Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 47. (1996)

1996 / 2. szám - DEBRECENI IRODALMI NAPOK - Szegedy-Maszák Mihály: Merre tart az irodalom(tudomány)?

teszik lehetővé, hogy az irodalmat mint irodalmat ismertessék meg a fiatalokkal. A nemzeti alaptantervel szemben is alapvető szakmai kifogások hozhatók fel. Sú­lyos hibának tartom, hogy a 8. évfolyam végén kötelezően ismertnek tekintendő művek sorában „a világirodalom néhány alkotása”, valamint „Kosztolányi egy-két műve” szerepel, mert e homályos megfogalmazásokat nem lehet egyértelműsíteni, és azt sem hiszem megengedhetőnek, hogy a 10. évfolyam végén számonkérhető olvasmányok között Az ember tragédiájának mindössze részletei vannak föltün­tetve. Csakis vidékies bezárkózásra ösztönözhet olyan követelményrendszer, amely szerint a tizenhatéveseknek nem kell egyértelműen megismerkedniük vala­mely tizenkilencedik vagy huszadik században írt külföldi regénnyel. Az sem he­lyeselhető, hogy a nemzeti alaptanterv mellőz olyan irodalmi alkotásokat, amelyek Erdély vagy a Felföld örökségének részei. Egyetemeink átalakítása nem enged átgondolt elképzelésre következtetni. Egy­részt az észak-amerikai credit system-hez alkalmazkodtunk, másfelől a német Habilitation-eljárást vezettük be. A hatékonyság és a kultúra egyetemének e házas­sága nem mondható szerencsésnek. Az egyetemek általában háromféle tevékeny­séget folytatnak: tudományos vizsgálódást, oktatást és ügyintézést. A közelmúlt egyértelműen e legutóbbit helyezte előtérbe, ami óhatatlanul szellemi igénytelen­séghez vezet. Jó példa erre a hallgatói értékelés, amelyet már több felsőoktatási intézményben is figyelembe vesznek. Ez az amerikai mintájú eljárás fogyasztóvá lépteti elő a diákot, amennyiben az ő megelégedettségét ismeri el az oktatói mun­ka mércéjeként. Félreértés ne essék, nem az értékelésnek, még kevésbé a fiatalok véleményének a létjogosultságát vitatnám, csak azt, hogy a minőség meny­­nyiségként mérhető, vagyis az a legjobb tanár, aki a legnépszerűbb vagy esetleg a legjobb osztályzatot adja. Az ismeretek elsajátítása erőfeszítéssel is jár, a hallgatói közmegegyezés ezzel szemben kényelmességet is tükrözhet. Az irodalmár szakmája időigényes és nem kifizetődő tevékenységgel jár. Minél több művet kell ismernie és újraértelmeznie, a lassú és ismételt olvasásra pedig aligha lehet módja akkor, ha szüntelenül jelentéseket ír, üléseken, kerekaszta­lokon és bizottságokban vesz részt, pályázatokat, beszámolókat és alkalmi föl­­szólalásokat készít. Inkább teremthet értéket olyan tudós, aki el tud mélyülni, azaz átvitt értelemben otthont épít, mint aki állandóan úton van, mert a gyors tájé­kozódás, állandó kirándulás, az átváltás egyik divatról a másikra könnyen vezethet felszínességhez. Szellemi értelemben az otthon az ember halandóságának egyenes következménye. Újraolvasásra, azaz értékek védelmére kötelez. Sachs kijelentése az újszerűség viszonylagosságáról mélyebb értelmet ad a következő állításnak: „Nem azért lakunk valahol, mert építkeztünk; sokkal inkább annyiban építünk, amennyiben lakunk valahol”.44 Ha valaki Kosztolányi szellemét igyekszik képvisel­ni, aligha lehetnek kétségei afelől, hogy „minden lényeges és nagy onnan ered, hogy az embernek hazája van és gyökere valamilyen hagyományban.”45 Az Amerikai Egyesült Államokban egyre többen emelik föl a szavukat az ellen, hogy az egyetemeket üzleti vállalkozásként működtetik. A New Literary History 1995. nyári száma például ennek a szemléletnek a kíméletlen bírálatára vál­lalkozik. Nálunk most pontosan ez a felfogás kerül érvényre, amikor az oktatók s hallgatók arányát alkalmazzák mérceként. Durván fogalmazva, nem az a baj, hogy

Next