Amerikai Magyar Népszava, 1983. július-december (84. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-23 / 51. szám
Péntek, 1983 december 23. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA HÉTRŐL-HÉTRE „A HÉT’-RŐL írta: KUTASI KOVÁCS LAJOS 1. A 19. század utolsó évtizede pezsgésbe hozta a magyar irodalmat, s mintegy előre vetette árnyékát a 20. század első évtizedének nagy irodalmi újjászületése, hogy ne mondjam — forradalma. Különös módon nem az ,,Új Idők” címmel megjelenő irodalmi-művészeti lap jelezte ezt, hanem egy másik hetilap, melynek címe egyszerűen ez lett: ,,A Hét”. Szerkesztője Kiss József, a költő és munkatársai, akik 1890 december________________ jében a Váci-utcai „Korona” ká- Kut«»i Kotíc* l*té«véház márványasztalainál megtervezték és megalapították az új hetilapot, eredetileg „Az ifjú Magyarország” címre gondoltak, ám végül is az egyszerűbb cím mellett döntöttek. „A Hét”, egyik szerkesztői felhívásában, pontosan megfogalmazta célkitűzéseit: „A művelt Nyugat eszméit hirdetjük; modernek akarunk lenni a modernek kinövései — nemzetiek, sallangosság nélkül.” (A nyomda mindig éber ördöge itt sem tétlenkedett és a „művelt” helyett „művelet” került a szövegbe.) Tény, hogy a „Nyugat” megindulásáig, 1908-ig„A Hét” volt a haladó szellemű magyar irodalom szócsöve, az akkor induló fiatal írók, költők, publicisták, kritikusok fóruma. „A Hét” hasábjain megjelentek az akkori „nagy öregek” is, mint Jókai és Mikszáth, noha az utóbbi nem korban, csak tekintélyben számított akkoriban még „nagy öregnek”. De itt jelentkezik a realizmus első harcosa, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Justh Zsigmond és a vadásztörténetek varázsos tollú írója, Bársony István. S a még fiatalabbak, a déli tartalékos hadnagy, Heltai Jenő, Lövik Károly, Színi Gyula, Szomori Dezső, a fantasztikumok írója Cholnoky Viktor és a halhatatlan Szindbád — Krúdy Gyula. Természetesen az „olvasmányosság” kedvéért, mint minden irodalmi lap és folyóirat engedményeket is tesz a szerkesztő és megjelennek a lapban a ma már csak nevükben és nem műveikben fennmaradt szerzők is, mint Pekár Gyula vagy — Beniczkyné Bajza Lenke... Ám ezekért és az efféle írókért mintegy kárpótlásul közli „A Hét” az induló fiatal újságíró és költő, Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Dutka Ákos verseit. (Szinte hihetetlen, hogy Heltai Jenő, Dutka Ákos még a „kortársunk” volt.) A „művelt Nyugat” íróit is megszólaltatta „A Hét”, kiváló fordításban. (Azt hiszem, nincs még egy irodalom, melyben olyan nagyszerű írók, költők vállalkoztak volna az idegen nyelvű irodalom tolmácsolására, mint a magyar!) Anatole Francé, Kipling, ■Knut Hamsun, Thomas Mann éppúgy helyet kap „AHét’-ben, mint a „művelt Kelet” — Dosztojevszkij, Csehov vagy Maxim Gorkij. A szókimondó publicisztikát nem kisebb írók képviselik, mint a későbbi „Nyugat” főszerkesztője , Ignotus, Ambrus, Kóbor Tamás és Színi Gyula, míg a kritikai rovatban Ignotus, Márkus László, Lyka Károly, Kern Aurél és a későbbi „nagy szerkesztő”, Osvát Ernő csiszolja az olvasó ízlését-igényét irodalomba, zenébe, színházba, művészetbe. A 20. századi „nagy magyar irodalom” indulását jelenti Kiss József hetilapja, szinte az „új tavaszi seregszemlét”, a sereget, mely a „Nyugat” megindulásakor már teljes fegyverzetben és vértezetben veszi fel a küzdelmet. Nem lehet némi meghatódottság nélkül fellapozni „A Hét” 1890 és 1908 között megjelent évfolyamait. Ám a mai olvasót — miként e sorok íróját is — mégsem elsősorban az azóta halhatatlanná vált írók és költők művei érdeklik — hisz azokat ismeri —, hanem azokat a rövid glosszákat, irónikus jegyzeteket, az „Innen-Onnan” rovat névtelenségbe burkolódzó írójának, a „Heti posta” üzeneteit, sőt a hirdetéseket böngészi, melyek visszavarázsolják magát a kort, a társadalmi hátteret, az akkori életérzést, a reményeket és vágyakat, félelmeket és indulatokat, röviden mindazt, amit a 20. század kezdete jelentet. Annál is inkább, mert ma már tudjuk, mely remények hamvadtak el, mely vágyak nem valósultak meg, mely aggodalmakkal nézünk ma szembe, melyeket az akkori írók nem is sejtettek. Talán csak Ady szorongásaiban rémlenek fel a jövő baljós jelei az első világháború vérözöne előtt, amikor olyan „különös nyáréjszaka volt...”. Mert az is kitetszik „A Hét” hasábjairól, hogy az írók, költők hittek abban, hogy a 20. század az emberiség kibontakozó „aranykorának” kezdete lesz. Dehogy is sejtették az elkövetkező világháborúkat, a társadalmakat gyökerében megváltoztató forradalmakat, dehogy gondoltak arra, hogy a 20. század még a földi lét elpusztításának öngyilkos lehetőségét is az ember kezébe teszi le... A századfordulóra lapozunk vissza, amikor Erényi Béla gyógyszerész úr a Károly körúton egyedüli készítője volt a „Diana sósborszesznek”, melynek egy üvegje 20 krajcárért kapható és „Hölgyeknek nélkülözhetetlen! Uraknak nélkülözhetetlen!” és Török József patikus az egyetlen képviselője a párizsi J. Ramie „Piluses Orientales” — „keleti pirulák” — nevű csodaszernek, mely „A Hét” hirdetése szerint a „szépség, a nyak teltsége, fejlődése, a kebel helyreállítása, dús mellek” — egyedüli záloga... S hozzálátott, hogy meggyújtsa a karácsonyfán a gyertyákat. Ez az, amit mindig én csináltam, gondolta az Öregúr. Vajon eszükbe jut? Igen, a lányának eszébe jutott. — Tavaly még szegény nagypapa gyújtotta meg a gyertyákat — mondta csöndesen. — Emlékeztek? — Igen — mondta a kislány — emlékszünk. De a kisfiú meg a veje nem szóltak semmit. A vő a gyertyagyújtással volt elfoglalva, a fiú meg a csomagokat nézte a fa alatt. — Mikor bontjuk ki? — kérdezte izgatottan. — Mint mindig, most is vacsora után — mondta a lánya —, asztalhoz ülni! Ropogósra sült liba volt vacsorára. Az öregúr körülnézett. A hintaszéket kereste, amelyben ő szokott üldögélni, szundikálni, de sehol sem látta. Kitették, gondolta. Nem baj, hiszen úgyis kopott volt,kárpitozása foszlásnak indult. De így, hogy nem volt hová leülnie, a szoba sarkában álldogált. Mikor csinálja a rém a filmet? — kérdezte magában az öregúr csodálkozva. A gyertyagyújtásról nem készült. A vacsoráról sem. Megfeledkezett volna róla? Meghitt fényt árasztottak a karácsonyfa gyertyái, halkan csörrentek az evőeszközök. Az Öregúr nézte a finom ételeket és nagyot nyelt. De nem volt éhes. Az éhségérzés odaát ismeretlen. De az éhség emléke olykor kísértő. Mindennel így van. A nyesély emléke. A sírásé. Az étvágyé. Mintha tükörből verődnének vissza az érzések és érzelmek. Olyanok, mint az ottani napfény. Fénylenek, de nincs melegük. Ki sejtette, hogy ilyen odaát? Van ebben jó is. A fájdalom például ismeretlen. De a fájdalom emléke néha felriasztja az embert. A vacsora végetért. Semmi filmezés, tűnődött az öregúr. Hogyan lehetséges ez? Vagy talán, gondolta reménykedve, mióta nem vagyok itt, a rém már nem tartja érdemesnek? Talán csak az én kedvemért csinálta évről évre? Áldott jó fiú! Nézte, amint bontogatták a csomagokat, ő tavaly kapott egy meleg papucsot és egy szép, új angol pipát. Sohasem tömte meg, sohasem gyújtott rá, a régi pipáit szívogatta, az újat tavaszra tartogatta. Kár volt. Vajon mi lett vele, kinek jutott? Egy pillanatra felötlött benne a gondolat, hogy belép egykori szobájába és körülnéz, de hamar letett róla. Nem érdekelte olyan nagyon. A karácsonyi film vetítését azonban nagyon várta. Azét az utolsóét, amikor még itt volt közöttük. Az majd a csomagok bontása után jön. A veje fölteszi a vetítővásznat a falra. A lánya leszedi az asztalt. Odakerül a vetítőgép. Kezdődik az (Folytatás a 12. oldalon) Karácsonyi eltávozás (Folytatás a 9. oldalról) gyan tehetném meg ezt a végtelenül hosszú utat egyetlen perc alatt? De az utolsó szavakat még ki sem ejtette, amikor már ott állott a családi ház nagyszobájában. Az öregúr szeme könnybe lábadt. Odanyúlt, hogy megtörölje, de az ujjai szárazak maradtak. Eszébe jutott, hogy elhúnyta óta sírni tud ugyan, de a könnyei nem nedvesek. A lánya most fejezte be a terítést. Tapsolt: — Gyertyagyújtás! A sarokban állt a karácsonyfa. Alatta rengeteg csomag. Beszaladtak a gyerekek. Mennyire megnőttek, gondolta az Öregúr és nyelte száraz könnyeit. Azután veje lépett a szobába, szép, sötét öltönyében. A PÓR SÍRJA Úrrá tett a halál, részeltete a hazaföldből. Két lépés, — de elég, nyugoszom a magamén. Földemet és az igazságot szépen köszönöm már. Két lépést nem adott leírni az élet elébb. Pap Endre (1817-1851) 11. OLDAL