Amerikai Magyar Világ, 1975. április (12. évfolyam, 14-17. szám)

1975-04-20 / 16. szám

10 oldal AMERIKAI MAGYAR VILÁG GÖRBE TÜKÖR "ZÁRVA VAGYUNK” Füzetfi hatalmas pénzösszeghez jutott egy félálom­ban írt újságtárcája fejében. Az összeg újdonatúj, színes bankókban került a pénztárosi pultra, és Füzetfi azonnal érezni kezdte a finom csiklandozást, amit a nagyobb pénzösszegek felvétele okozott nála. Először arra gondolt, hogy az aznapi egyenes napot görbévé változtatja; aztán a Jánoshegyre akart felu­tazni, hogy a kilátó vendéglőjében hadakozzon a sör hidegségéért; majd vidéki utazást tervezett, komor, füstös vonaton; végül úgy határozott, hogy nem megy sehova, itt marad a város közepében, nagyot sétál, és élvezi, hogy ezen a napon azt ehetne amit akar, és azt ihatna amit máskor. A pénzösszeg egyre inkább nyugtalankodott F. zse­bében és úgy böködte Füzetfi mellét, mint egy csinta­lan asszonyka: — .,nyúlj már hozzám...” „Meghívom magam egy hatalmas ebédre” — hatá­rozott F., engedve a pénzösszeg kérésének. — „De hova?... Tovább lépkedett, és erősen törte a fejét: vajon milyen különleges ebéddel lepje meg magamagát?... Szárnyas? Vad? Birka? Talán még ki is utazhatna K. városrészbe, ahol az ország legjobb báránypaprikást­­ készíti egy kopasz vendéglős... Vagy akár elvillamo­­sozhatna a B. vendéglőbe, ahol borjúláb is akadhat számára, hiszen a pincérnő szerelmes lett F.-be, amikor az két kisfröccs között a halottszállítás mes­terségéről beszélt neki... Vagy a D. étterem, ahol sötétbarna, zsíros babot adnak pecsenyével, vagy akár — a Füzetfi-félékre gondolva — félbe vágott tojással a tetején... „Tehát?...” Füzetfi egyre éhesebb lett, ahogy a vendéglői lehetőségekre gondolt. Szeme előtt sorban vonultak el kedvencei: az egyszerű pörköltek, halászlék, vesevelők, flekkének... „Megvan!” — csapott lelki homlokára Füzetfi, a tárcaíró. — „A kispörkölt, marhából...” K. mester étkezdéje jutott az eszébe. A kicsiny, alig megtalálható helyiség, ahol tilos a szeszes ital, és ahol a vendégek sorban állnak az asztalok között, ülőhely­re várva. Az étlap kézzel írott: marhahúst, libát kínál;­ az árak olcsók. K. mester, a helyiség tulajdo­nosa kicsike és ősz, mint egy szabadnapos törpe. A vendégek között akad hatgyűrűs színházi ember, és rakodó a szomszédos vastelepről; idős asszony, aki a megnyitás óta K. mesternél étkezik, és egyre lassab­ban tördeli a kenyeret; reszketeg, inas nyugdí­jas, aki ételhordóval jelentkezik az ebédért, mert a felesége ágyban fekvő beteg, és rákos betegségének javulását K. mesterék főztjétől várja... Füzetfi határozott léptekkel indult az étkezde felé, és menet közben eldöntötte, hogy a helyiség egyik nevezetességét, a vérvörös marhapörköltet választja K.-ék kínálatából.­­ A pénzösszeg most már sokkal elégedettebben simogatta Füzetfi mellizmait, hiszen érezte F. lépteiből, hogy hamarosan előkerülhet a belső zsebből, a pénztárca bőrszagú börtönéből. Füzetfi fütyürészve vágott át a játszótéren, amely­nek másik oldalán... Fehér mentőt látott az étkezde előtt. „Nofene!” — rémült meg Füzetfi. Mi baj lehet? Talán csak nem az öreg törpe vette le örökre a sipkáját? Vagy a feleségével történt valami? K.-néval, akit Füzetfi látatlanul is megszeretett, az általa készített bélszínek miatt?... A mentő mellett már tétlenül álldogált az orvos. Az étkezde ajtajában K. mester állt, izzadtan, fehéren. Füzetfi közelebb lépett. — Tiszteletem — nyögte K. mester. — Sajnos, ma már zárva vagyunk... Füzetfi benézett a félig nyitott ajtón, K. szolgálat­­készen félreállt. A mozdulatlan helyiség padlóján egy ember feküdt. Csak nadrágszára és cipője látszott ki a csomagolópa­pír alól. — Egy vendég — suttogta K. mester. — Megrendelte a pörköltjét, aztán egyszer csak lefordult a székről... Az asztalokon félbehagyott ételek álltak. Felszele­telt bélszín, mellette a megbolygatott tükörtojás; maradék, jóval több, mint amennyit a jóllakott vendég hagyhatott volna ott; félig lerágott csont, érintetlen káposztahalom... Füzetfi a hosszú sétára gondolt, a nyugtalan pénzösszegre — és önmagát képzelte a papiros alá. — Talán ha előbb érkezem... — mormolta. A járda mellett halk nyögéssel fékezett egy fekete, csukott... Bolya Péter. * TAVASZ LEVÉL EGY CSIGABIGÁHOZ Irta: SIMA FERENC Remélem, nem mászol át olvasatlanul ezen a levélen csak azért, mert megszoktad, hogy neked sohsincs postád, neked az emberek nem imák, mert beképzel­ted, hogy ők a teremtés koronái, a legtökéletesebb lények, te pedig csak afféle csúszó-mászó vagy, egyik tagja az állatvilágnak, amely mindössze arra való, hogy az ember alantasa legyen, 'li csigák például olyképpen, hogy csemegeként e­­gyenek meg benneteket böjt idején, mert hidegvérűt az egyházi állás­, . .. Sima Ferenc pont szerint akkor is szabad. .Meg­értelek, ha ezért megveted az embereket és megfigyel­­hetően szóba sem állsz velük. Kérlek, hogy velem tégy kivételt. Mert én már rájöttem, hogy ez az egész elképzelés a mi felsőbbrendűségünkről és legtökéle­tesebb mivoltunkról téves kitalálás csupán és te sokkal tökéletesebb vagy, mint mi emberek, amit számos tény bizonyít. Itt van mindjárt a házad, amit nem kell, hogy te is a szüleidtől, esetleg más legközelebbi rokonodtól örökölj, vagy nagy adósságot csinálva vásárolj az ügy­nök útján, aki — tisztelet a kivételnek — úgy becsap, hogy aztán holtig káromkodhatsz. Te azt a házat ingyen és tehermentesen kapod már születésedkor, ráadásul príma kivitelben, nem szorul mindenféle javítgatásra, nem kell a vikendjeidet tatarozással töl­­tened, vagy fizetned érte a mesterembereket, mint a köles. Ha végigmásznál itt a városban néhány utcát és elbeszélgetnél a háztulajdonosokkal, rájönnél, hogy a legtöbb emberház tele van adóssággal, nem úgy, mint a csigaházak, lépten nyomon láthatnád a házak előtt, vagy oldalán, a házzal járó gondok miatt a ,,For sale” táblát, amit még egyetlen csigaházon se láttam soha.­­ Ebből is nyilvánvaló, hogy a csiganépség sokkal elége­dettebb és gondtalanabb háztulajdonos, mint az emberiépség. Igaz, igaz, akadnak házatlan csigák is. De míg nálatok ez az összcsigavilágnak csak elenyésző százalékát teszi ki, addig a teremtés állítólagos koronájának, az embernek erősen túlnyomó többsége házatlan. Ezek bérletben, vagy albérletben laknak, ami a csigavilágban teljesen ismeretlen fogalom. Egy szó, mint száz, ez az egész házkérdés nálatok csigák­nál sokkal rendezettebb és bonyodalommentesebb, mint nálunk embereknél. Mindjárt itt van aztán a gerinctelenség ügye. Nálatok ezzel sincs nehézség. Ti a teremtés gondvi­selése folytán spontán gerinctelenül bújtok ki a csiga­tojásból, vagyis készen ahhoz, hogy boldogulhassatok az életben. Nálunk embereknél ezzel is sok gond, nehézség van. Mert az ember csontszerkezetileg ge­rincesnek születik és csak a sok kudarc, az üzleti, vagy a politikai életben saját kárán szerzett sok-sok tapasztalat tanítja meg rá, hogy — különösen a mai világban — gerincességgel nem boldogul, azzal csú­fosan elbukik, alulmarad. Ezért az emberek nagy ré­szében szükségszerűen kialakult a létért való küzdelem során és ahhoz szükségesen a gerinctelenül viselkedés képessége, magyarán a gerinctelenség. Hogy ez lényegében nem más, mint a ti utánzástok, annak fényes bizonyítéka, hogy a gerinctelenek egy­szersmind csúszómászók is, akárcsak ti. És mert többnyire mindig ezek érvényesülnek, uralkodnak felettünk az életben, ebből látni, hogy a felülkereke­­déshez szükséges tulajdonságokkal éppen titeket ruházott fel a teremtés. Egyáltalán: csigának lenni jobb, mint embernek. Amikor ősszel beköszöntöttek az első, enyhe éjjeli fagyok, ti már bújtok is el telelni. Most az időszerűsíti ezt az üdvözlő levelemet, hogy ime a tavasz megjötté­­vel ismét itt vagytok. Elvonulni a tél elől: ezt a luxust megengedhette magának minden csiga, de az emberek közül csak az a vagyonilag legfelső, bizonyos vékonyka réteg. Én mint közönséges szürke halandó e'-'-en sem érhetem el soha a csigák életszínvonalát. ré igé­n minden kicsiség felizgat, például az is, ha a szer­kesztő netalán kevesebbet fizet ezért az írásomért, mint amennyire számítok, hogy megadhassam belőle a jogászomnak elmaradt részletet, amelyért nyaggat. Irigylem a te világhírű hidegvéredet. Az angoloké is közmondásos, de azért most őket is izgatja, hogy ki­kerülnek-e rövidesen az Európai Közös Piacból, vagy benne ragadnak. Lefogadom, hogy téged még ennek a világgazdasági szempontból döntő kérdésnek a sistergő aktualitása se hoz ki az emberileg utolérhe­tetlenül csigavérű flegmádból. Különb vagy te nálunk embereknél abban is, hogy miközben nekünk szinte a nyelvünk kilóg, úgy lótunk-futunk ügyes-bajos kusza dolgainkban, te addig az elrendezett élet kényelmes nyugalmával, csendesen ballagva szemléled fölényes megvetéssel a mi össze-vissza tülekedésünket. Azzal a te legendás és sóhajtozva irigyelt, méltán rólad elnevezett csigatem­póval. Énrólam bezzeg nem neveznek el tempót. Még csak lépcsőt se, amit te rólad már régesrég elke­resztelt az architektúra hódoló elismerése. Hol vagy te én fölöttem! Te befutott ember vagy, megcsináltad a nevedet, amivel én kihulló hajjal is még mindig csak erőlködök. Legmélyebb elismerésemtől indíttatva ezért most egy autogrammot is kérnék tőled, ha nem tudnám, hogy te megveted az irka-firkát, mert az enyémet felülmúló bölcsességgel rájöttél, hogy a mai világban írásból úgysem lehet rendesen megélni. Amilyen kicsiny vagy testileg, azzal fordított arányban lévő nagyrabecsüléssel üdvözöl és kellemes tavaszi élményeket kívánva bámulja emberfeletti képességeidet híved: ________________________________SIMA FERENC

Next