Ennek az elemző megértésére, tragikus emberi okainak a feltérképezésére azonban a kritika és a költészet egymás elleni barikádharcaiban nem jut elegendő idő és figyelem. LATOR LÁSZLÓ Ha majd egyszer az irodalomtörténet-írás az elmúlt, mondjuk, másfél évtized magyar líráját számba veszi, alighanem megállapítja, hogy a verscsinálás módja talán soha ilyen viharosan nem változott, régen volt ilyen forrongó, sokfelé nyújtózó, kísérletező kedvű, ilyen fogékony mindenfajta hatásra, európaira és nem európaira, s bizonyára arról az ízlésváltásról fog beszélni, amely mostanában tagadhatatlanul ott érzik szinte bármelyik találomra felütött folyóirat versrovata mögött... Ami a kísérletezést illeti: az irodalompolitika igazán nem akadékoskodik. Ki-ki kedvére lehet urbánusan vagy népien szürrealista, személyes vagy objektív; írhat hagyományos dalokat vagy vakmerően avantgarde kompozíciókat, antipoetikusan prózai, közérthető vagy ezoterikus szövegeket, kollázsokat, élhet a modern technika lehetőségeivel, a hagyományos betűkombinációkat szabadon elegyítheti grafikus, fotografikus vagy éppen zenei elemekkel, lehet konkrét és szkriptovizuális, akusztikus líra vagy a koncept alakzatok híve, megújíthatja a lírát nyelvtanilag vagy elegánsabban grammatikai, vagy még elegánsabban szemiotikai fogantatási eszközökkel. Nyugodtan kételkedhet a líra vagy legalábbis a hagyományos líra korszerű voltában, megírhat egy egész életművet, szüntelenül bizonyítva, hogy ma már lehetetlen verset írni. Hogy a legtökéletesebb, legteljesebb műalkotás maga a csend. Ha valaki azt hinné, hogy csúfolódom, hadd mondjam annak máris szívemre tett kézzel: szent meggyőződésem, hogy a lírának az ilyenfajta szabadság is elemi szükséglete. S ha most talán nagyon is szertelenül vagy gátlástalanul él vele, ez talán éppen a mesterséges hiánygazdálkodás következménye. Ha előbb nem lehetett felfedezni, vagy ki is nőni valamit, fedezzük fel most egyszerre mind. De az egészséges szervezet nemcsak eltűri, hanem igényli is a kételkedés, a kritika szabadságát. Úgy tetszik, ebben is még kiskorúak vagyunk. Rosszak a beidegzéseink, s az emelt hangú kritika - még ha igazán tiszta szándékú is - rossz emlékeket ébreszt bennünk. A rosszkedvű és ómódú olvasó, mondjuk, kritikus - ez esetben persze én mi tagadás, olykor el-elkedvetlenedik, bár igazán nem szeretné a fiatalabb költőnemzedékeket visszavezényelni Petőfi - nekik legfeljebb elvontan ismerős és persze nem Petőfi miatt rossz emlékű - lobogója alá, hisz sohase hitt az iskolamesteri pálca hatékonyságában. Persze hogy az új törekvéseket nem mindig könnyű megítélni. A kritika vagy a megátalkodott öregek nemegyszer tévedtek a világirodalom számtalan tanulsága szerint. . . Ha manapság a fiatalabb nemzedékek verseit olvasom, nemegyszer csak a mutatványt látom, a látványos görögtüzet, a kölcsönzőből való jelmezt, ritkábban a félreismerhetetlen költészet vagy éppen a nagyság lényegét. De hadd kételkedjem magamban is. Nem volt-e mindig így? Nem voltak-e mindig tele a folyóiratok, az antológiák és a saját költségen kiadott versgyűjtemények a tisztes vagy éppen azóta elfelejtett átlag tisztes, jelentéktelen vagy éppen selejtes termékeivel? Mégis, bár lehet, hogy az emlékezet retusálja a képet, mintha régebben