Autó-Motor, 1979. július-december (32. évfolyam 13-24. szám)
1979-12-21 / 24. szám
ögtön elöljáróban elnézést kérek a kedves Olvasótól, hogy rovatom ünnepi témájául nem valami vidám, szívderítő történetet választottam. Őszintén szólva tehettem volna ezt is, hiszen az autós újságíró tarsolyában akad ilyesmi is. Úgy vélem azonban — nem szánva soraimat ünneprontásnak —, hasznosabb, ha szűkreszabott, oldalnyi terjedelmemet arra használom fel, hogy közös ügyünkről beszélgessünk egymással. Már csak azért is, mert jó alkalmat kínálnak erre az ünnep pihenőnapjai, amikor valamennyiünknek több ideje jut olvasásra, nem szólva arról, hogy az 1979-es esztendő utolsó számában jelennek meg ezek a sorok. Tulajdonképpeni mondanivalómat annak a levélnek a közreadásával kezdeném, amit Gódor Vilmos miskolci lakos írt. Olvasónk napokig hatása alatt volt annak az élménynek, amelynek „csak" puszta szemlélője volt. Részlet leveléből: „A novemberi esős napok egyik vigasztalanul szürke délutánján történt Budapesten, a Kerepesi úton... A háromsávos úton, a felfestett, táblával is jelzett átkelőhelyen gyalogosok haladtak. Ladám és a tőle jobbra, a külső sávban lévő teherautó egyszerre állt meg az átkelőhely előtt. A belső, a harmadik sáv szabad volt. A gyalogosok elvonulását követően, már indulni akartam, amikor még egy nő lépett a teherautó elé. Már a kocsim előtt volt a fekete kabátos nő — érdekes, a kabátja színére ma is jól emlékszem —, amikor a belső sávban „berobbant” a harmadik kocsi. Az autó és a gyalogos találkozása elkerülhetetlen volt, a vészfékezés sem segített már. A nő nagy ívben röpült a járdaszigetre, s ott is maradt mozdulatlanul .. Olvasónk egyszerűen nem tudja megfejteni, hogyan történhetett mindez. Mi lehetett a baleset oka? Ittas volt talán a harmadik sávon érkező gépkocsi vezetője? Vagy nem észlelte időben a „kései” gyalogost? Netán azért léphetett fék helyett a gázra, hogy kivagyiságát fitogtatva megmutassa, mennyire ügyes, mennyire leleményes ? A tagadás: az autózás, a gépkocsi vezetése a kétségkívül pozitív emberi tulajdonságok mellett, egy sor negatív tényezőt is felszínre hoz. Mert melyikünk ne találkozott volna olyan autóssal, aki a szabályos sorban haladókra fittyet hányva elsüvít mellettünk, hogy aztán valahol, a sor elején újra visszakéredzkedjen, vagy uram bocsá’ visszaerőszakoskodjon közénk, már elnézést a szóért — hülyének nézve valamennyiünket. Egykoron csupán taxisok rossz szokása (de nem bocsánatos bűne!) volt ez, manapság viszont már általános népszokássá vált. Magam naponta vagyok tanúja annak a balesetveszélyes manővernek amikor és ahol — előjelzőtábla, lámpa, felfestett balra kanyarodó sáv ellenére, minderre fittyet hányva tűz előre a zöldre váltó lámpánál néhány renitenskedő társunk. Folytassam? Valamennyien tudnánk példákat sorolni arra, mikor, hol, ki milyen kirívó közlekedési szabálytalansággal találkozik útja során nap mint nap. Nem tehetek róla, de elém villan egy, kocsiját félkézzel kormányzó, a lehúzott ablakon félig kilógó „úrvezető” ismerősöm látványa, amint szájában cigarettát tartva, autómagnóját bömböltetve ütemesen dobolja a zene taktusát a bal ajtaján. Jól emlékszem rá, a négy évvel ezelőtti megszeppent kis nyuszira, amint a vizsgadrukktól nyirkos kezével a kormányba kapaszkodva mereven betartva oktatója beléje sulykolt ,,tíz óra múlt tíz perccel” kormányfogási előírását, az óvatoskodó, már-már önmagától is bocsánatot kérő valakit, aki végül is levizsgázott. Lám csak, lám! Csupán négy esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy az egykori kis nyuszkóból autós világfi legyen. Minden bizonnyal, nemcsak az én ismerettáramban akad ilyen „kolléga”. Ugye önök is ismernek olyanokat, akik számára nem léteznek tilalmi táblák, akik nyugodt lelkiismerettel hagyják ott kocsijukat a várakozni tilos, sőt a megállni tilos táblák mögött. Sőt! Szinte hallani vélem, hogy még olyan ismerős is akad, aki önmaga hitelesíti alkoholbeírását. Nem, nem az otthonit, a volán mögöttit!s amíg az én ismerősöm nagyképűségére, vezetési stílusára azt lehet mondani, hogy ez az ő magánügye, az utóbbira sajnos már nem legyinthetünk. Mert a volán mögött ülők alkoholfogyasztása már nem magánügy. Ez már valamennyiünk ügye, tehát közügy. Egy televíziós riportban láttam, láttuk azt a férfit, akit merev részegen emeltek ki a volán mögül. Természetesen azonnal bevonták a jogosítványát. Ma is emlékszem szavaira. Ezt mondta a riporternek: „Jobb is hogy így történt. Előbbutóbb nagyobb bajt okozott volna az ital.” Így igaz! Egy sok mindenre kiterjedő tanulmányban olvastam, hogy az őszi forgalombiztonsági akció során a közúti ellenőrzés egyik legfontosabb mozzanata volt az ittasan vezetők kiszűrése. A közlekedésrendészetiek közel 9000 személynél végeztek helyszíni alkoholszondás vizsgálatot. A tapasztalatok megdöbbentőek voltak: kiderült, hogy minden tizedik vezető leheletétől elszíneződtek a szondák. Tízből — egy ittasan ült a volán mögé! Közülük kilencventől (!) a helyszínen be kellett vonni a jogosítványt, oly nagyfokú volt ittasságuk. gen emberek közlekedtek velem, veled, vele szemben, melletted, mögötted, téged előztek, vagy te előzted őt, kocsidban szeretteiddel, azokkal, akikkel most az ünnep fényében, az ünnepi asztalnál oly jó, anynyira meghitt az együttlét. Itt véget is érhetne mondanivalóm. De mert közös ügyünkről szólok, nem mehetek el szótlanul a döbbenetes tény mellett: csupán októberben, egyetlen hónap során 137 halálos végű baleset történt közútjainkon. S az is sajnálatos tény: okozók és áldozatok között egyaránt nőtt tavalyhoz képest az alkoholos befolyásoltság. Közös ügyünk érdekében van tehát szükség még nagyobb társadalmi összefogásra, s még következetesebb szigorra. Mert a közutak járványokozóinak felelőtlensége nem lehet magánügy. Közügy az, valamennyiünk közös ügye. Októberben, decemberben és az év minden hónapjában. Ugye, egyetértünk? ZENTAI FERENC Minden tizedik! 40