Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 47. (1996)
1996 / 2. szám - DEBRECENI IRODALMI NAPOK - Szegedy-Maszák Mihály: Merre tart az irodalom(tudomány)?
teszik lehetővé, hogy az irodalmat mint irodalmat ismertessék meg a fiatalokkal. A nemzeti alaptantervel szemben is alapvető szakmai kifogások hozhatók fel. Súlyos hibának tartom, hogy a 8. évfolyam végén kötelezően ismertnek tekintendő művek sorában „a világirodalom néhány alkotása”, valamint „Kosztolányi egy-két műve” szerepel, mert e homályos megfogalmazásokat nem lehet egyértelműsíteni, és azt sem hiszem megengedhetőnek, hogy a 10. évfolyam végén számonkérhető olvasmányok között Az ember tragédiájának mindössze részletei vannak föltüntetve. Csakis vidékies bezárkózásra ösztönözhet olyan követelményrendszer, amely szerint a tizenhatéveseknek nem kell egyértelműen megismerkedniük valamely tizenkilencedik vagy huszadik században írt külföldi regénnyel. Az sem helyeselhető, hogy a nemzeti alaptanterv mellőz olyan irodalmi alkotásokat, amelyek Erdély vagy a Felföld örökségének részei. Egyetemeink átalakítása nem enged átgondolt elképzelésre következtetni. Egyrészt az észak-amerikai credit system-hez alkalmazkodtunk, másfelől a német Habilitation-eljárást vezettük be. A hatékonyság és a kultúra egyetemének e házassága nem mondható szerencsésnek. Az egyetemek általában háromféle tevékenységet folytatnak: tudományos vizsgálódást, oktatást és ügyintézést. A közelmúlt egyértelműen e legutóbbit helyezte előtérbe, ami óhatatlanul szellemi igénytelenséghez vezet. Jó példa erre a hallgatói értékelés, amelyet már több felsőoktatási intézményben is figyelembe vesznek. Ez az amerikai mintájú eljárás fogyasztóvá lépteti elő a diákot, amennyiben az ő megelégedettségét ismeri el az oktatói munka mércéjeként. Félreértés ne essék, nem az értékelésnek, még kevésbé a fiatalok véleményének a létjogosultságát vitatnám, csak azt, hogy a minőség menynyiségként mérhető, vagyis az a legjobb tanár, aki a legnépszerűbb vagy esetleg a legjobb osztályzatot adja. Az ismeretek elsajátítása erőfeszítéssel is jár, a hallgatói közmegegyezés ezzel szemben kényelmességet is tükrözhet. Az irodalmár szakmája időigényes és nem kifizetődő tevékenységgel jár. Minél több művet kell ismernie és újraértelmeznie, a lassú és ismételt olvasásra pedig aligha lehet módja akkor, ha szüntelenül jelentéseket ír, üléseken, kerekasztalokon és bizottságokban vesz részt, pályázatokat, beszámolókat és alkalmi fölszólalásokat készít. Inkább teremthet értéket olyan tudós, aki el tud mélyülni, azaz átvitt értelemben otthont épít, mint aki állandóan úton van, mert a gyors tájékozódás, állandó kirándulás, az átváltás egyik divatról a másikra könnyen vezethet felszínességhez. Szellemi értelemben az otthon az ember halandóságának egyenes következménye. Újraolvasásra, azaz értékek védelmére kötelez. Sachs kijelentése az újszerűség viszonylagosságáról mélyebb értelmet ad a következő állításnak: „Nem azért lakunk valahol, mert építkeztünk; sokkal inkább annyiban építünk, amennyiben lakunk valahol”.44 Ha valaki Kosztolányi szellemét igyekszik képviselni, aligha lehetnek kétségei afelől, hogy „minden lényeges és nagy onnan ered, hogy az embernek hazája van és gyökere valamilyen hagyományban.”45 Az Amerikai Egyesült Államokban egyre többen emelik föl a szavukat az ellen, hogy az egyetemeket üzleti vállalkozásként működtetik. A New Literary History 1995. nyári száma például ennek a szemléletnek a kíméletlen bírálatára vállalkozik. Nálunk most pontosan ez a felfogás kerül érvényre, amikor az oktatók s hallgatók arányát alkalmazzák mérceként. Durván fogalmazva, nem az a baj, hogy