Amerikai Magyar Világ, 1976. július (13. évfolyam, 27-30. szám)

1976-07-11 / 28. szám

AMERIKAI MAGYAR VILÁG MAGYAR HONFOGLALÓK A MISSISSIPPI PARTJÁN Spelletich Paula naplója xxvra. H­ocskay Jenő hőstetténél hagytam félbe elbeszélé­­imet. Ő tehát szellemileg el lett földelve és vele atyám ó haja, hogy engem, mint az ő feleségét küldhessen issza Magyarországra. Gyermekkori naplómban aláltam e töredéket, mely a fenti esetre vonatkozik. ,,A történelmi igazság érdekében meg kell egyeznem, hogy a fent említett egyéniség (Ocskay) képmutatása — melynél tökéletesebbet sohasem áttam, — még az én ösztönszerű ellenszenvemet is assanként legyőzte. Miután a vagyon kézhezkerítése­rdekében szüksége volt, hogy atyám és Ámon tökéle­­es bizalmát megnyerje, gyermeki vonzalommal érte el z elsőt s mély tisztelettel és bámulattal hódolt az­tóbbinak. Azonban már az első percben felébredt bi­­almatlanságom oly hatalmas volt, hogy megóvott imánykodásai ellen, így habár 15 éves szívem nem maradt egészen nyugodt a csaknem mindennapos átogatások alkalmával, de oly tökéletesen elrejtettem­z érdeklődés legcsekélyebb nyomát, hogy létezését ,nki sem gyanította. Legkevésbbé az illető, kivel nemben a legvisszataszítóbb gőggel, csaknem árvasággal bántam el. Midőn Ocskay a vagyon irtokába jutott, s a leggyalázatosabb kalandba everedett, azontúl úgyszólván kerülte házunkat. Őszinte elégtételül szolgált nekem, hogy mindig a selkedéséhez méltóan nyilatkoztam irányában, ára az égnek, ez ösztönszerű emberismeretem eddig­ig nem csalt meg.” Perczelékre vonatkozólag még következőket kell ljegyeznem: A farmolás nem ütött be. Miklós bácsi élesen felismerve a helyzetet, sietett túladni a r­okon, mely csekély tőkéjét felemésztette volna e­zzel a pénzzel New Yorkba borüzletet nyitott, mely isőbb szépen felvirágzott. Távozása igen leverőleg izott atyám kedélyére, Perczelék elutazása által nyik legkedvesebb társalgóját vesztette el. XXXIV. FEJEZET 1862 - GRÁF OCTAVIO VON ÁRMIN Nem tudom, feljegyeztem-e már, de biztonság évéért - mig eszemben van - ide iktatom ezt is, mint 1862 év tavaszán történt epizódot.­­ Éppen a kutat írtam nagy buzgalommal, midőn egyszerre előttem rém egy züllött alak, s igy szól: „Gnädiges Fräulein, lauben wohl, das ich mich vorstelle?” Egy percre rgálltam s hallgattam, mig ő folytatta: ,,Ich bin­­af Octavio von Amim. Wenn gnädiges Fräulein lauben, werde ich so frei sein, den Schaffel voll zu­­hen.” Gondoltam magamban, csak rajta német és idtam neki a kereket. A telt sajtárt bevitte a nyhába, és megkért, engedném meg, hogy a tmplit hámozhassa, mit én tettem volt. De ezt réken megtagadtam. Elbeszélte, hogyan került Merikába, mint a würtenbergi herceg kísérője s után utóbbi San Franciskóban meghalt, ő most rámegy Poroszországba. De míg pénze megérte­­szeretne nálunk maradni, mint tánc- vagy mivmester, amellett szívesen segédkezne minden­­forduló munkában. - Ezalatt atyám is megjött, Jek ugyanezt adta elő. Ebéd után atyám 2 dollárt étt neki és útnak eresztette. Gráf Ármin azonban íte atyámat - ha pénze megjön, melyet hozzánk ideil küldeni - lenne szíves azt a porosz nagykövetségre Washingtonba továbbítani. Azt hittük, csak móka volt. De a nyár folyamán csakugyan megérkezett a 3000 dollár a gróf nevére. Nem értettük, hogy miért nem küldette egyenesen Washingtonba, de atyám teljesítette óhaját. XXXV. FEJEZET CSELÉDMIZÉRIÁK Majd ismét eseménytelenül, hétköznapi egyfor­maságban telt az idő. Csupán cselédeink szereztek változatosságot. Például a német béres, kinek nem győztem eleget főzni és mindenben válogatott, a néger szakácsné kisfiával, kit három órai mosogatás után, utálatos piszkossága miatt, azonnal elkergettem stb. Pár napi rosszullétem miatt egy szomszédunk leányát kényszerültünk áthívni. Miss Smith kérésünkre kegyeskedett egy dollár napidíjért kisegítőül eljönni. Előkelő megjelenésű,, csinos kisasszony volt, fehér-piros arcbőrrel és hófehér kezekkel, kit élvezet volt nézni, amint délutánonként a vállvarráshoz tűzte be ujjasait, melyek festői hullámokban omlottak gömbölyű karjaira. Meg kell hagyni, hogy kitűnően főzött, de az ínyenc falatok elkészítése és az edények ilyetén elrendezése után megszűnt minden okoskodás. A tyúkókat a világért sem seperte volna ki, a tyúkok ültetésével és a csibék gondozásával nem vesződött. Mikor a reggeli harmatban egy-egy csapat szárnyast betereltem, csodálkozva így kiáltott fel: ,,Oh, Miss Spelletich, milyen igen okos kegyed! Én sohasem tudnám rászánni magamat, hogy ruhámat így tönkre­tegyem”.­­ Fényes erényeihez a lustaság sorakozott. A tehénfejést szép mosollyal a béresre bízta, és a vaj köpüléshez gyerekeket csődített a konyhára. A kávéját csak a legsűrűbb tejszínnel volt hajlandó meginni és a béresnek is ilyent juttatott, minket pedig a lefölözött tej aljával akart jól tartani. Atyám naponta 7 órakor reggelizett volna, de Miss Smith 1/2­8-ig bíbelődött öltözékével, így nekem kellett atyám és az egész háznép reggelijét elkészíteni. Három nap alatt beláttam tévedésemet, t.i. hogy ily nagyúri hölgy mellett a gazdaság tönkre megy. Valaki ezt elmondta Miss Smithnek, ki elismerte, mennyire igazam van, s azt is, hogy én minden tekintetben képesebb vagyok a háztartást ellátni. Folyékony ékesszólással adott kifejezést bámulatának, aztán illedelmesen elbúcsú­zott és a faképnél hagyott bennünket. A mosóteknőben már el volt készítve a ruha, melyet itteni szokás szerint minden héten ki kell mosni, nehogy a munka feltorlódva, megakadjon a házirend. Nekiálltam tehát egymagam, és óriási erőmmel hamar megfejtettem a nehéz kérdést, melynek megoldása elől Miss Smith meglepett volt. Szerencsére jött egy fiatal izlandi házaspár (kis­fiúkkal), kik megmaradtak a télen át. Érdekes emberek voltak. A nő úgy mozgott, mintha csak valami parketten lebegne, oly üde, csinos és hajlékony volt, a padlósúrolás is jól állt neki. Egy ilyen alkalommal férje véletlenül beleejtette a ruhakefét a sajtárba. Ezt Katalin kiragadva, egy másodperc alatt a fejéhez vágta, de a következő pillanatban már térdenállva könyörgött: ,,Oh Johnny! Bocsáss meg! bocsáss meg!” Míg ezt ismételgette, szép fekete szemeiből csak úgy patakzottak a megbánás könnyei. Ilyen a valódi izlandi típus: lobbanékony a végletekig, de alapjában jóindulatú, gondtalan nép. Velük boldogság lett volna az élet. De jött a tavasz, a kivándorlás nyugatra csábította őket és mi ismét cseléd nélkül maradtunk. Tehát 12 éves koromban saját nagy családunkon kívül a béres, vagy napszámos ellátása is reám nehezedett. Leírom tapasztalataimat e téren. A vastag holsteini Heinrich durvaságával, a raffinált, alattomos Wilhelm aljas hízelgésével igyekezett a nekik legjobban tetsző falatokat kicsalni. A vakmerő izlandi Mac Carthy egyszer az öt órai reggelinél - melyeknél atyám nem volt jelen, kijelentette, hogy Mr. Spelletich leányára nézve megtiszteltetés lenne, ha ő elvenné, mivel ő az izlandi királyok utóda. Elbeszéltem az esetet atyámnak, ki rögtön kiadott Mac Carthyn. Szerencsére Mr. Bakernél volt egy fiatal amerikai, ki nyáron napszámból gyűjtötte a pénzt, hogy télen az egyetemet látogatva, megszerez­hesse a doktorátust. A különféle cseléd­válfajok sorozatát az ő ittléte szakította félbe. Két nyáron át dolgozott nálunk, mint napszámos. __________(folytatjuk)__________ B JELENTÉS A HALÁLOMRÓL (Folytatás a 12. oldalról) — Maga az? — Simó Ferenc vagyok, a Színházi Élettől, — hebegtem.­­Én ugyanis reggel lekéstem a sajtógépet... — De benne volt volt a gép előjegyzett utasainak névsorában, ezért jelentették halottnak magát is. Rögtön telefonáljon be az MTI-nek, hogy helyesbítsenek, maga él! Kezembe nyomta a hallgatót, tárcsáztam az MTI-t. A drót másik végéről leszidtak, hogy ne csináljak a szörnyű tragédiából ilyen ízléstelen tréfát. — Akkor bemegyek önökhöz és személyesen igazolom magamat! — Ám tessék! — válaszolták. Tüzetes igazoltatások után, talán egy óra múlva az MTI kiadta a helyesbítést: Sima Ferenc él, lemaradt a gépről. A szerkesztőségeken akkor már városszerte fekete gyászlobogó lengedezett. A fővárosi lapoknak fele és az egész vidéki sajtó vasárnapi számában az MTI első jelentését közölte, amelyben a halottak névsorában szerepeltem. Úgy gondoltam, nem fognak kirepíteni a Színházi Élettől azért, mert életben maradtam. Ezért hétfőn reggel beállítottam a szerkesztőségbe. A homályos folyosó kanyaróban a divatrovat vezetőnkkel, Guthy Böskével kerültem szembe. Szívéhez kapott és egy nagy sikollyal elájult. Ő azt olvasta az újságban, hogy szörnyethaltam, és most azt hitte, hogy kísértetet lát. A tragédia első évfordulóján a magyar újságírás 9 hősi halottja emlékművének a Kerepesi úti temetőben történt leleplezésén voltam az egyik szónok, mint az életben maradt tizedik halottjelölt. Majd rálesek, hogy közmondásszerűen csakugyan hosszúéletű leszek-e, mivel életemben holt híremet költötték, sőt hivatalosan is jelentették. 15. OLDAL TERJESSZE LAPUNKAT!

Next