Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 5. szám - TANULMÁNY - Dobos István: Elméletek közötti térben
„hermeneutikai nihilizmusa” garantálná a módszertani biztonságát. E két véglet meghaladásaként is lehet értelmezni A strukturalizmus után című kötet kiinduló tételét: „az irodalomelméleti diszciplína a tudományos kutatás területi egységeként számos, önmagában nézve többé-kevésbé koherens és teljes elmélet együttlétét és dialógusát feltételezi”. Ez a párbeszéd nem jöhetne létre, ha ebben az elemzésben az irodalomkutatás lehetséges szemléleteit képviselő tanulmányíróktól tudatosan idegen mértéket alkalmaznánk. Nyilvánvaló, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének gondozásában készült Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben alcímet viselő több mint 30 ív terjedelmű kötet tanulmányai az irodalomkutatás különböző tárgyaira vonatkozó kérdéseket tesznek fel, tehát az alkalmazott elméletek közelebbi konkrét vizsgálata nélkül semmiképpen sem bocsátkozhatunk feltételezésekbe az értelmezett szöveg felfogását illetően. A feladat persze korántsem könnyű. Mindez nem mentegetőzés akar lenni, hanem csak a rekonstrukciós folyamat hermeneutikai feltételeinek eléggé jól ismert következményeire hívja fel a figyelmet, s arra, hogy ebben a diszkurzusban mindenképpen színt kell vallani. Bojtár Endre az érték és értékelés kérdésein töprengve a „nem tudás” ama határáig szeretné elvezetni olvasóját, ahonnét a „képtelenségek beláthatóvá válnak”. Az irodalomkutatásnak ezt a talán nem teljesen bevett módját Az irodalmi mű értéke és értékelése című tanulmány messzemenően igazolja. Érdemes megjegyezni, hogy egyáltalán nem könnyű olvasmány. Már a rendhagyó célkitűzés megfogalmazása azt sejteti, hogy komoly nehézségekkel találhatja szembe magát az olvasó, akiről egyébként Bojtár Endre rendkívül sokat feltételez. Először „magának a műnek” a vizsgálatával közelít a műalkotás értékéhez, s arra a belátásra jut, hogy „maga a mű” nem létezik. Ez a meglehet képtelennek tűnő következtetés Bojtár elméletének érvényességi körén belül teljesen logikus, ugyanis a fenomenológiában interszubjektíve azonosítható mű létezését vonja ezzel kétségbe, szerinte ugyanis kizárólag elolvasott szöveg van. Már itt kell figyelmeztetnem arra, hogy talán némi zavart okozhat az irodalom létezésmódjáról és az olvasás folyamatáról alkotott feltételezések kritikai elemzésében két alapvető fontosságú szakkifejezés, szöveg és mű használata. Bojtár az adott elmélet kontextusában igen következetesen alkalmazza őket, de a nézőpont megváltoztatásakor nem minden esetben jelzi, hogy ugyanaz a fogalom alkalmasint éppen ellenkező értelmet nyer. Nagyon leegyszerűsítve lássunk egy példát arra, mire is gondolok. Bojtár — egyébként helyesen — sok hasznát nem látja szöveg és ma olyan értelmű megkülönböztetésének, amely lehetővé tenné egy objektív kiindulópont feltételezését. Ebben az összefüggésben a szöveg olyan ideális létező, mely mintegy megőrzi azonosságát olvasataival szemben, az irodalmi mű pedig az „olvasói tudatban” átalakított szöveget jelenti. Közvetlenül ezután a szövegben — de helyénvalóbb itt a tanulmány szót használnom—Ingarden ehhez kapcsolódó gondolatait értelmezi, tehát kénytelen a rétegelmélet terminológiájával élni, ebben pedig a konnetizációitól megkülönböztetett mű a fent említettnek éppen az ellenkezőjét jelenti. De ennyi éppen elég, talán sok is. Pusztán azt kívántam érzékeltetni, hogy az olvasás folyamatáról szóló gondolatmenet folyamatos olvasása nem teljesen zavartalan, s bizonyára a közvetítésük sem lehet ellentmondásoktól mentes. Némileg meglepő módon a strukturalista, szemiotikui indíttatású irodalomelméletek alapelvei főszerephez jutnak Bojtár Endre tanulmányában, de nem kell ezen különösebben63