Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 42. (1991)
1991 / 1. szám - KORFORDULÓ - Tamás Attila: Vétkesek közt mennyire cinkos az, aki nem néma?
A felhozott példák szintén önmagukért beszélnek. Egy korszakot nem lehet jelszavak alapján megítélni. Minden jelenség mögött konkrét indítékok vannak. Ha valamilyen ítéletet — például a Kassák-„zárszót” az ötödik kötetben — valóban külső nyomásra hoztak, akkor ezt konkrétan fel kell tárni, és mélységes hiba lenne, ha ennek alapján az egész vállalkozást lesöpörnénk az asztalról. (Nem kétséges, az idő elszaladt felette, történeti szerepe azonban megkerülhetetlen, s meghaladását csak kellő objektivitással tudom elképzelni.) Ezért kaptam fel a fejem leveletek egy másik kifejezésére, amely „nemes elfogultságot” emleget. Lehet, hogy régimódi vagyok, de én még Horváth János „iskolájába jártam”. Az irodalomtörténet-írás számomra a tények felderítésével, „mikrobiológiai” megismerésével kezdődik. Azok elemzéséből törekszem a lehető legteljesebb beleérzéssel s ugyanakkor a legteljesebb pártatlansággal kibontani a felismert összefüggéseket és folyamatokat. Adjunk zöld utat az új értékszempontoknak, de ne tegyük azokat kizárólagossá, mert ennek következményei hasonlóvá válnak ahhoz, ami ellen hadakozunk. Vegyük örömmel — s ha úgy tetszik: győztesen — birtokunkba az egész magyar irodalmat. De ezzel egyidejűleg sajátítsuk el az eddig ugyancsak nem általános nyitottságot — egymás különböző értékeire, lett légyen szó világnézeti kérdésekről vagy művészi irányzatról. Úgy vélem, ezen az úton, e nyitottsággal és egymás kölcsönös megbecsülésével érhetjük el a legtermészetesebb módon nemzeti irodalomunk sokszínűségét és igazi gazdagságát. Mondja mindezt egy bibliográfus és muzeológus, akinek eddig is ezt a „munkahipotézist” kellett használnia. S akinek ez a magatartása remélhetően nem marad pusztán „szakmai ártalom”. TAMÁS ATTILA Vétkesek közt mennyire cinkos az, aki nem Olvasom a kérdésfeltevés után az első válaszokat, és úgy gondolom, talán van rá okom, hogy eredeti szándékom ellenére hozzászóljak a megkezdett beszélgetéshez. Talán éppen sajátos helyzetem miatt. A „spenót” hetedik kötetének szerzői között nem szerepelek — talán nem egészen véletlenül —, részt vettem ezzel szemben egy másik közös irodalomtörténeti munkában. A hatvanas évek második felében vállaltam egy rövidebb összefoglalás huszadik századi részének megírását. Annak kérdésére, hogy mit ér az általam írt három fejezet, mások feladata, hogy válaszoljanak, kérdeznem azonban nekem is kell. Előbb azonban mégis néhány szót az említett könyv keletkezésének körülményeiről. Az volt akkor — több, mint két évtizeddel ezelőtt — a célunk, hogy részletesebben kidolgozott és a szakma szempontjait jobban szem előtt tartó