Athenaeum, 1841/2. félév
1841-09-30 / 40. szám
ja szent. Hol tehát a’ hiba ? abban, hogy szándéka’ létesítésére tesz módot, czélja’ elérésére bal utat, hibás eszközöket választ, szóval alkalmazási , kiviteli módja, vagy mint a’ szerző nevezi, tacticája, modora hibás , mert érzelem után az érzelemhez szól, nem az értelemhez, holott országlási dolgokban csak ezután kellene indulni; mert, vezéri tisztét feledve, irgalmas bátyaként sebeket kötözget ’s egy szomjas emberért a’ hindunéként az egész vidékre özönvizet hozna csupa szánakozásból stb . mert minden czikkjeiböl kiáltólag kitűnik a’ veres fonál, miszerint jó szíve’ sugallóból és csak szivekhez szólva, nem azt fogja eszközleni, mit akar, akarnia kellene, hanem minek szoros számolatilag bekövetkeznie kell: a’ szegények,’s alattvalók’ felingerlését, a’ gazdagok és felsöség ellen, azt mit Danton, Marat, Robespiere stb tettek, ránk fogja hozni, ha nem egyszerre, de az anarchia után bizonyosan, az önkényt, mellynek azt okvetetlen kisérnie kell.“ — E’ vádat veti a’ szerző a’ Pesti Hírlap ellen sok keserűséggel, melly azonban a’ legmélyebb meggyőződésre mutat, mi egyedül teszi e’ nyilatkozást némileg menthetővé, némileg, mert egészen menteni nem lehet. Menthetlen pedig ez, nem azért, mert a’ gyanúsítás a’ leggyűlöletesebb, hanem a’ legaljasabb fegyver; — még ezen ellenvetés is el némítaná a’ haza’ megmentésének szent kötelessége — nem, mert a’ gyanúsítás visszamondható ’s így valódi kofa-háborúvá fajulható, sőt egy kis lelkiösmeretlenséggel meg is súlyosítható , ha a’ rósz tactica helyett rósz akaratot tulajdonítunk egymásnak, ha fellázadott parasztnak, vagy viszont hazaárulónak, szolgalelkű udvaroncznak nevezgetjük egymást; mindez ártatlan dologgá lesz, ha egy ideig illy gonosz, de üres czímekkel puskázgatunk egymásra. Az illy rész mulatságú puskázgatás után végre nem hallgatunk meg semmit, nem hiszünk el semmit, mi bebizonyítva nincs, épen olly kevéssé, mint midőn O Gennel a’ torykat legazemberezi, ’s a’ torykat viszont vastag izlandi koldusnak nevezik. Mindig fognak találkozni emberek, kik az erősebb kifejezésektől nevelésüknél, elveiknél vagy izlésöknél fogva őrizkednek mint a’ fokhagymától, ’s ollyanok, kik attól nem igen irtóznak, sőt szeretik. Mindez tehát, bár igen kívánatos, hogy a’ gyanúsításnak utálatos fegyverével minél ritkábban éljünk, nem a’ fő tekintet. Az egyenes, dologba ható kérdés tehát ez: szabad-e illy terhes gyanút felidézni alkotmánytisztelő embernek olly országban , hol a’sajtó, az alkotmánynak úgyszólván tüdeje, megszorítva volt? hol igen félhető, hogy az illyen min magunk által tett vádakra ismét meg fog szoríttatni, mi természetesen, olly kevés időnk lévén önkifejtésünkre, orvosolhatatlanul visszavetne halálálmainkba. Szabad-e e váddal fellépni akkor, midőn ez nemcsak nem egyedüli, hanem nem is a’legjobb mód a’ Pesti Hírlap’ ártalmas befolyásának meggátlására, mit maga a’ szerző’ érteni látszott, midőn könyve’ sorsát hírlap’ ellenében megjósoló. Hírlapot, ha erős, hírlappal igen, de könyvvel, mellyben illy meg nem bizonyított vád van, megverni nem lehet, ha csak felsőbb hatalom nem vágja ketté a’ dolgot, melly csapást, úgy hiszszük, gr. Széchenyi e’ gyanúsítással maga sem szándékozott reánk hárítani. Kérdhetnék azt is: lehet-e egy csaknem rögtönözött hírlaptól tökéletes tervü dolgozatokat—notabene hírlap’ számára alakítottakat — méltánynyal várni ? Lehet-e annak csak 22 vagy akár 32 számából illy rémséges dolgokat következtetni ? Azonban ez már most mindegy: a’ vád kimondatott. Nézzük, mint áll a’bebizonyítás. Örömmel mondhatom : gyengén. Mert ha Kossuthot akármiként nyert népszerűsége magasra helyezé is, szinte vezérré szentelé, nem fog-e mindenki csalódásából kijózanodni, ha benne vezér helyett misericordianus fráterrel találkozik? csinálhat-e egy illy szegény ember forradalmat, ki sebek kötözgetésében fáradoz? De szinte félre vezetteténk. A’ szerző maga oka ennek, ki valóban igen elmés és nagyszerű gondolatokkal, mint a’ hindu asszony’ példája, i igyekezik megmutatásának súlyt adni; de a’ helyett talán inkább elkeseredést okoz a’ gúny felett, melly szavaiban van , ’s példát ad, mint kell képes beszédek által a’ közönség’ figyelmét komolyabb meggondolástól elzavarni. Térjünk tehát visszakihagyva a’ hasonlításokat, mellyek annak erejét csak gyengítenék a’ vád’ általánosságban tartott bebizonyításához, mert itt részletekről még nincs szó. Az röviden ezekre szorítható: Országos dolgokban, ’s kivált olly bonyolódott ügyben , mint a’ miénk ’s mellynek kivívására olly kevés idő van, kot, hajlandóságot gondolunk, a’directiót ellenben egészen tárgyilag veszszük, az ellenmondás elenyészik. Egyébiránt nem szándékom védni, hogy illy kétértelműleg szólni, kivált illy nagy érdekű dolgokban, ajánlatos volna.