Az Ujság, 1906. június (4. évfolyam, 149-162. szám)
1906-06-01 / 149. szám
ROVÁS. Beck báró már egészen osztrák. Ez már teljes dicsőséggel folytatja, amit elődje nem egészen dicstelenül kezdett. Minekutána ez lemondásával óriási vívmánynak fújta föl a magyar kormány »győzelmét«, Beck báró ebből azt a konklúziót kovácsolja, hogy Ausztriának is kell megfelelő eredmény, különben nem lenne igazság a földön. Hát mi legyen ez az eredmény ? A magyarok nem osztozkodnak az ő vívmányukon, nem is lehet. Hát nagyon egyszerű. A magyarok előnyt kaptak a formában, az osztrákoknak tehát nem adható előny másból, mint a lényegből, így áll elő egészen logikusan a kiegyezés komplexumának a revíziója, melynek jelszava alatt az osztrákok talán hajlandók kormányt adni az osztrák császárnak. Ettől a lényegbeli kompenzácziótól mi ugyan mindig tartottunk, mert azt hittük, hogy a koalíciós kormány meg fogja nekik adni. De most ezt a gondot elvetjük s állhatatosan bízunk a magyar kormányban, legalább ebben a kérdésben. Egyrészt azért, mert Ausztriával szemben a magyar közvéleménynek egységesnek és erősnek kell lenni, másrészt azért, mivel az eddigi előzmények után így megfizetni az osztrákokat olyan hallatlan hitványság lenne, melynek elkövetője nem érdemelné meg, hogy magyar nevet viseljen. * A néppárt ősz elnökét, minekutána évek során át érte a gúny nyila és a lenézés gombostője, most egyszerre fölemeli az elismerés liftje és a dicsőség gőzdaruja. A fiából miniszter lett, — ezt apjának köszönheti, aki aranygyapjas — belőle pedig zászlósul, — ezt a fiának köszönheti, aki miniszter. Soha sem volt lehetséges, hogy két ember úgy emelkedjék, hogy egyik a levegőbe húzza a másikat, a néppárt körében azonban ez többszörösen megesett. Apa és ha tette meg a lehetetlent egyrészt, párt és vezére megtette másrészt. A mai gratulácziónál kedvesen bonyolult ez a kontroverzió. »Mi lennék én néppárt nélkül ?« szerénykedik az öreg, de új tárnokmester. »Mi lenne a néppárt Zichy Nándor nélkül ?« szerénykedik Molnár apát a párt nevében. Bizony ők egymás nélkül semmik se volnának, azért találtak egymásra. S ezért maradnak együtt. Mert igaz, hogy Zichy Nándorból tárnokmester lett, Zichy Aladárból miniszter, Rakovszky Istvánból alelnök, de Molnár Jánosból még nem lett püspök s a többi hivből is csak az eddigi ultramontán fekete hadból nemzeti színű koalíciós hazafi. Ezért a zászlósúr buzdítása nem volt üres frázis : továbbra is ki kell tartani, ha nem is addig, mig mindenki, aki valamit számít, néppárti lesz, de legalább is addig, mig mindenki, aki a néppártban valamire számít, meg nem kapja. >1] Kik azok, akik a hivatalos delegátusjelöltet leszavazták? Hazafiak, de nevük ismeretlen. Konferencziájukon, amelyen Kossuth vezérük ledorgálta őket, egyik sem jelentkezett. Pedig joguk volt úgy szavazni, ahogy akarnak, ezt a jogot a mandátumtól kapták s éppen csak a pártfegyelemnek kötötték le. Megtették, hogy visszavették jogukat a pártfegyelemtől, de nem volt se bátorságuk, se becsületességük ahhoz, hogy be is vallják. Nekünk mindegy, hogy az urak odabent hogyan, mennyire becsülik egymást, kit válogatnak ki maguk közül mint legkiválóbbat, kit nem. De a kétszázötven függetlenségi párti képviselő között van nyolczvan—száz ember, aki titokban mer tenni olyat, amit nyilvánosan nem merne megcselekedni. S ez a nyolcvan—száz ember dönti el Magyarország sorsát, nem azok, akik őszintén és becsületesen a párthoz szegődtek. Nyolcvan-száz ember lappang a hazafiak között, akikben nincs se a férfi önérzete, se a képviselő becsületessége, akik, ha ismeretlenül tehetik, mindenre képesek s e szerint semmire se képesek, ami becsületességet és férfiasságot kíván meg. Gratulálunk Kossuth Ferencznek a pártjához, — ő nevezte ki valamennyit képviselőnek. Ugyancsak jól válogatta meg embereit. r~Enskek éneke. Irta Szini Gyula. Az első napon, a melyet az ismerkedés napjának nevezünk, a báróné leereszkedett a tóhoz, a melyben békák kuruttyoltak és a mely zöld volt a hínártól, békalencsétől, iszaptól. Fekete ruha volt rajta és szabad volt a nyaka, a melyet csak egy sor nagy szemű korall fogott körül ; az ajkán ikerszáru két cseresznyével együtt egy kérdés csüngött. — Az én kék szemeim ... — volt a felelet — az én kék szemeim, báróné, a melyek közül az egyik félig le van hunyva ,s kiúzmacska módjára kémleli, gúnyolja a világot, a másik pedig nyíltan, az egek, a tavak és a gyermekek nyíltságával, szelidségével bámul maga elé. Az én kék szemeim, a melyek szürkék és világosak, mint hajnalhasadáskor az az égfolt, a mi a felhők mögül kíváncsian pillant a földre. Az én kék szemeim, a melyek szerény nefelejts könyeket és mély tengerszer könyeket sirtak. Az én kék szemeim, a melyekel imádkoztam, átkozódtam, kértem és parat csaltam, a melyekkel jósoltam és csalódtam, a melyek felragyogtak és megüvegesedtek, a melyeket legeltettem és koplaltattam, a melyek már annyi életcsodát és annyi holttestet láttak, a melyek a kínai mandarinokénál is többet tanultak és a melyeket most üveg ront el és takar. Az én kék szemeim, a melyeket egy puha, könyörületes kéznek már le kellene fogni, mert olyan szomorúak. Az én kék szemeim . . . legszebb dalomat ma az én kék szemeimről mondhatnám el. A második napon, amelyet a közeledés napjának hívunk, a báróné leült a gyeppadra, amely körül nagy koronás mákfejek bólogattak, és szalagos pálczájával lekaszálta sorba őket. A gyöngyfogai megvillantak, mintha kérdezni akart volna valamit, de nem kérdezett semmit. — Az én ajkaim, — hangzott a felelet — az én sápadt ajkaim, a melyek közül a felső szomjú hozta a csókot, az italt, a mézet és érintette a világ buja ajakát és a melyek közül az alsó biggyesztett, gúnyolt, elmélkedett és elmélkedett. Az én sápadt, vastag ajkaim, a melyek minden virágból, minden perczből és minden csókból egyszerre mézet és mérget szívtak, a melyek egymással feleselgettek, a melyek egymáson feküdtek és oly közel, mint az öröm és szomoruság két testvére. Az én szederjeszkaim, a melyek hidegláztól remegtek és jégrózsákat leheltek a betegszoba ablaktáblájára. Az én piros ajkaim, a melyek rosszakat mondtak, a melyek rágalmaztak, a melyek gyűlöltek. Az én krétafehér ajkaim, a melyek szerettek, susogtak, magasztaltak. Az én nedves ajkaim, a melyeket az ékesenszólás nyelvével nedvesítettem. Az én száraz ajkaim, a melyek forróvá lettek a hiú szavaktól. Az én dadogó ajkaim, a melyekkel a világ nagy titkait akartam kimondani. Az én ajkaim, a melyek valamikor gügyögtek, daloltak és most csak messziről rebegnek, remegnek, mint az elsülyedt harang nyelve. Az én fakó ajkaim, amelyek oly szomorúak, hogy valakinek le kellene őket zárni csókkal. Az én fakó ajkaim . . . legszebb dalomat ma az én fakó ajkaimról mondhatnám el. A harmadik napon, amelyet a megértés napjának mondunk, a báróné lement a folyó partjára és leheveredett a sírszőnyegre, a melybe apró libavirágok voltak hímezve. A folyó jött és ment, széles hullámkaréjai a part felé közeledtek és a fűszálakkal locsogtak, de ahogy a nap rézsúl megvilágította őket, látszott, hogy a csalfa hullámok mégse a part felé jönnek, hanem elmennek messze és tovaragadnak mindent. A víz tükre felett legyek, szúnyogok, póklábú nagy vizibogarak surrantak el, de néha a tükörben kis kerek fekete nyílás támadt és a nedves lábú legyek, szúnyogok, bogarak beleszédültek a csöpp örvénybe. Aztán látszott a hal fehér teste, amint lopva siklik a víz alatt, hogy valamivel odább tátogassa légy vadászatra a száját. A báróné ajka kerekre nyílott, mint egy csöpp kis fekete örvény, mintha kérdezni akart volna valamit. — Az én orrom, báróné, az én orrom, a mely pisze volt, mint a kisdedeké, a mely kíváncsian felágaskodott, mikor először beleszagolt ebbe a világba. Az én orrom, a mely merész és nagyratörő volt, a mely megmámorosodott a rózsák illatától, a mely valamikor olyan finom volt, hogy megérezte a nedves holdsugár lunatikus szagát. Az én orrom, a mely széles és nagylyuku mint a ragadozóké és megérzi a veszedelmet már messziről. Az én orrom, a melynek a czimpái remegnek, ha ember közeledik. Az én orrom, a mely merengő, részeg, mint a tót napszámosoké a borovicska illata felett. Az én orrom, a mely közömbösen, halálfélelem nélkül meredne a bürökpohár fölé, mint a Szokratészé. Az én orrom, a mely gúnyos, hegyes felkiáltójel, mint a márványasztalon heverő holtaké. Az én orrom, a mely pisze volt, mint a kisdedeké és a mely viaszos mint a holtaké. Az én orrom . . . legszebb dalomat ma az én tömpe orromról mondhatnám el. * Végre megszólalt a báróné : Lapunk mai száma 24 oldal. Budapest, 1006. IV. évfolyam, 140. szám Péntek, Június 1. /1 Mi lesz az uj ágyakkal? Az alábbi csikket egy kiváló szakember kezéből kapjuk, aki, mint a politikai megjegyzésekből látható, katonai kérdésekben erősen koalícziós irányban érez és gondolkodik. Figyelmébe ajánljuk a benne foglaltakat a kormánynak. A magyar millióknak hiábavaló kidobásáról, vagy hasznos hovafordításáról van szó. Ez lelkiismereti kérdés. A koalíczió kötelezte magát a hadügyi költségek literálására, de nem kötelezte