Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 49. (1998)
1998 / 2. szám - IRODALOMI NAPOK - Thomka Beáta: Világmetszetek, mikrovilágok, szemcsék
S itt térnék vissza a folyamat kérdésére, amelyben minden tényezőt és szakaszt a transzfommációs képesség határoz meg. Az elbeszélő műfajt és szöveget: 1. a létrehozásban, 2. a szövegszervezésben, 3. az olvasói tudat narrativitásában és 4. a kettő által létesülő közegben, az olvasás, értelmezés terében egyaránt a változékonyság jellemzi. Nem a már meglévő szöveg és forma, hanem a létrejövő mozdul ki ebbe vagy abba az irányba. Ám mindkét esetben módosul az olvasói és értelmezői viszony, ami visszahat arra, hogy ma kisregényként olvassunk például egy 19- századi beszélyt. Az eltűnt idő nyomában (1913-1922) igen jelentősen befolyásolta a kritikát abban, hogy a Malte Laurids Brigge följegyzéseit (19Ю) ne naplóként, hanem új regénymodellként értelmezze. Az elbeszélések újraértelmezik az örökül kapott mintákat és magukat a szövegeket is, s ezzel az interpretációt is felülvizsgálatra késztetik. Ricoeur generatív szerepet tulajdonít a műfajoknak a beszéd mint műalkotás létrehozásában. „A műfaj nem a besorolás kategóriája — nem az osztályozás, hanem az alkotási folyamat eszköze.” A befogadáselmélet ezt a megértés és értelmezés síkjára bízza. E. D. Hirsch is elveti az osztályozás elvét, a külső kontextus jelentőségét nem értékeli, a műfajfogalomnak pedig heurisztikus és konstitutív funkciót tulajdonít: a belső műfajt jelentéssel az értelmező látja el. A szerkezeti modellek változékonysága a nyelv és a művészet terepén a váltások, ugrások, felejtések és felidézések dinamikája, illetve diszkontinuitáson alapuló folyamatossága. A szerző és az olvasó is felkínálja elképzelését és elvárásait, s ebből az egymásrahatásból egy új műfaji látomás bontakozik ki. Narratív identitás. Mindez elválaszthatatlan a személyes és a közösségi narratív identitás átalakulásaitól, melynek következtében nemcsak a szövegekről, elbeszélések sorozatáról alkotunk magunknak hosszabb vagy rövidebb időre érvényes képet, hanem magunkat és egy kulturális közösséget is felismerünk bennük és általuk. Foucault hasonlóképpen a mozgás és cselekvés jegyében gondolkodik: „El kell gondolkoznunk azon, hogy mi is pontosan az a tevékenység, amely fikció, versek, történetek keringéséből áll (...) egy társadalomban. Elemeznünk kell egy második műveletet is: az összes narratíva közül miért szentesítünk néhányat, és miért működtetjük őket ’irodalomként’.” Ha az irodalom a kiválasztás, szakralizáció és az intézményi érvényesítés összjátéka által funkcionál irodalomként, talán nem tévedés mindezt e pillanatban a műfaji kérdésre szűkíteni. A kérdés tehát így hangozhatna: miért rendelünk egyes szövegeket adott pillanatban egy bizonyos műfaji kategóriához, s miért keresünk új körülíró meghatározásokat, mint például a hetvenes években Mészöly Alakulások című művének megjelenésekor. Éppen a szövegnek mint poétikai kategóriának és működésének a leírása hiányzott,10 és hiányos mindmáig. A nyelvi és nyelvészeti kategória irodalmi funkciójához úgy kerülnénk közelebb, ha a szövegszintű retorikai figurák módjára leírnánk a fikciós szöveg meghatározó alakzatait. A metafora, parabola, irónia stb. princípiumát mint elbeszélésszervező elvet még mindig nem ismerjük eléggé, holott a század művészeti alapformáivá váltak.