Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)
1920-07-01 / 19. szám
Krimiálpedagógia. (A gyermekek erkölcsi betegségeinek kezelése.) Alig szorul indokolásra, hogy az erkölcsi hibákban szenvedő és bűnöző gyermekek nevelése a nevelésügy legégetőbb és legsürgősebben megoldandó feladatai közé tartozik. A világ évek óta tartó nagy válsága a nevelés összes alapjait, anyagi eszközeit, a testi egészség létfeltételeit, a társas élet összes intézményeit, az értelmi fejlődés lehetőségeit gyökerükben annyira megtámadta, hogy a nevelésnek ma alig lehet más célja, mint az erkölcsi erő rekonstruálása. Ha a magunk nyugodt és rendezet gyermekkorára visszagondolunk és a mai gyermeki élet apró kis részleteit vele egybehasonlítjuk, azt lehetne mondanunk, hogy ma nincs normális körülmények között élő gyermek. De a gyermek erkölcsi hibáinak felismerése, kezelése, gyógyítása talán túl is terjed már a gyermeknevelés szorosabb értelemben vett szakkörén és az egész leromlott és újjáalakulni nem tudó emberiség kérdése az a probléma, hogy lehet-e egyáltalán remény arra, hogy az erkölcsi sülyedésből valakit kiemeljünk és lehet-e egyáltalán az erkölcsi romlás eseteiben épen úgy, mint a testi és lelki betegségeknél pozitív módszerrel és tudatos eszközökkel az erkölcsi egészséget visszaállítani ? Ez a kriminálpedagógia alapkérdése. Vannak skeptikusok és kishitűek, akik abból indulnak ki, hogy az ember egy bizonyos erkölcsi képességgel, erkölcsi erővel születik és úgy a jó, valamint a rossz tulajdonságai véglegesen adva vannak, amelyeken változtatni egyáltalán nem lehet és a nevelés munkája nem egyéb, mint ezeknek a tulajdonságoknak a fejlesztése és ápolása. Ebből tehát az következnék, hogy mindenféle fáradozás, amely rossz emberből jót akar faragni, hiábavaló. Vannak ismét ezzel szemben, akik a nevelés határtalan erejében bíznak és általában véve azt hiszik, hogy a nevelés mindent elérhet mindent megváltoztathat és így minden gonosztevőből lehet jó ember. Ezek a felfogások az erkölcsi javítás terén természetesen mindeddig meglehetős dilettantizmust okoztak ; különösen mutatkozott ez az eszülött gyermekekkel való foglalkozás terén, ahol minden öntudatos pedagógiai átgondolás nélkül jótékonysági és philantrop munkássággal akarták behegeszteni a társadalom e betegségeit. Ma már megállapíthatjuk, hogy ez philantropikus mozgalom, a patronage-ügy mindenütt felmondta a szolgálatot azzal a mai nagy veszedelemmel szemben, amely Európa-szerte fejét felütötte és egész világos, hogy az erkölcsi egészség helyreállítása is csak öntudatos módszeres eljárással érhető el. A kérdés természetesen a tudományos pedagógiában sem új. Ha azonban a legutóbbi idők elméleti mozgalmait tekintjük, amelyek a morál