Amerikai Magyar Népszava, 1958. szeptember (60. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-02 / 206. szám

MR OLDAL Second class mail privileges authorized at Cleveland, Ohio Published daily, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS ,Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00; félévre (half year) $13.00. BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 766 E. Summit Street Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 Niagara Square Station Chicago 19, 111., 8341 Prairie Ave. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Garfield, N. J., 32 Division St. New Brunswick, N. J., 98 French St. Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Philadelphia, Pa., 122 W. Loudon St. Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 TERROR PARISBAN Az algíri terroristák Franciaországiba tették át székhelyüket és sorozatos bombamerényletekkel, gyújtogatásokkal, szabotálásokkal próbálják megfé­lemlíteni a francia népet és kormányát.­­ Az eredmény persze enne­k éppen az ellenkező­je lesz. A franciák majd kitessékelik az országban dolgozó és kenyeret kereső arabokat. Nemzedékek óta élnek Franciaországban algíriaik, közöttük olya­nok is, akik Párisban, Marseilleben születtek és so­hasem látták Algírt. A többségük jó franciának vall­ja magát. De a t­ulzók, fanatikusok és a politikai stré­berek most földönfutókat csinálnak belőlük. Ezek a franciaországi araboik már nehezen tudnak beillesz­kedni az afrikai keretekbe. De Gaulle tábornok őszintén és becsületesen nyújtott béke­jobbot az afrikai araboknak, de a szél­sőséges nacionalisták és a kullancsként beléjük ka­paszkodó kommunisták szakítást akarnak, nem bé­lkiét. Az algíri nép nagy többsége szintén békét sze­retne. A terroristák éppen olyan irgalmatlanul bán­­nak el saját fajtájukból lekkel, mint a franciákkal, ha valaki ellenkezik követeléseikkel, így aztán De Gaulle számára nem marad más hátra, mint a harc folytatása. A franciaországi merényleteket nemcsak, hogy nem tagadták, de még dicsekedtek is vele a nacional­is­ták, akik mögött persze Nasser áll. Míg Nasser lép­teit a Kremlin irányítja. EGY JÓZAN HANG Ha rakéta kérdésekre kerül a sor, az utóbbi idő­ben divatos a vészmadár szerepét játszani. Mindenki sötét jóslatokat tesz, hogy milyen “szakadék” van a szovjet rakiátiafejlődés és a sajátunk között és hogy 1960 után ez a szakadék még szélesebb lesz. Salten­­stall szenátor vállalta a szerepet,­­hogy kissé józanabb és optimistább hangot üssön meg azokkal szemben, akik azt hiszik, hogy máris másodrangú szerepet ját­szunk a szovjettel szemben technikai téren. A szenátor rámutatott, hogy a Thor középtávú rakéta máris gyártás alatt van és az Atlas hosszútá­­vú rakétát sikerrel próbáltuk ki.­Három amerikai mű­­bolygó kering a világűrben és noha kicsik, tudomá­nyosan jobban vannak felszerelve a szovjeténél. Lé­gierőnk, amely midig jóné­hány évig fontos szerepet fog játszani, legjobb a világon. Mi állítottuk elő a vi­lág első atomhajtásos búvárhajóit, amelyek csak nemrég haladtak át a jég alatt az Északi Sarkon. —­ ítéletünkben­ külöm­bséget­­kell tennünk, — mondta a szenátor — ama következtetés között, hogy a szovjet mit készül tennii és ama tény között, hogy mi ténylegesen mit teszünk. Sohasem leszünk máso­dik helyen, ha erősen dolgozunk. Örülünk, hogy ez a nyilatkozat elhangzott. Mert bár sohasem tanácsos az ellenséget alábecsülni, ép­­olyan hiba lenne túlbecsülni. ŐSZI SZELEK Augusztus utolsó napjaiban még aranysárgán tűz le ránk a napsugár és testet-lelket melegít a verőfény. De az esték már hűvösek, az éjszakák hosszabbak. Reggel olyan hideg volt, hogy az automata fűtés­e megindult. Első ízben tavasz óta. Az évszakok körbe-körbe játéka tehát új sza­kaszhoz érkezett. A kertben már sárga faleveleik hul­lanak a zöld pázsitra. Ezek az első fecskék. Nemso­kára annyi lesz majd a sárguló levelek halma, hogy a kertvárosok házigazdái nem győzik a seprést, ge­­reblyézést. Az őszi magvetés kezdetét vette. Kanada felől köd hömpölyög át az Erie tavon. A táviródrótokon varjak kárognak és a tücskök estén­kint mintha ide­gesebben cirpelnének. A fák üstökét hideg szeleik ci­­bálják. A képeslapok­­már az őszi divatot hirdetik, az autógyárak az uj modellekkel hivalkodnak. A gyerekek készen állanak az iskolák inváziójára. Ökörnyál úszik a levegőben és a tükörbe néző férfiak és nők reggelenkint ősz hajszálakat fedeznek fel a fejükön. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA A RÉGI JÓ IDŐK Dr. Szánthó József Nagy fába vágtam most a fejszémet, amikor elhatároztam, hogy a zenérár írok. Nagy mezőt szándékozom learatni, lehet, hogy hamarább elkészülök az élettel, mint az aratással. Saj­nálnám mind a kettőt. Az éle­tet is, amelynek annyi a gyö­nyörűsége a maga szegény egy­szerűségében, talán­­még jobban azt a dús mezőt, hogy úgy her­vadjon el minden szála a maga tövén,, hogy esetleg ne akadjon még olyan valaki sem, aki ima­­könyvében lepréselje annak né­hány tarka levelét, egy-egy cso­dálatosan szép virágát, ha másért nem, azért a sok színes emlékért, amik azokhoz fűződnek. Virágos ez a mező. Nem volt, nem is lesz olyan zsenije az alkotó művészetnek, aki palettáján ki tudná keverni minden színét annak a virá­gos mezőnek. Munka lesz azt még learatni is. Le­het, hogy­­mire az aratással végzek, nyeléig csonk­ra kopik a kasza és odakerül gazdájával együtt az ócska lomok közé, lészen nyeléből legjobb esetben tüzrevaló . . . res fata trabunt ... a vele való munka eredetileg is arra van szánva, hogy tüzet gerjesszen, hogy melegítsen. Virágos az a mező . . . nóták . . . sok-sok gyök,­önyörű magyar nóta . . . egy-egy virágszál . . . tündérkert azok összessége. Nem vagyok sem túlságosan soviniszta, sem elfogult akkor, amikor csak a magyar nótákat említem itt meg, amikor nem állítom itt glédába az úgynevezett klasszikus zenei alkotásokat, a más népek, nemzetek nótáit sem. Valamikor majd sor kerül ennek megokolására is. Ennek a sorozatnak keretében nem srok a nó­tákról, még a magyar nótákról sem részletesen. Itt csak zenéről lesz szó, igaz, hogy annak pa­rádés része a magyar zene, a magyar muzsika, de annak a sok ezer gyönyörű magyar nótának a szövege egy test, egy lélek annak muzsikájá­val, a kettőt szétválasztani nem lehet, egyiket a másik nélkül megérteni, méltatni sem. Akár egyiket, akár másikat hanyagoljuk el, olyan vol­na az, mintha valaki a tündér királynéról lerán­­cigálná a szivárványszínű palástot, az észvesztő álom­testet és nem hagyna azon egyebet, min­t a csontvázat. Majd írok én azokról is, de nem ennek a so­rozatnak a keretében. Az élvezet, gyönyörűség lesz, — ez itt csak munka. Elnagyolni se akarom azt a másikat ennek a mostaninak kedvéért. * Azokban a régi jó időkben a családfő gondos­kodott arról, hogy a karácsonyfa alatt minden családtag megtalálja a maga karácsonyi aján­dékát, bőségesen, sokszor még az anyagi erőkön túlmenő mértékben is. Nagy öröm volt az aján­dékokat kapni, — de talán még nagyobb öröm volt, aminthogy mindig a legnagyobb öröm — adni. Maga az ajándékozó is megtalálja a karácsony­fa alatt a maga ajándékát,­­ ha fiatalabb volt, néhány nyakkendőt, ha öregebb, a minden év­ben kijáró ebu­gát posztó-papucsot, melyre szere­tő kezek figurákat, virágokat filmeztek tarka ber­liner pamutból. Ha én a nótákat, a magyar nótákat ennek a cikk­sorozatnak keretében akarnám kurtán-fur­­csán elintézni, olyan volnék, mint azok a család­tagok, akik azzal a szerény hímzett papuccsal kényelmesen, fejtörés nélkül intézték el az öre­get. Hiszen minden okaik és joguk megvolt arra. Félrerakosgatott fillérekből teremtődött meg a szerény ajándék, lemondást jelentette annak meg­teremtése, hogy ne lett volna kedves a maga egy­szerű szerénységében. De már jó­magam nem rázhatom le­­nyakam­ról a nótákat, a magyar nótákat ilyen alázatos szerénységgel. Egész életemben szedegettem, gyűjtögettem én azokat a szines, gyönyörű virá­gokat arról a nagy mezőről, gondosan őrzöm azo­kat, — az illatos virággarmada kötelezettséget is jelent; — nekem jogom, de kötelességem is azok prófétájának lenni s az azokban hívők előtt bi­zonyságot tenni arról, ami azokban a magyar nótákban lakozik, írásomban több embernek mondhatom el, mint amennyinek a fülébe mu­zsikálhatom. * Térjünk vissza még egyszer arra az ajándék papucsra. Fiaménak fellegvára a Tersato. Háromszáz­hatvanöt kőbe vágott lépcső vezet fel a szerény magaslatra, amennyi napja van az esztendőnek. Szerény templomocska van a tetején, a csoda­tevő Mária temploma. Az ájtatos hívek azt tart­ják, hogy az a templom Szűz Mária háza volt Bethlehemben, Mária menybemenetele után az angyalok hozták ide a Tersato-ra. Ki miben hisz, abban üdvözül. Egyik nagy egyházi atyánál olvastam, hogy az az emberevő maori, amelyik színes füvekből alkotott kosár­kában őrzi és imádja a maga fétisét, hisz benne, mint a legfőbb valakiben, aki őt magát s az egész világot teremtette, megtartja és igazgatja ,hiszi, hogy attól származik minden jó, amit életével együtt kapott és a jövőben kaphat, — az a vad ember ün­vözül, — még ha az a fétis nem is egyéb, mint egy valahonnan odakerült rozsdás dugóhú­zó. Hogy még másik három templomocska is van a világon, amelyikhez ugyanez a monda fűződik, külöm­bséget nem tesz. Nem fontos az sem, hogy igaz-e a monda, vagy sem. A hit, az, ami üdvözít, a minden megokolás nélkül való, erős hit . . . credo, quia absurdum, így mondta ezt a nagy egyház­atya ... Amikor a tengerész útra akar kelni, felgya­logol Fiuméban ,a csodatévő Mária-templomba, imádkozik útja szerencséjéért. Ha pedig vala­hol, akár tengeren, akár szárazon valaki nagy bajba kerül, fogadalmat tesz a tersatói Máriá­nak, hogy ha megszabadítja, azt az egész ve­szedelmes helyzetet, amiben volt, megfesteti és a képet odafüggeszti a templomocska falára. Mi­ írja: DR. SZÁNTHŐ JÓZSEF­ nél fogva a templomocska falán egész sereg bor­­zal­masnál­ borzalmasabb képes ábrázolat lóg, sok­szor mosolyogtam én ott nem annyira azokon a képeken, mint inkább az emberi gyönge, esen­dő természeten, amelyik képes becsapni magát a kegyes pátronust is. Ott a veszedelemben az az esendő, de akkor kétségbeesett valaki bizonyára nem ilyen festményt ígért, beígérte volna az ak­kor, ha élne, magát Michel Angelót is,­­ de ami­kor kiszabadult a veszedelemből, revideálta a művész személyét illetőleg való elgondolását, s a kivitelnél megelégedett valamelyik jámbor szo­bafestővel is. * Hát ezt az ajándék-papucs kedvéért meséltem itt el. Hiszen sem ez, sem maga a papucs szoro­san véve­ a zenéhez nem tartoznak, de el nem hallgattam volna ezeket egy vak lóért. Öreg ember szeret sokat fecsegni, az író meg a maga elfogultságában azt hiszi, hogy talán lesz olyan valaki is, akit ezek érdekelnek. Odahaza egyszer valamikor, azokban a régi jó időkben egyik öreg barátom dicsekedve mu­togatott nekem egy pár ilyen karácsonyi aján­dékpapucsot, mondván ... az anyósomtól kap­tam. Ha nem mondta volna meg, ki volt az aján­dékozó, akkor is rájöttem volna akkor, amikor a papucsot alaposan megnézegettem. A két darab papucs felső részére egy-egy sár­garigó volt hímezve. Hogy azok madarak, azt a megajándékozott eskü alatt állította, hogy pe­dig, ha madarak, akkor sárgarigók,­­ azt már én magam vágtam bele a köztudatba, azon az alapon, hogy a piros poszton a hímzésnek sárga berliner pamuk volt a matériája. A hímzés kivi­telében az egyszerűség dominált. Primitív kon­túrok, egy megtört függőleges szál a madár-láb­szár, a végén egy-egy iksz,­­ a karmok. Az egész remekmű megalkotása nem vett több időt igény­be háromnegyed óránál. — Nos mit szólsz hozzá — kérdezi a barátom, — ugye gyönyörű? , — Káprázatos, — feleltem, — mit mondhattam volna? Ahogy én az anyósát ismertem, attól ez is mesébe való teljesítmény volt. A barátom hitt abban a papucsban. Ezt a hi­tet szentségtörés lett volna megbolygatni. Érték volt számára az a pár papucs, segéd­eszköz, mely megédesítette az anyóssal való kényszerű együtt­élés keserűségeit. Ezt a barátomnak el nem mondhattam, vala­­mint hogy nem mondhattam el azt a régi histó­riát sem, ami arról a papucsról eszembe jutott, mint ennek és ehez hasonló más papucsoknak természetes és törvényszerű következménye. Beállit valaki a rövidáru üzletbe, — gyász­sza­lagot kér. — Széleset, vagy keskenyet, — kérdezi a bol­tos. — Az is külömbség?­­— Igen, — minél közelebb állott a megboldo­gult uraságoid szivéhez, annál szélesebb a szalag. — Úgy? Akkor adjon egy szál fekete cérnát, — az anyósom halt meg. (FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK) -­ IGAZSÁGOS ÍTÉLET Mi itt úgy félünk a derék közlekedési rend­őröktől, mint a tűztől. Rendszerint oleánder bo­kornak vannak maszkírozva és csak akkor jö­­nnö­yünk rá, hogy bajban vagyunk, mikor egy oleánder bokor fel­horkan és nyeritve rohan utá­nunk és az út szélére kénysze­rit, hogy szerény adatainkat fel­vegye és ránk sózzon öt vagy tíz dolláros büntetést. Minden oleander bokorra gyanakszom, de mégsem állhatok meg min­den tíz lépésre, hogy megsza­goljam őket, vagy házkutatást tartsak lombjai között, így adódott, hogy ifjúi sietségemben elnéztem egy kis európai bogárfajtát ami akkora mint egy gyermekkocsi, de olyan szemtelen mint egy piaci légy és szabálytalanul elébe kanyarodtam, miál­tal egy ártatlannak látszó oleander bokor hirte­len felnyerített és mögüle egy motorkerékpáros rendőr ugrott elő. Minek következtében pár nap múlva a “traffic court’’-ban, azaz a közlekedési bíróságon találtam magam. Természetesen nem én voltam az egyetlen bűnöző. Hossz­u sora a bű­nözőknek vonult fel előttem az bíró elé, ami igen jó lecke volt, mert csak úgy röpködtek az “öt nap vagy 50 dollár” című ítéletek, s belém tet­ték az úgynevezett “holy terror”-t. Ugyanakkor időnként fel is lélegzettem, mikor olyasmi volt, hogy valaki részegen belehajtott másvalaki li­­vingroom-jába, nem adott udvarias felvilágosí­tást, hogy mit keres ott, ellenben szabályosan kihátrált é­s megpróbrá­l (a balga!) eliszkolni, gondolván, hogy mivel “ki haekolt”, a számtáb­láját nem látta meg a livingroom tulajdonosa, aki éppen egy izgalmas regényt olvasott, amúgyis. Ennek a derék embernek a pénzbírsága száza­sakban futott. Ehhez képest én igazán mit sem követtem el, s magamban szavaltam azt, amit védelmemre fogok előál­lni, amikor egy kedves, fiatal ügyvéd kíséretében, egy mérhetetlenül idős hölgy állt a bíró pulpitusa elé. Száztíznek néz­tem, de kiderült, hogy csak 97 éves volt. Magas, csontos asszony, kevés hófehér hajjal, szemüveg nélkül és bottal a kezében. Na, gondoltam, hogy ennek még van hajtási engedélye! Ám az ügyvéd kenetteljes szavaiból kiderült, hogy az öreg höl­gyet nem hajtási, hanem gyaloglási hiba miatt citálták a törvény elé. Azzal kezdette az ügy­véd, hogy az öreg hölgy 85 éve lakosa Los An­­gelesnek, s miután már 97 esztendős, s agya rend­szerint a múltba mereng vissza, valahogy azt képzeli, hogy Los Angeles még mindig az a ki­csi “pueblo” vagyis falu, ami az ő ifjú­korában volt. Ennek tulajdonítható, hogy nem veszi tu­domásul a rohanó autókat és nem törődik azzal, hogy hol kell a gyalogjáróknak átmasírozni az útkereszte­ződésnél. Ő ott jár át, ahol neki tet­szik. És neki ott tetszett, ahol a legjobban ro­hantak a kocsi, mert éppen a patikába igyekezett pirosítóért és mivel igen öreg, s a lábai reszket­nek, nem volt kedve legyalogolni az útkereszte­ződésig, hanem a blokk közepén vágott át, hogy pont a patika előtt lyukadjon ki. Ez ugye, ért­hető, szavalta a buzgó ifjú ügyvéd. Ilyen öreg asszonytól, akinek az agya vándorol, aki a múlt­ban él és nem a jelenben, aki reszketős és alig áll a lábán, igazán nem lehet rossznéven venni, hogy nem tudott eltántorogni az útkeresztező­désig. Persze több autó az utolsó pillanatban bírt csak lefékezni és a rendőrnek, aki a ticketet ad­ta az öreg hölgynek, igaza volt abban, hogy több szerencsétlenség is történhetett volna, ha az au­tók egymásba futnak a hirtelen lefékezés miatt. De a szerencsés tény az, hogy­­baleset nem volt, s az öreg hölgy nyugodtan átballagott a pirosí­­tójáért, s kutyabaja nem történt, azonkívül, hogy fel van háborodva, amiért neki ticketet adtak. Mivelhogy nincs szokva ahhoz, hogy “pueblójá­ból” világváros lett és mivelhogy a lábai erősen reszketnek, és ha valaki 97 éves az már nem mérhető normális mértékkel, a bíró legyen szíves és ne büntesse meg. Nekem nagyon tetszett az ügyvéd beszéde a pueblóval és a múltba vándorló aggyal, meg hogy 85 éve lakosa a pueblónak, ami orvul világvá­rossá nőtte ki magát. Hiszen ez az öregasszony, ha jól megy, még aranyat is mosott a mai Wil­­shire Boulevard helyén! Nem értettem tehát, hogy miért lett mérgében vérvörös a derék mat­róna és miért emelte botját a buzgó ifjú ügy­­védre.A matrónát le kellett csillapítani és nyu­­ otta. KECSKEMÉTI ERZSI­ galomra inteni s közölni vele, hogy akkor nyi­latkozhat majd, ha rákerül a sor. Le akarták ül­tetni a bírói emelvénytől pár lépésnyire, de ő széket kért, hogy hallhassa jól a bíró válaszát, tehát oda ültették az emelvény elé. Na, gondoltam, most fog igazán felrobbanni az öreg hölgy. A bíró ugyanis rettentő szigorral néz­te, s látszólag, semmi hatást nem tett rá a 85 éves rezidencia, a vándorló agy, és a jól meg­szokott puebló. A bíró azt mennydörögte, hogy semmi részvéte nincs az öreg hölgy iránt, s ha mindenáron municipális mártír akar lenni, azt el is fogja érni, ha még egyszer elköveti azt a haramiaságot, hogy a blokk közepén akar átvág­ni, tekintet nélkül a szegény autósokra, akik éle­tüket kockáztatták azért, hogy az ő kedvéért az utolsó pillanatban lefékezzenek. Ha valaki 97 éves korában pirosítóért tud menni a patikába, arról nem lehet elhinni, hogy a múltban él és pueblónak képzeli Los Angelest. Aki pirosítót használ, az modern asszony, akárhányezer esz­tendős. Akinek olyan fontos a modern kozmetika, hogy autósok életét kockáztatja miatta, az sem­miféle bírói elnézésre nem számíthat, mert an­nak tudnia kell azt is, hogy az útkereszteződé­seknél a fehér vonalak azért vannak odapingál­­va, hogy a gyalogjárók nyugodtan és épségben áttérjenek a pirosítójukért. Balga létemre nem értettem, hogy a matróna mitől lesz egyre vidámabb, s mikor a bíró ki­mondotta, hogy tíz nap vagy húsz dollár s az ügyvéd esdeklésbe akart fogni, a 97 éves asz­­sz­ony elragadtatva ugrott fel és ha vissza nem tartják, barackot nyom a biró fejére. Végre egy igazságos ítélet, kiabálta, végre, hogy egyen­jogú embernek nézték és nem vándorló agyú relikviának! Igenis szemtelen voltam, mondot­ta, emberek életét kockáztattam, s ha felmen­tettek volna, ezt a bíróságot úgy elhanyagolt­­­a volna, mint a pinty, minden peres ügyemet más­hova vittem volna. A bölcs bíró mosolygott és kezet fogott a pueblóssal. A közönség megtap­solta őket. Az ügyvéd kiiszkolt és nyilván nem számít a honoráriumára. (By the way, engem felmentettek. Kimagya­­ráztam magam.)

Next