Amerikai Magyar Népszava, 1938. január (39. évfolyam, 1-31. szám)

1938-01-01 / 1. szám

( Founded in 1889 by GÉZA D. BErtkó alapította 1899-ben Amerikai MÉÉÉtf Népszava AMyqiCAM MüNOAOiAM PEOPLES VO'CE THE OLDEST HUNGARIAN DAILY NEWSPAPER Entered as Second Class Matter Post Office, New York Published daily including Sunday bv THE AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, INC. Main Office: 380 2nd Avenue, corner 22nd Street, New York, N. Y. Telephone: GRamercy 5-G780. 0781, G782 Nijiht. Sundays and Holidays: STuyvesant 9-82G0 SUBSCRIPTION RATES: United States of America, Canada, Mex­ico, South America, Cuba—one yr. $0.00, ß mo. $3.00. Daily only. Foreign Countries and ^Tew. York City on<* year $i>.00, '•> months $4.50 Daily only| ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Az Egyesült Államokban, Canadaában, Mexicoban, Dél-Amerikában és Cubában. Egész évre $0.00. — félévre $3.00. — Kül­földre és New Yorkban egész évre $9.00. félévre $4.50. Budapest Editor Dr. ANDOR KUN budapesti szerkesztő Magyarországi szerkesztőség I Office in Hungary: Budapest, I., Horthy Miklós ut, 15/B | Budapest, I., H­o­rth­y Miklós ut, BRANCH OFFICES: Astoria, N. Y. — 31-05 Grand Avenue Bethlehem, Pa. — 843 East 4th Street. Bridgeport, Conn. — 578 Bostwick Ave. Buffalo, N. Y. — 432 Dearborn Street Cleveland, Ohio — 11530 Buckeye Road Chicago, 111. ;— 3520 N. Marshfield Ave. Detroit, Mich. — 7932, W. Jefferson Ave. FIÓK Los Angeles, Cal. Newark, N. J. -Perth Amboy, N. Passaic, N. J. — Philadelphia, Pa. Pittsburgh, Pa. — So. Milwaukee, W So. Bend, Ind. — Trenton, N. J. — Orvosvédelem MINDEN NAGYOBB VÁROSBAN vannak szélhámoskodó orvo­­­o­sok, illetve olyanok, akik orvosoknak adják ki magukat, be­tegeket kezelnek, bár soha még csak színét sem látták egy elfo­gadott orvosi egyetemnek. Legutóbb Chicagóban tartott nagy tisztogatást a rendőrség az Orvos Szövetség panaszára a szélhá­moskodó álorvosok között. De a nagy razzia előtt Virginia Gardner, a Chicago Tribune ügyes munkatársa egész sereg ilyen szélhámost látogatott meg “rendelőjében”. Mindenütt betegnek mondotta magát és bár ki­tűnő egészségi állapotnak örvend, a szélhámosok mindegy­ike fel­ajánlotta további szolgálatait és a legkülönbözőbb betegségeket állapították meg nála. “Dr.” William J. Elmore, aki csont és bőr specialistának adta ki magát, azzal fogadta a viruló egészségű fiatal lányt, hogy sú­lyos májbaja van, a betegséget azonnal konstatálta, mikor be­lépett az ajtón. “Dr.” E. Romanowski a kezelést “ráolvasással” és masszázsal kötötte össze, árai olcsók, egy gerinc masszázsért mindössze két dollárt kért. “Dr.” Joseph Costello, a mindentudó, mélyen a “beteg” sze­mébe nézett és következőket állapította meg:­­Balkeze reumásabb, mint a jobb, ezt a balszem kitükrözésén látta. A dignózis töb­bi részét astrológiai alapon igyekezett megmagyarázni. “Dr.” J. E. Weidenfellernek egy olyan villanylámpája volt, mellyel nem kevesebb, mint hatszáz betegséget gyógykezelt és mindig sikeresen. Megmagyarázta az ámuló betegnek azt is, hogy az egész világon nincs még egy ilyen lámpa, mint az övé. De a napfényt imitáló lámpa ma már minden nagyobb üzletben kap­ható 10—15 dollárért. És így tovább, minden egyes “doktor”, akit felkeresett, be­tegnek mondotta, egyetlen egy sem állapította meg, hogy telje­sen ép és egészséges. : . A “doktor urak” most már a cellában h­üsülnek, de jönnek az újabbak, és ami legnagyobb baj, a gyógyulást keresők között még mindig sokan vannak olyanok, akik előnyben részesítik a bőbeszé­dű, minden hájjal megkent szélhámosokat, mint a tanult, kép­zett, megbízható orvosokat, akik a képzelt betegnek szemébe mondják, hogy nincs semmi bajuk, az igazi beteget pedig legjobb tudásukkal igyekeznek ismét egészségessé változtatni. Elzász-Lotharingia BISMARCK HINTETTE EL az 1914—1918-as világháború mag­vát, amikor 1871-ben, a porosz-francia háború után Elzász- Lotharingiát Németországhoz csatolta. Ha némi túlzás is az, ami­kor egyes történelemtudósok így próbálják leegyszerűsíteni a vi­lágháború gyökerét, az viszont kétségtelen, hogy a német császár­ság megalapítójának, a vaskancellárnak köszönheti Európa, hogy a 19-ik század utolsó negyedétől fogva az évszázados francia-angol bizalmatlankodást, vetélkedést a német-francia torzsalkodás vál­totta fel. Amikor MacMahon francia tábornok Sedannal letette a fegy­vert és a német csapatok 1871-ban bevonultak Párizsba . Bis­marck diktálta a békefeltételeket, a franciák számára a legsúlyo­sabb csapás volt Elzász-Lotharingia elvesztése. Hogy a porosz­francia háború vetett véget a második francia császárságnak, — ez nem nagyon fájt a franciáknak, akik amúgy is torkig voltak III. Napóleonnal. De hogy Franciaország elveszítette egyik leg­gazdagabb és legtermékenyebb birtokát, Elzász-Lotharingiát, ez minden franciának a szívében tőr volt. 1871-től a világháborúig készült Franciaország a nagy re­­vanzsra, készült arra, hogy visszavegye Németországtól Elzász- Lotharingiát. Elzász-Lotharingia volt az a bűvös szó, amivel fel lehetett tüzelni minden franciát, hogy induljon a harcvonalba. 1871-től 1914-ig Németországi lázas igyekezettel próbálta elnéme­­tesíteni ezt a gazdag vidéket. S minden intézkedés, amit ebben az irányban tett Németország, csak újabb olajat öntött arra a tűzre, ami ott égett minden franciában. A harmadik francia köztársaság világháború előtti külpolitikájának minden mozgatója az volt, hogy Elzász-Lotharingiát visszakaphassa Franciaország. Elzász- Lotharingia lebegett a franciák szeme előtt, amikor megkötötték az antant szerződést Angliával és Oroszországgal, jóllehet a har­madik francia köztársaságot egy világ választotta el a reakciós cári Oroszországtól. Amikor a központi hatalmak 1918-ban elveszítették a világ­háborút, egy percig sem volt kétséges, hogy Elzász-Lotharingia lesz az első, amit Franciaország vissza fog kapni. George Clemen­­ceau, a francia “tigris”, aki a világháború utáni békeszerződése­ket diktálta, fiatalember volt az 1870—71-es háború idején, fiatal újságíró volt akkor s azt a megaláztatást, amit Franciaországnak kellett elszenvedni, Elzász-Lotharingia elvesztésével, sohasem tud­ta elfelejteni. A revanzs órája volt a számára, amikor bejelent­hette a franciáknak, hogy Elzász-Lotharingia újra Franciaország OP 16­-'* A világháborús békeszerződésekről mostanáig Elzász-Lotha­­ringiáról sohasem tettek említést a németek. Hallgatásukkal mint­egy annak a jelét adták, hogy elismerik, hogy a békeszerződések­nek Elzász-Lotharingiára vonatkozó része valóban egy régi igaz­ságtalanságot tett jóvá. Most először tettek célzást állítólag a nácik arra, — és még­hozzá egy francia államférfi előtt — hogy Németország újra be fogja jelenteni igényét Elzász-Lotha­ringiára, ha Franciaország nem teljesíti Németország három más irányú követelését. A­ német hivatalos sajtóügynökség sietett megcáfolni a hírt. A németek tisztában vannak azzal, hogy ha nem cáfolnak, ezt a hírt háborús fenyegetésnek fogná fel a fran­cia közvélemény. Mert ahhoz nem férhet kétség, hogy Francia­­ország az utolsó csepp véréig is Elzász védelmére kelne. IRODÁK: — 724 S. Arizona Ave. — 17 Williams Street, Maplewood, N. J. J. — 307 Maple Street - 157 Jefferson Street — 537 Morse Street — 312 Johnston Avenue isc. 1105 N. Chicago A. 1712 So. Kembel Street - 900 So. Broad Street m TED HEALY ismert nevű komikus volt, valami 3000 dollárt fizettek neki hetenkint a filmvállalatok. Ka­rácsony előtt pár nappal Mrs. Healy-nek kisgyereke született. Szóval a Healy családnak boldog karácsonyra volt kilátása. DE HEALY karácsonykor már nem élt. Valamelyik éjszaka sorra jár­ta az éjszakai mulatókat, részeg volt s valami három verekedést bonyolí­tott le ezen az éjszakán, örömében, hogy kisfia ízületett. Kórházba vitték, pár óra múlva meghalt. Mondják, szívbajos volt, mondják, megrögzött alkoholista volt. Mindenesetre rendes körülmé­nyek között “body guard”-dal járt. Nem tudni, hogy a body guard mi­től őr­izte, verekedésektől-e, vagy italtól, de néha, mint ezen a végze­tes éjszakán is, sikerült megszöknie a testőrtől. A TÖRTÉNETNEK nincs még vé­ge. A tragikus vég ez: az asz­­szony egy cent nélkül maradt. Még biztosítása se volt Healynek, vagyo­na se, sőt utolsó heti fizetése se volt meg, mert Healy heti párezer dollár jövedelmét minden héten el­költötte. Most az egyik stúdióban gyűjte­nek Mrs. Healy és gyerekei részére. Gyűjtenek és talán 5 centes ado­mányt is elfogadnak olyan alkalma­zottól, aki heti 50 dollárt keres, hogy megmentsék az éhségtől azt az asszonyt, akinek férje heti 3000 dollárt keresett. Ilyenek közelről azok a karrierek, amelyeket a szegények és a névtel­­enek irigyelnek. VALAMELYIK amerikai újsg írja, hogy Magyarországban, Decs községben az a szokás, hogy az anyós a fiatal házaspár házához költözik s elvégzi a háztartás min­den munkáját, azért, hogy a fiata­lok hadd mulassanak és éljék vilá­gukat. A híradás szerint, a fiatal feleségnek addig ki sem kell men­nie a konyhába, amíg az anyós él. Az Isten tudja, honnan kerülnek ilyen hírek a világsajtóba, különö­sen Magyarországról, ahol legnép­szerűbbek az anyóst kárhoztató gú­nyoló viccek. Bizonyos, hogy se Decs, se másmilyen községben ilyen ősrégi szokás nincsen, s nemigen akad anyós, aki a menye minden munkáját elvégezze, csak azért, hogy a fiatalok mulassanak és szó­rakozzanak. Bár az ötlet nem rossz. Fiatal feleségek szívesen behoznák ezt a szokást, de nem valósínű, hogy az anyósok is helyeselnék, mert va­lószínűleg azt mondanák, hogy: dol­goztam a saját háztartásomban ele­det, dolgozzon most a menyem a sa­ját házában. A munka a fiatalságnak való, az öregség jogos ajándéka a pihenés. És ez egyszer az anyósnak volna igaza. LOS ANGELESNEK fényes kará­csonya volt, ha a mozicsillagok ajándékait vesszük figyelembe, de szomorú karácsonya volt, ha a rend­őrségi adatokat figyeljük. Karácsony napján autóbaleset folytán meghalt 5 ember, 2 haldok­lik, megsebesültek kétszázan és száz részeg autóhajtó kapott idé­zést. Sehol a világon nincs annyi autó­baleset, mint Los Angelesben és kör­nyékén. Egyformán okai ennek az autóhajtók és a rendőrség. A forgal­mi szabályok lazák, a forgalmi rendőr kevés, az autó­sok és az ital sok. S ezért sok a halál és a sebe­sülés. Itt mindenki —­ illetve minden so­kat kereső ember — panaszkodik a ■magas adó miatt, de úgy látszik, mégsem elég magas az adó, ha nem telik belőle külön autóutakra és forgalmi rendőrökre. WASHINGTONI jelentés szerint, hét esztendeje nem voltak olyan jók a viszonyok, mint az utolsó fél esztendőben. Ez mindenesetre ör­vendetes újévi hír, amikor az össze­hasonlításnál igen keserves, párat­lanul kínos és rossz esztendőket használnak. Egy modern társadalomban a munkanélküliség tulajdonképen csak számtani hiba lesz, amit lehet és kell korrigálni. Minden munkanélküli egy elvesz­tett vevőt, fogyasztót jelent az ipar­nak és kereskedelemnek, tehát vég­eredményben és közvetve vesztesé­get jelent minden polgárnak. Amerika nagy lépéssel halad a minden munkanélküliséget, nyomort megszüntető modern és megterve­zett társadalmi berendezkedéshez. Újévi jókívánságul azt kívánom, hogy ezt minél hamarabb és minél tökéletesebben elérjük. Akkor lesz igazán boldog újévünk. Olyan bol­dog, hogy esetleg még az elmúlt évek keservét és boldogtalanságát is el tudjuk felejteni. És meg tudjuk bocsájtani. FÜLÖP ILONA AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA? Kalászok a­ Minit mezejéről Ir­a: kemény györgy A bevándorlás és a kivándorló MI VOLT a magyar kivándorlás elsődleges és mélyenszántó oka? Erre a kérdésre csakis ez lehet a felelet: a földtáró magyar ember lelkének a magyar röghöz való ősösztönös ragaszkodása és az ebből táplálkozó földéhsége. A magyar föld egyszerű gyermekei, akik lelkükben nagy­­szótlanul bár, de mégis örökösen mélységes szerelmet vallottak a földnek, egyszer csak ráébredtek arra, hogy hasztalanul fol­tozgatják csontjaikkal a kenyérrel biztató földet, mert azon csak másoknak és másokért arathatnak. Vagy pedig, ha maguknak is arathattak volna néhanapján: az ezer esztendőn át véres foly­tatásán vajúdó és kegyetlenül kiuzsorázott földanya petyhüdt emlőiből nem facsarhattak ki mindnyájuknak újabb és elégséges életteret. A földért földtelenül görnyedő Jánosok már hasztalanul kotorgatták ki meglapuló lelkük rejtekéből a régi bizakodáso­kat és didergő reményeket, amiket csak nagyritkán vagy sose váltott valóra szűkmarkúságával az Élet és ezért a félrebillent lelkű emberekben tótágast álltak az ösztövér gondolatok és ci­gánykereket hánytak a megostorozott érzelmek. Nagy magaijedtükben tehát megismételték a népvándorlás idejét a földtelen Jánosok százezrei és megszeppent lélekkel bár, de mégis nekivágtak a nagyvilágnak, hogy valamikor valóra válthassák ígéretes álmukat: a kenyéradó magyar föld egy-egy falatjának meszerzési lehetőségét. És itt, a közhit szerint “aranyországnak” vélt határon, a régen penészes krajcárokat is vajmi ritkán látó szegények,­ az anyatej után gőgicsélő csecsemő mohóságával kaptak a nagyobb pénz után és álmaik valótlanságát is valóra igyekeztek váltani, legalább nekilendült képzeletük szárnyán. S még a hazátlanság szomorú vizeinek tükrén is felütötte fejét néhanapján: az embe­ri élet nagyobb szépségeit ígérgető liliom. Évek múltával emberekké nőttek itt a terhes hétköznapok tétován tipegő gyerkőcei és a biztatóbb emberi élet hangos trom­bitaszavára lassankint észbekaptak azok is, akiknek koponyái­ban talán még mindig ott motoszkált a vereckei szoroson való átjuthatás gondja. A kamasz évek bizonytalansága után lehiggadt bizonyos mér­tékben az amerikai magyarság és rendezgetni kezdte a szerte­szét szórt patyolatot lelki almár­omjában. Egy ideig ugyan át­­didergett még rajta rovásra ritkán vágott jövőjének örök bi­zonytalansága, de már szóra kapott ingadozó lelke és ébrenal­­vásának álmaiba belekongatta ébresztgető harangját a mezte­len Valóság, hogy akarva akaró emberi életté formálja a bizony­talanságot. Évtizedek során bele kellett ugyan ágyaznia saját akarását a fogadott haza akaratába, de még mindig a magyar szülőföldre való visszatérhetés délibábja libegtette ígéretes lelki képeit Mikor azonban a történelem legnagyobb balekjének, a magyar baleknek, minden álmát elriasztotta és tönkretette a rémes vi­lágkatasztrófa: a kétségbeesés az égő toronyból lezuhanó ha­rangok veszett kongásával rogyott az ijedt emberekre és szo­morú csődbe kerültek a megbújt reménységek. A visszasíró ma­gyart úgy lelki térden rúgta a durva valóság, hogy minden féltve ápolt vágyakozása is belesántult a rúgásba. És amikor a “múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény” népe felett mindegyre gyorsabban elszállottak az évek madarai és egyre jobban megette a koldus reménységét az idő­ beléhajlott kegyes emlékezéseivel a régmúlt jegenyéinek megnyúlt árnyé­kaiba s a letűnt időkbe kapaszkodó szeretetéből csacsogó patak lett, amelynek hüsitő vizében megmártogatta a lelki forrásából felbuggyanó szavakat. És már csak csapongó képzeletének megsuhanó szárnyán és már csak mindjobban ritkuló ünnepnapjain juthatott el a valót­lanság színes világán keresztül az Ígéret földére, hogy így még a hétköznapok szürke színeiből is pompásan színes képeket for­máljon visszaemlékezése. A régmúlt jegenyéinek erősen megnyúlt árnyékaiban han­golom fel lelki hegedűm húrjait azért, hogy maradék­ magyarok bánatos, lelki kiskertjeiben legalább néhanapján illatos rózsákat nyisson ki a visszaemlékezés melengető napsugara.) Következő írásaimban szerény tehetségemtől telhetőleg s az adottság szerint komolyabb vagy derűsebb hangon, de minden­kor a kegyeletes szív melegségével emlékszem meg a következők­ről: Kerényi Frigyes, Reményi Ede, Dr. Gerster Árpád, Feleki Károly, Rudnyánszky Gyula, Loew N. Vilmos, Böhm­ Károly, Ba­­racs Henrik, Kohányi Tihamér, Berkó D. Géza, Sima Ferenc, Dr. Rosenberg Emmánuel, Dr. Bárándy Oszkár, Kováts Kálmán, Szepessy Gyula, Kende Géza, Mihók Sándor, Mogyoróssy Árpád, Ludvig Ernő, Konta Sándor, Hoffmann Géza, Kováchy M. Ist­ván, Kunctz Tivadar, Kováts Lajos, Nyitray Emil, Erdélyi Sz. Gusztávné, Pesty Gyula, Marczinkó József, Szepessy L. József, Perényi Béla, Papp Ferenc, Tomorszky Mihály és a régi újság­­terjesztők, Györgyi N. János, Zöldy Pali, Kuzma­ Mihály és tár­sai, Hegedűs Pál és Heffler András, Heltai Árpád, Dobos Mik­lós, a három Klein, a Wohl-féle magyar asztal, Róth Gyula, Gerő “Csárli”, Komarek W. János, Jósika-Herczeg Imre. Egyelőre ezeket jegyeztem fel lelki táblámra és köszönet­tel venném, ha a szíves olvasó felhívná figyelmemet azokra, aki­ket kifeledtem volna. Negyven esztendő nagy darab idő és a régi mondás igazsága szerint: “A vén cigány minden nap egy nótát felejt”. Fogadják apró megemlékezéseimet az olvasók olyan szere­tettel, mint amilyenekkel írom azokat és ha írásaimban itt-ott emberi fogyatkozásokat is említenék, ne vegye azokat zokon senki, mert hiszen emberekről írok, akik csakis emberi erényeik és fogyatkozásaik együttesében lehettek embernyi emberek. S­Ő ÉS PAPRIKA HIRDETÉSI HASÁBOKON ritkán talál az ember olyan jelentéseket, amik a szociális haladás rubrikájába illeszthetők, de ezen a héten tanúi voltunk egy ilyen hirdetésnek is. A New York Times hasábjain, a másik hatalmas amerikai napilap, a Chicago Tribu­ne kérkedett el egy egész oldalas hirdetésben azzal, hogy az alkalmazottjai meg vannak elégedve állásaikkal. Elkérkedik a Chicago Tribune azután az­zal is, hogy alkalmazottai egymás között házépítő szövetkezetet alkottak és most már 485 családnak van kényelmes, szép saját ott­hona és ezek közül a házak közül 339 ki is van fizetve már. A nagyobb hitelesség kedvéért azután ügyes fényképek egész sorát is bemutatja ez a jól csoportosított hirdetés. A házak igen gusztusosak, az ember érzi, hogy mögöttük megelégedés, biztonság honol, hogy azok, a­kik a fizetéseikből képesek voltak ilyen szép , többnyire emeletes és némelyik esetben valóságos kis palotának beillő házat építtet­ni, csakugyan lelkes és odaadó alkalmazot­tai annak a vállalatnak, amely jólétüket eny­­nyire a szívükön hordja. . . Lát, lám... gondoljuk magunkban, ami­kor átböngésszük a hirdetést. . . Milyen könnyű megtanulni, hogy így is lehet intéz­ni a dolgokat. . . Milyen kevés revolució kell hozzá. . . És milyen könnyű és természetes és emberi az ilyen evolúció . . . Még emlékszünk reá, amikor az ilyen ön­dicsérő és kérkedő hirdetések azt adták hí­rül, hogy a vállalat milyen óriási osztaléko­kat fizet a részvényeseknek, akik pénzüket befektetik... Még emlékszünk, amikor az évi nyereségek hatalmas summájával kérke­dett minden üzletvezetőség... Amikor a költségek leszorítása, az üzemi kiadások apasztása, a személyzeti fizetések minimum­ra redukálása volt az ambíciója minden üz­letvezető úrnak, aki a szakmájában ki akart tűnni. . . U Ugy­e most már ilyesmivel mégsem lehet dicsekedni, üzletvezető urak. . . Ugy­e most már, — ha dicsekedni tetszenek — egy ki­csit azzal is kérkednek, hogy mit, nyújtanak munkásaiknak, tisztviselőiknek?... Lássák, — tisztelt urak, — ennyi az egész. Ez az egész titok, ami a sztrájkok, zavargások, ipari konfliktusok, piketek, szervezkedések és egyéb ilyen zavaró tünetek mögött van... Csak arról van szó: egy kicsit a munkás ér­dekében, az ő jólétéért, kényelméért, hasz­náért és biztonságáért is kegyeskedjenek ér­vényesíteni brilliáns üzletvezetési képességei­ket. . . És higyyék el, melegítőbb, szebb, de­rekabb és jólesőbb lesz önöknek, — üzletve­zető urak, — ha egy pár kiszáradt zsugori részvényes helyett, az overallos, vagy fehér­­galléros munkásaik fognak felállani az év végén és megveregetni az önök vállát. GÁSPÁR GÉZA A MAI NAP portréja Kétségtelen, hogy a New Deal alkotások sorában elejétől fog­va, a Civilian Conservation Corps volt az, amely általános megelégedést váltott ki minde­nütt az országban. Szomorú ki­alakulás, hogy a mai “spórolós” korszakban ezt az intézményét is szűkebb keretekbe akarja vonni a kormány. Robert Fechner, a CCC tábo­rok szövetségi igazgatója — akit mai portrénkon mutatunk be, — a napokban hosszabb ta­nácskozást folytatott a Fehér Házban Roosevelt elnökkel és ettől a tanácskozástól függ most, hogy hány CCC tábort szándékozik feloszlatni a közel­jövőben a kormány. A táborok feloszlatása kínos helyzetbe fog sodorni sok ezer amerikai ifjút, akik eddig hasz­nos munkát végeztek az ország javára. Ezeknek a fiatal embereknek most a magániparban kell elhe­lyezkedést keresniök, de hogy ma, a munkanélküliség fokozó­dása idején, hogyan sikerülhet ez,­­ arra sem a Fehér Ház, sem az egész New Deal nem ad­hat választ. ROBERT FECHNER rés­ z évforduló UTÓBBI NAPJAINKBAN szokatlan arányú vasúti szerencsétlenségek hírei, megrázó részletleírásai járták be a hírlapokat. De ugyane napokban mindezeknek visszatérő kísérteteként fölébe emelkedik most 20-ik évfordulójának gyászünnepével a savoyai Saint-Michel-de-Mauriennes vasúti szeren­csétlenségnek emlékezete. Az a szerencsét­lenség a világháború idejébe esett, de a fran­cia cenzúra még a francia lapokban se en­gedte közölni. A saint-micheli katasztrófá­ban 660 francia katona halt szörnyű halált. 1917 decemberében történt. Az olasz had­színtéren 1100 francia katonát szabadságol­tak. Ezer katonát zsúfoltak össze egy sze­relvényen, hogy útnak indítsák őket hazá­juk felé. A szerelvény­ december 12-én érke­zett a modapei olasz—francia határállomás­ra. A mozdonyvezető először nem akarta folytatni az utat, mert a hegyvidéki pályán túl nehéznek találta a szemelvényt egyetlen mozdony számára. De nem tudtak még egy mozdonyt szerezni és így kevéssel éjfél előtt a halálvonat mégis elindult útjára. A sínek jegesek voltak és egyszerre csak kiderült a borzalmas tény, hogy a fékek felmondták a szolgálatot. A nehéz szerelvény csakhamar valósággal zuhant lefelé az Arc-völgy mere­deken lejtő, fordulókkal teletűzdelt pályáján. A vonat hamarosan százkilométeres órán­kénti sebességet ért el, amely végül 180 ki­lométeres sebességig fokozódott. A saussazi hídon a túlterhelt kocsik elszakadtak a moz­donytól. Csodálatos módon a mozdony ki­siklás nélkül folytatta útját. Az utána kö­vetkező kocsikat azonban kivágta a sínek­ből a kanyarodó. Nekicsapódtak a magas sziklafalnak, amely a pályát szegélyezte és izzó-porrá törtek. A vonaton lévő lőszer, ké­zigránát felrobbant,­­a kocsi romok kigyullad­tak és a beléjük szorult katonák a lángok martalékává váltak. Alig akadt a katonák között egy is, aki sértetlenül menekült vol­na meg, a legtöbben nyomorultul elpusztul­tak. Az idei gyászünnepségre nyolcszáz fran­cia család tagjai jelentek meg a saint-micheli emlékoszlopnál, hogy adózzanak elpusztult vagy rokkanttá vált családtagjuk szeren­csétlensége emlékének. A VESZEDELMES BANKJEGYEK Eddig csak felületesen beszéltek arról, hogy a kérői-kézre járó pénzek, különösen a papírpénzek felületén sok piszok és kárté­kony bacillus ragad meg. Most a prágai n nemzeti bank komolyan és tudományosan is megvizsgáltatta a mindenkit érdeklő kér­dést. Mindenekelőtt megmértek pontosan 1000 darab használt és 1000 darab vadonat­új bankjegyet s kiderült, hogy az 1000 hasz­nált bankjegy 70 grammal többet nyom, mint ugyanannyi használatlan. 1000 bank­jegyhez tehát 70 grammnyi piszok tapadt rá a kézről-kézre járás közben.

Next