Prohászka Lajos szerk.: Athenaeum 1938. Új folyam 24. kötet (Budapest, 1938)
1-4. szám - Brandenstein Béla, báró: A filozófia korszerű feladatáról
az újkor híres, nagy forradalmi hatású racionalista korszakainál is jobban tudatossá iparkodik maga előtt válni. Hiszen a felvilágosodás főleg csak az észt és az ésszerűt emelte ki és tudatosította egyoldalúan, a mai kor azonban még az ösztönt és a tudattalan rejtett rúgóit is tudatosítani törekszik. A változó kor kibontakozó világnézetének elvi, módszeres és rendszeres megalapozását már mindenfelé megkísérlik, bár egyelőre még többnyire kissé laposan. Ámde az elmélyülési igény, amely már napjainkban is éled, kétségtelenül fokozódni fog: a kor új szelleme általában már némi elmélyülésre vall, és az előtérbe állított közösségi lét biztosítása egyenest megköveteli a valóságalapokhoz való erősebb lehorgonyozódást. Az egyik ok, amiért közösségi irányú korok általában mélyebbek, metafizikaibbak az individualista korszakoknál, ámbár a szubsztanciális egyén a lét gyökereibe mélyebben ereszkedik bele a mindig csak az egyénekre épülő közösségnél, éppen az, hogy a természeténél fogva kevésbbé mélyen gyökerező közösségnek nagyobb szüksége van a tudatos elmélyülésre, a „valóbbá válásra", mint a természete szerint önálló, szubsztanciális létű egyénnek. A lét alapjait, gyökereit pedig a filozófia vizsgálja: a filozófikum jelentőségének emelkedése napjainkban tehát nem múló divat, hanem lényegében mély korszerűség, amelyet csupán egyes, a filozófiával szemben elfogult modern társadalmi és kulturális áramlatok ismerhetnek félre, kétségtelenül előbb-utóbb saját szellemi kárukra. A filozófia a kornak ezt az elmélyülési, „metafizikai" szükségét ki is tudja elégíteni. Művelőinek nagy részében ma is él a nagy európai bölcseleti tradíció tudata és tisztelete; emellett azonban igen sokszínű, eleven és értékes filozófiai kezdeményezésnek vagyunk tanúi napjainkban; mindkét jelenséget a múltévi nemzetközi filozófiai kongresszus figyelmes szemlélője határozottan észrevehette. A filozófia mai állapota tehát kétségtelenül biztató: új, magas bölcseleti virágkor kisarjadását remélhetjük. Mert az európai bölcseleti gondolkodás történeti útja korántsem folytonos ingadozás, egyhelyben topogás, amint talán egyes dilettáns kritikusai vélik. Ez az út olyan, mint minden mélyebb szellemi bontakozásé: sokszor ellentétek között, de tovahalad, dialektikusan bontakozik és gazdagodik. Ma már igazán nagy gondolkodónak nem lehet úgy és azon a bölcseleti szinten filozofálni, ahogyan és ahol azt