Athenaeum, 1841/2. félév
1841-09-19 / 35. szám
547 548 m; de mindig ugyanaz marad. Ugyanaz marad , ha milliók tisztelve emlegették nevét; ugyanaz, ha kis körében kevesek ismerjék s becsüljék. Viszályok, bár mifélék, mindenkor szültek nagy embereket, vagy a’ mi mindegy, rejtezkedőket’s ismeretleneket segitének ki napvilágra ; kiemelték az aranyat a’ bányák’ éjéből , ámde az arany volt, mig föld mélyében feküdt is, arany mint most, midőn királyi homlokon csillog. Szóval miért becsülném én fölebb a’drága gyöngyöt menyasszonyi fejdiszben, mint becsültem azt a’ tenger’ fenekén ? — Ti nagyok, kevély magasságtok’ fényében istenítve ’s imádtatva a’ nálatok nem hitványabbaktól, el ne feledjétek : mikép ezetek, sőt többek is lehetnek, kik veletek mérkőzhetnének, kik fölöttetek ragyoghatnának, ha nekik — mint nektek — mosolygott volna a’ szerencse. Mert némelly szegény arczverejték közt szántogatja kemény ugarát, fejdelmi kebellel. Egy másik a’ magány’homályába vonul eszmélkedni, nem tudván, hogy észlángjától az egész föld’ színe nyerhetne világosságot. Egy harmadik önmagát ’s mindenét viszi áldozatul a’ lélektisztaság’ istenének , de fényét örök titok fátyolozza. Van ellenben nem egy, ki jámborság’illatkörében él, ’s gyilkos és rabló lesz, ha a’ történet megtapodja vala. Csak boldogok ’s boldogtalanok, csak épek 's nyomorékok lakják földünket; de nem nagyok és kicsinyek, nem szentek ’s elkárhozottak is. Az emberi becs’ önmérlege nem csal soha; bár itt vagy amott magas hullámbúborék föffedezzék. A’ hullám a’ vihar’ munkája, melly azt felzajdítá’s a’ mélységben elsímitandja. Tisztelem én az embert, de nem felebb bársonyban, mint egyszerű vászonköntösben; nem felelb a’ világ’históriája’lármái közt, mint csöndes és szokott munkakörben. Becsülöm az embert, de nem felebb a’ magasztalttat, mint azon szerencsétlent, ki egy pillanatáért a’ szunnyadó öntudatnak, egy tettéért a’ túlcsapongó szenvedélynek bakókézbe jutott. Aztán mi kétesen ’s mi nyomorúan tűnnek föl előttünk az emberi nagy tettek, ha azoknak ingerokaikat vizsgáltuk,’s melly igen sokat elvesztenek tündöklésükből a’ philosoph’ szemei előtt. Vegyük föl például azon hírneves hadvezért , ki száz csatákban vala nyertes, ki népeket hajtott rabigába ’s kevély nyakú hatalmasságokat görbeszte meg; milly hűnalakban fognak megjelenni, ha azokat az emberi jogok ’s az igazi tény és nagyság’ mérlegeiből bíráljuk meg. Tettek által, mellyekért a’ hősnek önnépe’ ezrei hálálkodva emelnek diadalkapukat, sok idegenek’ milliói előtt lesz a’ hős’ neve átkozott ’s emléke iszonyatos. Illy nagyok valának: Sándor, Hannibál, nagy Károly, illyek Ottokár és Tilly. Feszegessük föl a’ kebel’ titkait, amelylyeken — mint alapokon — nagy tetteik nyugosznak : ott lelendjtik a’ nagyravágyást, hitszomjat, szerelmet és hazaszeretetet. Ámde ki öndicsőségének ’s hírszomjának a’ rokon vért, szerelmeskéjének a’ mások’ jóllétét ’s önmagát és minden tevő erejét feláldozni — nem borzad , az sem nagy, sem ember. Hódítóknak, valláshősöknek, országjáróknak efféle minden, bár történetírók által kikürtölt tetteik, tévelygésből, szenvedélyből ’s öncsalódásból eredtek. A’valóság nagy ember’ gondolatában a’ haza nem lehet szentelni, mint az emberiség; a’ dicsőség nem lehet kívánatos, mint a’ csöndes lény; a’ szerelem nem lehet ösztönzőbb mint a’ kötelesség. ’S ki nevezte mégis amaz embereket nagyoknak ? ki hajlott meg elüttök tisztelettel és alázattal? ki tárta föl nekik a’ világtörténet’ örök pitvarait? Senki más, mint azon önállástalan népcsoport, melly gég gyanánt vala kezeikben, ’s a’ könnyen hivő maradék, melly dicsőké őket, mert ezt látta ős elődeitől is , ’s mert a’ balitélet és tévelygés’ tekintete hozta magával, pléptömeg cselekedte mindezt; néptömeg, melly századokon keresztül imádott bálványokat ’s épite oltárt macskáinak, kutyáinak, bikáinak. De mint minden bálvány elporlik, az igazság’ ragyogó villámától szétzúzatva ’, úgy enyészik el minden nagyság is az emberiség’ évkönyveiben. Számatlanok vannak immár elfeledve, kiknek kortársaik tömjéneztek; ’s még sokkal többek azok, kiket hasonló végzet fenyeget. Az emberi hír’ örökvalósága csak hiú ábránd, csak perez a’ világ’ örök életének ellenében. Gyűjtsük egybe kétezer év’ tudományait ’s költeményeit, azt, mi azokban igazság, alig fogjuk láthatni puszta szemmel. És mi jogon érdemelhetne valaki felsőbb tiszteletet, csak azért , mert neki szerencse jutott, hogy az emberi tudatlanságra egy roppant hazugság - rendszert emelvén, önnevét hosszú idők’ során feltarthatta ? — Mint köszirtek a’ tengerben, úgy tűnnek föl koraikban a’ szellemdús emberek; de mellettük zuhog az idő’ folyama, ’s minden hab