Az Ujság, 1907. május (5. évfolyam, 104-115. szám)
1907-05-01 / 104. szám
* ROVÁS. A függetlenségi párt tegnapi értekezlete nem a pozsonyi villamos vasút kérdését világította meg, hanem a függetlenségi pártot. Mi tartja ezt a pártot ? Az a látszat, mely nem fedi a valóságot. Semmit sem szabad tudni abból, ami közöttük történik. Minden híradás, melylyel dolgaikról beszámolnak, füllentés vagy elhallgatás. Mi történik ott most ? A kormány, melynek függetlenségi többsége és függetlenségi kereskedelmi minisztere van, Pozsonyt össze akarja kötni Bécscsel. A pártja ezt nem akarja, s a kormány rá akarja kényszeríteni. Alkotmányos törvényhozásnál ez képtelenség. Alkotmányos kormány nem terjeszt be javaslatot, melyről tudja, hogy többsége nincs. Vagy a javaslatot ejti el, vagy önmagát. Minálunk azonban a javaslatot sem ejtik el, a kormány sem mond le, hanem praktikáznak, taktikáznak, hogy a többség ejtse el a maga véleményét. És ez sikerülni is fog, mert a pozsony—bécsi villamos elvileg és politikailag a kormánynak sem kell, amit ellene mondanak, azt maga is vallja, mégis meg akarja csinálni, mert muszáj megcsinálnia. Ha pedig a kormány feláldozhatja véleményét a muszájnak, a párt is meg fogja tenni. Előbb megpróbálja titokban, ha ez nem sikerül, megteszi nemzeti görögtűz mellett. Még meg sem száradt a tagadás tintája, s máris nagyban végrehajtódik a horvát program is. Wekerle tárgyal Horvátországgal a horvát közjogi és nyelvi követelésekről. Valamikor, amikor közjogi skrupulozitással mások munkájának kellett gáncsot vetni, az akkori ellenzék felhördült volna ekkora nemzeti törvénytiprás fölött. Észrevették volna, hogy a magyar kormány, mint végrehajtó hatalom, nem állhat direkte szóba a horvát országgyűléssel. Vagy kormány tárgyal kormánynyal, vagy országgyűlés országgyűléssel. A horvát országgyűlés azonban nem folytathat tárgyalást a kormánynyal, melynek utasítást nem adhat, mely neki nem felelős. S micsoda kicsinylése az a magyar törvényhozásnak, mikor egy új egyezséget készítenek, amelyben az egyik fél a horvát képviselet, míg a magyar népképviselet legfölebb az ajtón hallgatódzhatik. Senki sem veszi észre, hogy Prágában mi történt. Már hogy vennék észre a hazafiak, mikor ott pofon történt Magyarország ábrázatján. Micsoda lírai ömlengés osztrák császári és cseh királyi alakról! Az istenért, német, cseh véreim, egyesüljetek, béküljetek meg, hadd legyen aggságomnak némi öröme. Mi is kaptunk ilyen ömlengést, s abban vérzett a királyi szív, mert nyomorra és szenvedésre gondolt. Nálunk is volt a magyar király, de nem volt kiváncsi kultúránkra és nem óhajtotta, hogy szerezzünk mi is örömet aggságának. A magyar király, aki azelőtt beszélt, most néma, a cseh király, aki eddig történelmi fogalom volt, megszólalt helyette. Ez is a nemzeti küzdelem gyümölcse: addig hirdették a forradalmat, míg szerencsésen sikerült elérni a nemzeti vívmányokat a cseh testvérnek. A sári herczeg. írta Színi Gyula. A párisi vendéglőben, ahová jártam, egy kis Bábel zúgott és csörömpölt a tányérok és villák közt. Szemben egy szemüveges japáni ült és falatozás közben egyszerre olvasta az angol és franczia újságot, mohón, öröm, félelem meg sajátságos hazaálmodozás közepett. A szomszédban valami kemény északi szláv nyelv mássalhangzói torlódtak széles, szőke ajkakon. Távolabb egy meszticz ült, az arcza csaknem európai, a kiejtése tiszta franczia volt, a sok tanulástól meggyöngült a szeme és csiptetőt viselt, csak az arczának mahagóni színe ütött vissza valamelyik dédatyjára. Levantei görögök lármásan, szinte akadozva beszélgettek. Egy hirtelenszőke skót ifjú lilás rózsaszínű szemehéját felvetette és szórakozottan rám nézett . . . Együtt volt az egész világ . . . És ezek az ajkak, amelyek a világ ezerféle eltanulhatatlan módján csücsörítették az emberi nyelvet, a franczia étlap volapükjén érintettztek a pinczérrel, aki szinte nem is sejtette a nagy gondolatot, hogy mi történik körülötte : Tokióból, Szan-Francziszkóból, Malakkából, a forró Afrikából, a hideg Szibériából ömlött a kezébe a pénz, vastag sou k és karcsú frankok alakjában. A Sorbonne világa volt ez, amely a tudomány elektromos gömbje köré csődítette az erotikus pillangókat. Kimn a Boulevard Saint-Michelen a májusi este mély azúrkékjébe olvadtak a gesztenyefák és az újságos kioszkok sápadozó sziluettjei, benn a vendéglőben kigyuladtak a villamos narancsok. A vajillattól és lenge női parfümtől terhes levegőbe egyszerre csak egy érdekes pár toppant be. Karcsú, fekete redingote-ban, leányosan vékony lábszárral és piczi lábacskával egy gyermekifjú, akinek sápadt, sárga babaarczából két ferde szabású okos szem villogott elé ... A mesék kinai herczege párisi gommeux-ruhában. A karján egy nőt hozott, akinek a fekete tollas kalapja mint valami terebélyes fának a koronája borult a hallgatag kínai herczeg fölé. A karcsú csöppség alig ért fel a nő széles Meluzina-válláig, amely a fekete csipkék alól áttetsző gyöngyházfénynyel villogott. A nő kis ideges kezével felfogta buggyos sötét selyem alját, hogy hosszúkás, keskeny lábaival annál szabadabban és merészebben szökhessen fel a lépcsőkön, az első emeleti helyiség felé. * Odafenn, egy kis meghitt sarokban, ahol senki sem láthatta*őket, leültek a kis asztalhoz, amely elegancziával volt megterítve és két gyöngyernyős izzólámpával megvilágítva. A nő nekiesett az étlapnak, szakértőén átfutotta és két-három tolvajszóval megmagyarázta a pinczérnek, hogy mit hozzon. Szőke fejében pedig ez a gondolat motoszkált : — Ha már egyszer egy ilyen rosszul fehérített hógolyóval együtt ebédelek, — »boule de neige mal blanchie«-nak nevezi a párisi néphumor a színes embert — legalább jól eszem egyszer. A pinezér csakugyan kikereste a konyhán mindazt, ami drága és rendkívüli, úgy hogy az asztal nemsokára roskadozott a finom ételek alatt. Hűtőben pedig a legdrágább pezsgőjüket hozta. A kis kinai herczeg pedig ezalatt igy gondolkodott magában : — Nincs nálam egy árva rézpénz sem, de a legjobb esetben kidobnak, a legrosszabb esetben pedig a követség fizeti helyettem a számlát és jól összeszidnak. Yen-Yen herczeg már odahaza Pekingben is többször jelét adta efféle könnyelműségének. Néhányszor megszökött a szülei házától és piszkos rizsmunkásokkal elment valamely ópium-barlangba. Annyi gondot okozott tisztes ősz szüleinek, hogy ezek nem tudtak másképp megszabadulni tőle, mint hogy elküldték Európába. Gondolták, hogy idővel megkomolyodik és akkor a diplomácziai pályán szépen haladhat előre. A bátyja Pekingben maradt és buzgón járta azokat az iskolákat, amelyek a műveit kínaira nézve kötelezők. Yen-Yen herczeg nagyon szomorú szívvel hagyta el a hazáját és az egész után folyton sírt. A hajónak ő volt a legszomorubb, legárvább utasa. Párisban azonban hamar megvigasztalódott. Sokat kocsizhatott és láthatta a nagyszerű palotákat, amelyek aranyos kupoláikkal és egyéb czifraságaikkal egészen elragadták. Este pedig, mikor a reklámfények sugárkévéiket szórták szét az utczákon, néha olyan gyönyörűséget érzett, mint azelőtt soha. Akkor még ezopfot viselt, kis zsinóros kínai barettet, fekete selyemből komoly és bő kínai ruhát és vastag talpú hazai czipőt. Később azonban, amikor beíratták a Sorbonne-ra joghallgatónak, hozzá kellett szoknia ....m X Budapest, 1007. V. évfolyam, 104. szám. Szerda, május 1. Előfizetési árak: ÜPP SZERKESZTŐSÉG: Lapunk mai száma 40 oldal. A társadalmi békéről. A magyar közélet száraz és terméketlen homoksivatagján, ahol némi változatosságot csak a gyűlölködések tikkasztó szélrohamai szoktak előidézni, mint valami smaragdzöld oázis jelenik meg Tisza István gróf mai pápai beszéde. A főgondnoki beiktatás alkalma nem olyan, hogy akárki is pártpolitikai jelenntőséget tulajdoníthasson neki. Azonban az alkalom is, a környezet is jelentékeny darabja volt a nemzeti életnek. Olyan darabja, amelyet felekezeti elfogultság mellett is, a hagyomány erejénél fogva mindenki színmagyarnak fogadhat e. Egyébiránt mindentől eltekintve, a beszéd tartalma magában véve is elég ehhez. A magyar élet négy, szinte állandó nagy kérdése van benne hazafias ujjal megérintve. Valamennyi olyan, ami messze túlhaladja a szűk felekezetiesség eszmekörét és a nemzet egyetemére tartozik. A Horvát-Szlavonországokban élő magyarság kérdése az első. Véreink nem közönséges zaklatása és számtalan panasz áll mögötte. Az ev. ref. egyház szervezetével úgy függ össze, hogy a Dráván átköltözött magyarság túlnyomó része kálomista. Bár egyre szaporodik a többi is. Valamennyinek közös sorsa, hogy a horvát-szlavon tartományi közigazgatás zaklatása mellett gyermekeiben magyarságát elveszítheti. Az új főfelügyelő e fájdalmas kérdésnek csak a hitfelekezeti részét érintette , azt is a türelmesség helyes módja