Amerikai Magyar Népszava, 1960. július (62. évfolyam, 155-179. szám)
1960-07-01 / 155. szám
I. OLDAL Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio Published daily except Sunday ana legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Klőfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK irldgeport. Conn., 578 Bostwick Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 Niagara Square Station Ihicago, 111., 8341 Prairie Ave. Alliance, O., 766 E. Summit Street Detroit. Mich., 8129 W. Jefferson Ave Garfield, N. J., 32 Division St. New Brunswick, N. J„ 98 French St. Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Philadelphia, Pa., 4631 N. Rosehill St. Trenton, IN. J., oil cienesee cnxeet Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-8775 PYRRHUSI GYŐZELEM Eisenhower elnök “győzelemnek” könyvelte el legutóbbi külföldi körútját, melynek során Okinawa szigetén és Tokióban tüntettek ellene és amely úgy végződött, hogy a végén eltanácsolták tokiói látogatásától. Nem kétséges, hogy mindezt a kommunisták rendezték, de az sem vitás, hogy Japán népe, félve a szovjet és kínai megtorlástól és ugyanakkor vágyakozva a kínai rendelésekre, szeretett volna kibújni az amerikaijapán kölcsönös segélynyújtási szerződés kötelékéből. Ha a republikánusok más politikát folytatnak külföldön, ha Eisenhower igazi vezérelnök lett volna a múltban, a vörösök mindennapi díja, propagandája sem tudta volna rávenni a tömegeket arra, hogy heteken át tüntessenek ellene. Tragikus a dologban az, hogy mialatt Amerika billiókat áldoz a szövetségesek barátságának ápolására, a szovjet mindössze némi fenyegetéssel többet ér el Ázsiában és Európában. Amerikáról tudják, érzik ezek a népek, hogy nem fogja ellenük fordítani fegyvereit. De a szovjet és vörös Kína erőszakosságaiból már kóstolót kaptak és Ugyanilyen bizonyossággal érzik, hogy a vörösök habozás nélkül megrohanják őket ha már eleve nem kapitulálnak. Amerikának tehát nem békevágyát kell az unalomig hangoztatnia az ugyancsak békére szomjazó népek előtt. Inkább elszántságát és bátorságát, mint az annak idején Korea megrohanásakor történt. Ebből nemcsak a kommunisták fogják megtudni, hogy védelmi készségünk nem üres szólam csupán, de a vörösök is látják, hogy milyen nagy kockázatot vállalnak, ha belénk kötnek. Ellenkező esetben csak azt érjük el, hogy a szovjet egyenként őrzi és emészti meg a semleges és az antikommunista országokat. BOTRÁNY A kommunista blokk delegátusainak a genfi konferenciáról való kivonulása után a nyugati megbízottak ingerülten kiáltoztak a vörösök felé: — Botrány! Szégyen, gyalázat! Szégyeljék magukat, huligánok! A csatlós elvtársak csak vigyorogtak, megszokták már, hogy nem a saját fejük után járnak, csupán a Kremlin parancsait követik. Az oroszok ismét bebizonyították, hogy igazi céljuk nem a nemzetközi lefegyverzés és a világbéke, hanem újabb propaganda háború, zavarkeltés, a sok izgalomba belefáradt népek tovább fárasztása. Azzal, hogy a nemzetek szövetsége elé utalják a problémát, újra kezdik az egész komédiát. Amíg a vörösök nem engedik meg a teljes ellenőrzést, szó sem lehet igazi lefegyverzésről, az atomfegyverek és rakétabombák megsemmisítéséről. A szovjet, amely nem bízik senkiben, saját embereiben éppen úgy nem, mint idegenekben, nem hajlandó feltárni titkos raktárait és üzemeit, így aztán a békevágyó nemzetek jóhiszeműsége csak arra jó, hogy becsapják őket, olyanformán, mint a cigányok állítják falhoz áldozataikat. AZ UTAZÓK Anastas Mikoyan, a szovjet egyik utazója, Oslóban járt, ahol természetesen Amerikát támadta és a szovjetet dicsőítette. Kruscsev Ausztriába, Kubába és Afrikába készül az év folyamán. Átlag minden három hónapban útra kelnek ezek a vörös vándormadarak és árulják a kommunista patent medicinát, a minden burabajra garantált bájitalt. Propaganda a céljuk a kommunizmus vigéceinek. Újra és egyre, szívósan ismételni az avas hazugságokat, be nem váltott ígéreteket, rágalmakat és fenyegetéseket. Ez a keverék az, amitől szédülnek öt világrész béke vágyó népei. Vannak kis vadak, melyek maguk sétálnak a csapdába. Ilyen volt Castro is, Kuba szakállas diktátora, aki most kommunizmust erőszakol a szigetország népére. Mi itt csak arra vagyunk kiváncsiak, hogy milyen fogadtatásban részesül majd Nikita Bécsben? Ausztriában még húszezer magyar menekült él táborokban és százezer menekült, akik itt telepedtek le új életet kezdeni, Kruscsevék jóvoltából. A bőbeszédű szovjet miniszterelnök talán majd a magyar szabadságharcosoknak is magyarázni fogja miszerint minden amit tett, ideértve a mészárlásokat is, a magyar nemzet érdekében történt? '' I AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA FELVILÁGOSÍTÓ AKCIÓ Tamás István Amerikai barátom, aki mindent saját szemével szeret látni és hallani, mielőtt véleményt formál, nemrég tért vissza Budapestről. Egy hetet töltött a magyar fővárosban, ahol most járt életében először. Lelkesen mesélte, hogy milyen mélyre ható, igazi élmény volt számára a Margit-sziget, a “Blue Danube”, a pezsgő utcai és kávéházi élet és a barátságos fogadtatás. — Bámulatos, hogy mennyire összeszedték magukat a magyarok — mondta az Európát járó amerikai. — Sehol másutt nem láttam ilyen jólétet, luxust és eleganciát. A csehek, lengyelek morcosak, rosszkedvűek. A nők és férfiak egyaránt proletárok, ez megnyilvánul az öltözködésükön is. De a magyar nők szépek, ízlésesek, akárcsak Párisban. A férfiak kellemesek, barátságosak. Irodalomról, zenéről, képzőművészetről beszélgettem velük. Hagytam lelkesedni, aztán megkérdeztem: — Politikáról is diskuráltatok ? — Csak úgy általánosságban, hiszen tudod hogyan van ez . . . — Nem tudom. Amerikában úgy bírálhatod az elnököt, akár Kruscsev, nem törődnek vele. Mondottál valamit Kádár elvtársról Budapesten? — Természetesen nem — tiltakozott a vasfüggöny mögötti körutas. — Miért nem ? — Nem akartam kellemetlenkedni. — A pestiek sem szóltak semmit rólunk? — De igen! — Mit? — Például azt, hogy mi félreértjük őket, hogy áldozatai vagyunk a szocialista államok elleni propaganda kampánynak. — Milyen államok? — Szocialista ... — ismételte kissé határozatlanul a barátom. — ők így nevezik magukat. — De te tudod, hogy ők kommunisták. Akárcsak a szovjet, a csatlós kormányok ugyanazt a nótát fújják. — Tudom, persze, hogy tudom, de ők nem szeretik a csatlós és a vazallus kifejezéseket. Hangoztatták, hogy teljesen függetlenek és önszántukból választották a szocialista . . . akarom mondani, a kommunista rendszert. — Láttál szovjet katonákat Budapesten? -- Nem, de hallottam, hogy vidéken táboroznak. Védik a magyar népet esetleges külső támadások ellen. — Ki lehet ez a külső ellenség? — Nem kérdeztem. Nézd, az egészben az a fontos, hogy akármilyen rendszer alatt élnek is, jól élnek és ezt a rendszernek köszönhetik. Álljt kiáltottam és próbáltam megértetni vele, hogy a magyar nép a tatárjárás óta mindig összeszedte magát. A török, az osztrák nem tudott úgy írta: TAMÁS ISTVÁN eret vágni rajta, hogy ismét ne ugorjon talpra. Csodálatos életerő van ebben a népben. Az első és a második világháborúk után ismét feltámadt tetszhalottaiból. Ez, ismételtem, az a vitalitás, ami a fagyott bimbót kivirágoztatja. Ennek pedig semmi köze a rendszerhez. — Láttad volna csak Budapestet békében, akkor jobban megértenéd, amit most mondottam, tettem hozzá, de az amerikai körutas csak mosolygott. Udvariasan és hitetlenkedőn. Számára az volt a mérvadó, amit odaát hallott, a propaganda, amit budai vendéglőkben cigányzene kísérettel súgtak a fülébe ravasz turista toborzó ügynökök. Lelkesedett még az operáért, hangversenyekért, filmekért, képkiállításokért. A jóhiszemű, és konok amerikai szemében mindez a jelenlegi légkör sajátos hatásának a következménye, nem pedig egy tehetséges fajta megnyilatkozása, egy olyan népé, amely “még borsón is szépet álmodik.’ — Beszéltél diákokkal, munkásokkal? — kérdeztem. — Hogyne! De mert nem tudok magyarul, az Ibusz idegenvezetői tolmácsolták kérdéseimet. Nem folytattam tovább az interjút és a felvilágosító akciót. Elvégre én húsz éve hagytam Budapestet, barátom pedig alig pár napja tért vissza onnan, miután egy hetet töltött a Blue Danube partján. Beláttam, hogy ő mindent jobban tud, isten első kézből nyerte információit. BORISZ PASZTERNÁK GOLGOTÁJA keresztesi Mihály Borisz Paszternák, Nobel-díjas szovjet költő és író, május 30-án elhunyt. 70 éves korában, alkotó ereje teljében, a művész és az ember szabad önkifejezési jogáért magányosan vívott harcának közepén, iszonyú betegség ragadta őt el. Betegségének és halálának körülményeiről szűkszavú újsági közleményekből értesültünk, s azokból csak sejteni és következtetni lehetett arra a mérhetetlen testi és lelki szenvedésre, amelyben ennek a jobb sorsra érdemes Mihály nagy művésznek mostoha hazájában volt része. A New York Times egyik jelentése szerint például, Paszternák állítólag nem merte magát megvizsgáltatni szovjet orvossal, noha tudta, hogy súlyos beteg. Sötét összeesküvések rémei, megmérgezett, agyonlőtt, sarkvidéki kényszermunkára deportált író és költő kortársainak árnyai riasztották. Tudta, hogy ő, a rendszer alázatos kiszolgálásába nem kényszeríthető szabad szellemű művész a rendszer számára elviselhetetlen nyűg, akitől szerettek volna már megszabadulni. De ennél is nagyobb gyötrelem volt számára, hogy saját hazájában, mint önálló alkotó művész, élete nagyobbik részében hallgatásra volt ítélve. A rendszer igénybe vette őt mint Shakespeare és más klasszikusok felülmúlhatatlan fordítóját; — a mester kezeit felhasználták, de a művész száját betapasztották. Műveit, költeményeit saját hazájában nem adták ki, azzal az indokolással, hogy nincsen irántuk érdeklődés. Ilja Erenburg tekintélyes szovjet író két évvel ezelőtt Párisban, francia írók társaságában azt a kijelentést tette, hogy ha Paszternak egyszer Moszkvában nyilvános felolvasást tartana verseiből, húszezer ember sietve jönne, — ha kell gyalog is — hallani őt a világrésznyi ország minden sarkából. Paszternáknak eszméi miatt kellett szülőhazájában számkivetésszerű életet élnie. Ezeknek legkifejezőbben Dr. Zsivágó című Nobel-díjas regényében adott hangot. A regény egyik hőse, Nikoláj Vedenjapin, akit az író oly rokonszenves vonásokkal rajzolt meg, nyíltan hirdeti, hogy irtózik a tömegtől, még akkor is, ha ez a tömeg Karl Marxra esküdött fel. A tömeg a középszerük menedékhelye. Az igazság keresésére a magányos egyén rendeltetett, — mondja Vedenjapin. A modern ember legfőbb ideálja a szabad személyiség kell hogy legyen ’ — hirdeti . A szovjet ideológia légkörében, ahol az a hivatalos álláspont, hogy a tömeg minden, az egyén nem számít, — a személy szabadsága, függetlensége és az emberi méltóság melletti kiállás a rendszer ellen irányuló vakmerő kihívásnak számított. Ez volt az oka annak, hogy Dr. Zsivágót a Szovjetunióban nem adták ki. És amikor a regény Nyugaton óriási sikert aratva Nobel-díjat nyert szerzőjének, hivatalos szovjet körök hajszát indítottak Paszternák ellen, aki a roppant nyomásra és fenyegetésre kénytelen volt a szabad világ legnagyobb irodalmi kitüntetéséről lemondani. Aki nem élt szovjetizált társadalomban, nehezen tudja elképzelni azt a poklot, amelyet a Nobel-díjja kitüntetett írónak meg kellett járnia. A Szovjet írók valamint a Műfordítók Szövetsége kizárta soraiból őt és sugalmazták, hogy hagyja el a Szovjetuniót. Szeretett anyanyelvén író költőnek és írónak szülőföldjétől és népétől való elszakadás az élet estéjén, egyet jelent a szellemi halállal. A Nobel-díjat és a vele járó hírnevet és dicsőséget, amely Paszternáknak nem saját hibájából csonka életművére is megérdemelten tette fel a koronát, — a rendszer Káin-bélyegül sütötte a költő homlokára. Hivatalosan leköpve és kiközösítve, egyedül állt a viharban, vívta a maga egyenlőtlen harcát egyedül az ember és művész szólásszabadságáért és szabad alkotási jogaiért. Az igazi művész élete és sorsa mindenütt végtelenül nehéz és küzdelmes. De sehol sem olyan elviselhetetlen, mint a diktatúrákban. Egyik oldalról a megalkuvás bűzös hínárja, a másik oldalon az éhezés, a magány és a fizikai megsemmisítés fenyegeti. Ennek a kiúttalan dilemmának a megértésével láthatjuk teljes egészében Boris Paszternák igazi emberi és művészi nagyságát. Bár élete nagy részén túl volt már, még élhetett volna. Klinikailag egy alattomosan támadó, pusztító betegség, tüdőrák ölte meg őt, de a lélek és test kölcsönhatását és bonyolult rejtelmeit ismerő orvosok tudnának egyet és mást mondani arról, milyen végzetesen hatnak ki az emberre az izgalmak, a lelki fájdalmak, a félelem, az üldözés, a létbizonytalanság, stb. S ha ezt a körülményt számításba vesszük, Borisz Paszternák halálát nem tekinthetjük kizárólag a természet önkényes beavatkozásának. Borisz Paszternák halálában nemcsak a kivételes, nagy képességű művészt, az ideáljai mellett bátran kitartó embert siratjuk. Siratjuk a gyönyörű verseket, a nagy regényeket, remekműveket, amelyeknek megalkotásától egy embertelen rendszer immár örökre elütötte őt. . Um* Patria X A MOSOLY ORSZÁGA Azok között az ősi kultúrák között, amelyek Mexicóban virágoztak, már Columbus előtt, talán a Maya a legismertebb és a legnépszerűbb, mert legtöbb fantasztikus regény ezzel foglalkozik. Az utolsó évtized alatt a tudósokat főleg egy Maya törzs érdekli, amely a mai modern Veracruz közelében élt egy kisvárosban. A régészek ezt a törzset a mosoly országának szeretik nevezni, aminek különben semmi köze Lehár Ferenc operettjéhez, de a kis és nagyobb agyagfigurák, amiket ezen a területen találtak, mind mosolyognak, nevetnek fogsort mutató nevetéssel, sőt szájtátó kacagással. Mindegyik egy jókedvű Mayát ábrázol. Egy új könyv, amit a mexicói állalmi egyetem adott ki, az első, ami a vidám Mayákról beszámol. A könyv szerzője egy amerikai építész, aki még 1929-ben letelepedett Taxcoban, ahol egész különös és váratlan hivatáscseréléssel ezüstmű- VG3 műhelyt nyitott, amiből különben nagyon híres és gazdag lett. Taxco a régi világban központja volt az ezüstművességnek. Ezek a Mayák az ő vidám természetükkel és mosolyukkal a K. e. második és K. u. hetedik század között virultak és nevettek. A Mayák, éppen úgy, mint a szomszédaik, a nagy kígyóistent imádták, amely szerintük ura volt az égnek és a szélnek. És szorgalmasan készítették a kis és nagyobb agyagfigurákat, amelyek legendás jaguárokat, békákat,, denevéreket és képzelt szörnyetegeket ábrázoltak, valamint babákat, fütyülőket és mindenféle egyéb kis állatokat, amik kereken jártak. Az istenek és legendák azonban nem érdekelték őket elsősorban A játékokat csak úgy mellékesen készítették. Ami fontos volt nekik, az ők maguk voltak. Soha talán nép még nem fejezte ki szinte fékezhetetlen örömét az egyszerű tény felett, hogy életben van. Megvolt azonban a hiúságuk, az nyilvánvaló. A díszítéseket a figurák főkötőin, szoknyákon, vagy karkötőkön különös gonddal csinálták meg. A kis figurák karneválokon jelentek meg, énekelnek, táncolnak, nagyszerűen érzik magukat — még egy öreg bíró is, aki különben előkelőnek van formálva, hivatásának tógáját vasmarokkal tartja és a nevetők közé tartozik. Biztosan nem bírt ellenállni az általános jókedvnek. A figurák között szerepel egy fiatal háziaszszony, akinek talán valami humorosat mondtak, mert hátradől és száját nevetésre nyitja. Mellette egy mosolygó fiatal leány. Mit lehet tudni, talán az uj ruhájának örül, vagy talán az uj szerelmesének. Akad köztük egy fiatal fiú, aki széles nagy örömében kitárja a karjait és egy másik, aki a szája elé teszi a kezét, talán azért, hogy elfojtsa a nevetését. Mások nevetve táncolnak egy gyerek körül. Ismét mások mosolyogva emelnek egy szertartási tárgyat a magas ég felé, talán megköszönve a nagy kígyóistennek valami ajándékot. Még nevető állatok is vannak. Az egyik csiklandozza a másikat, amit az kacagva vesz tudomásul. Egy titokzatos madár nevetésre tárja a csőrét. Vagy talán éhes? A nevető Mayák ilyen prózai dolgokkal nem igen törődtek. A tudósok most természetesen egyik expedíciót szervezik a másik után és óriási lelkesedéssel túrják a földet Veracruz körül, hogy minél több lakóját a Mosoly Országának a felszínre hozzák. A tudósok közt természetesen sok az amerikai, a Smithsonian Intézetből. I rta: LINEK ISTVÁN Dr. William Philip Spratling ezek között a legfontosabb. Nagyon szorgalmasan dolgozik egy könyvön amiben a mosolygó és nevető Mayák mindennapi életét akarja ismertetni, valamint a háborúikat, amikből, minden, jel szerint, nem volt valami sok, ők inkább nevettek, mint verekedtek, ami kétségtelenül okos dolog. Minderről eszembe jut egy régi kedves ismerősöm, akinek valamikor szép húszikeres szőleje volt Cleveland mellett, kint Doverben, nagyon nyugodt, szép, megelégedett életet élt végig, pedig 86 éves volt, amikor meghalt. Nagyon szerette az életet és nagyon hálás volt az Úrnak, hogy ilyen boldog életet adott neki. Úgy emlékszem mindig rá, amint ott áll a háza előtt a napsütésben és mosolyog. Mindig mosolygott. Egyszer ezt mondta nekem: “Tudja, ha elég ügyes kezem volna, kis szobrot csinálnék magamról, amint nevetve néznek a nagyvilágba. Hadd lássák, akik utánam jönnek, milyen jól éreztem én itt magamat ...” Mert hát úgy látszik, vannak még boldog emberek is a világon, nemcsak gyűlölködők, aggodalmaskodók és atomkészítők. Igaz, ritka fajta. De legalább van. KÁRPÁTALJAI KÖZMONDÁSOK Jobb okos emberrel kétszer veszteni, mint szamárral egyszer találni. Vásár után jön meg az ész. Jó adni annak, aki nem akarja elfogadni. Amely tehén sokat bőg, kevés tejet ad. Az egészség ízét a betegség adja meg. A pucér ember nem fél a lopástól. Üresből nem önthetsz. Jobb a közeli szomszéd, mint a távoli testvér. , A test rosszabb a gyengénél. Csak a lúd maga tudja, hogy melegek-e a lábai.