Autó-Motor, 1979. július-december (32. évfolyam 13-24. szám)

1979-12-21 / 24. szám

ögtön elöljáróban el­nézést kérek a kedves Olvasótól, hogy rova­tom ünnepi témájául nem valami vidám, szívderí­tő történetet választottam. Őszintén szólva tehettem volna ezt is, hiszen az autós újságíró tarsolyában akad ilyesmi is. Úgy vélem azon­ban — nem szánva soraimat ünneprontásnak —, haszno­sabb, ha szűkreszabott, ol­dalnyi terjedelmemet arra használom fel, hogy közös ügyünkről beszélgessünk egymással. Már csak azért is, mert jó alkalmat kínálnak erre az ünnep pihenőnapjai, amikor valamennyiünknek több ideje jut olvasásra, nem szólva arról, hogy az 1979-es esztendő utolsó számában je­lennek meg ezek a sorok. Tulajdonképpeni mondani­valómat annak a levélnek a közreadásával kezdeném, amit Gódor Vilmos miskolci lakos írt. Olvasónk napokig hatása alatt volt annak az élménynek, amelynek „csak" puszta szemlélője volt. Rész­let leveléből: „A novemberi esős napok egyik vigasztalanul szürke délutánján történt Budapes­ten, a Kerepesi úton... A háromsávos úton, a felfes­tett, táblával is jelzett átke­lőhelyen gyalogosok halad­tak. Ladám és a tőle jobbra, a külső sávban lévő teher­autó egyszerre állt meg az átkelőhely előtt. A belső, a harmadik sáv szabad volt. A gyalogosok elvonulását követően, már indulni akar­tam, amikor még egy nő lé­pett a teherautó elé. Már a kocsim előtt volt a fekete kabátos nő — érdekes, a ka­bátja színére ma is jól em­lékszem —, amikor a belső sávban „berobbant” a har­madik kocsi. Az autó és a gyalogos találkozása elkerül­hetetlen volt, a vészfékezés sem segített már. A nő nagy ívben röpült a járdaszigetre, s ott is maradt mozdulatla­nul .. Olvasónk egyszerűen nem tudja megfejteni, hogyan történhetett mindez. Mi le­hetett a baleset oka? Ittas volt talán a harmadik sávon érkező gépkocsi vezetője? Vagy nem észlelte idő­ben a „kései” gyalogost? Ne­tán azért léphetett fék he­lyett a gázra, hogy kivagyi­ságát fitogtatva megmutassa, mennyire ügyes, mennyire leleményes ? A tagadás: az autózás, a gépkocsi vezetése a kétségkívül pozi­tív emberi tulaj­donságok mellett, egy sor negatív tényezőt is felszínre hoz. Mert melyikünk ne ta­lálkozott volna olyan autós­sal, aki a szabályos sorban haladókra fittyet hányva el­süvít mellettünk, hogy aztán valahol, a sor elején újra visszakéredzkedjen, vagy uram bocsá’ visszaerőszakos­kodjon közénk, már elnézést a szóért — hülyének nézve valamennyiünket. Egykoron csupán taxisok rossz szoká­sa (de nem bocsánatos bű­ne!) volt ez, manapság vi­szont már általános népszo­kássá vált. Magam naponta vagyok tanúja annak a bal­esetveszélyes manővernek amikor és ahol — előjelző­tábla, lámpa, felfestett bal­ra kanyarodó sáv ellenére, minderre fittyet hányva tűz előre a zöldre váltó lámpá­nál néhány renitenskedő társunk. Folytassam? Valamennyien tudnánk példákat sorolni ar­ra, mikor, hol, ki milyen ki­rívó közlekedési szabályta­lansággal találkozik útja so­rán nap mint nap. Nem tehetek róla, de elém villan egy, kocsiját félkéz­zel kormányzó, a lehúzott ablakon félig kilógó „úrveze­tő” ismerősöm látványa, amint szájában cigarettát tartva, autómagnóját böm­­böltetve ütemesen dobolja a zene taktusát a bal ajtaján. Jól emlékszem rá, a négy év­vel ezelőtti megszeppent kis nyuszira, amint a vizsga­drukktól nyirkos kezével a kormányba kapaszkodva me­reven betartva oktatója be­léje sulykolt ,,tíz óra múlt tíz perccel” kormányfogási előírását, az óvatoskodó, már-már önmagától is bo­csánatot kérő valakit, aki végül is levizsgázott. Lám csak, lám! Csupán négy esz­tendőre volt szüksége ahhoz, hogy az egykori kis nyusz­­kóból autós világfi legyen. Minden bizonnyal, nem­csak az én ismerettáramban akad ilyen „kolléga”. Ugye önök is ismernek olyanokat, akik számára nem léteznek tilalmi táblák, akik nyugodt lelkiismerettel hagyják ott kocsijukat a várakozni tilos, sőt a megállni tilos táblák mögött. Sőt! Szinte hallani vélem, hogy még olyan is­merős is akad, aki önmaga hitelesíti alkoholbeírását. Nem, nem az otthonit, a vo­lán mögöttit!­s amíg az én ismerő­söm nagyképűségére, vezetési stílusára azt lehet mondani, hogy ez az ő magánügye, az utób­bira sajnos már nem le­­gyinthetünk. Mert a volán mögött ülők alkoholfogyasz­tása már nem magánügy. Ez már valamennyiünk ügye, te­hát közügy. Egy televíziós riportban láttam, láttuk azt a férfit, akit merev részegen emel­tek ki a volán mögül. Ter­mészetesen azonnal bevon­ták a jogosítványát. Ma is emlékszem szavaira. Ezt mondta a riporternek: „Jobb is hogy így történt. Előbb­­utóbb nagyobb bajt okozott volna az ital.” Így igaz! Egy sok mindenre kiterje­dő tanulmányban olvastam, hogy az őszi forgalombizton­sági akció során a közúti ellenőrzés egyik legfontosabb mozzanata volt­ az ittasan vezetők kiszűrése. A közle­kedésrendészetiek közel 9000 személynél végeztek helyszí­ni alkoholszondás vizsgála­tot. A tapasztalatok megdöb­bentőek voltak: kiderült, hogy minden tizedik vezető leheletétől elszíneződtek a szondák. Tízből — egy itta­san ült a volán mögé! Közü­lük kilencventől (!) a hely­színen be kellett vonni a jo­gosítványt, oly nagyfokú volt ittasságuk. gen emberek közlekedtek velem, veled, vele szem­ben, melletted, mögötted, téged előztek, vagy te előzted őt, kocsidban szeret­teiddel, azokkal, akikkel most az ünnep fényében, az ünnepi asztalnál oly jó, any­­nyira meghitt az együttlét. Itt véget is érhetne mon­danivalóm. De mert közös ügyünkről szólok, nem me­hetek el szótlanul a döbbe­netes tény mellett: csupán októberben, egyetlen hónap során 137 halálos végű bal­eset történt közútjainkon. S az is sajnálatos tény: okozók és áldozatok között egyaránt nőtt tavalyhoz képest az al­koholos befolyásoltság. Közös ügyünk érdekében van tehát szükség még na­gyobb társadalmi összefo­gásra, s még következete­sebb szigorra. Mert a közutak járvány­okozóinak felelőtlensége nem lehet magánügy. Közügy az, valamennyiünk közös ügye. Októberben, de­cemberben és az év minden hónapjában. Ugye, egyetértünk? ZENTAI FERENC Minden tizedik! 40

Next