Az Ujság, 1907. szeptember (5. évfolyam, 221-232. szám)
1907-09-17 / 221. szám
Budapest, 1907^__________________V. évfolyam. 221. szám. Kedd, szeptember 17. Elöfiz^ árak: fff SZE^KESZT^SAG: ^ _ imí n""aMWihmi.miMwiiWtfMimaMnmfiesaiaKSHKW«*.raaTnTnTmiTwninTrnwiiTH ■ n ’«ífnrr—rnr ■ i.immTrTiTgirfTrn -rm -rin tu i. ■■nn..irn—..n ■ ■ ti ■ m-ititiíi ................... —. -- -- - _ ... ____ ROVÁS. _____ V%vT Günther miniszter úr, a magasabb helyen alacsonyabbra taksált nemzeti ünnepek kormányképviselője, a pusztaszeri Árpád-ünnepet egy sokat igérően rejtelmes szónoki mondással tarkította. Úgy látta, hogy most a vérszerződésnek egy nagy elve kelt ki sírjából ; az az elv, hogy ami jót közös munkákkal szereztünk, abban minden magyar polgárnak része legyen. A vérszerződés ugyan igen elcsodálkoznék, ha megtudná, hogy a filiszteres polgár részeltetés már ő benne is megvan, de azért a miniszteri frázis mégis czélozni látszik valamire. Valami jóra, amit valakik közösen szereztek. Kik ? A kormány ? A koalíció ? Vagy éppen az osztrák és a magyar kiegyező miniszterek közösen ? Ha így van, — s ez aktualitásánál fogva leginkább valószínű — akkor Günther nem az általános szavazati jogra célzott, hanem a kvótafelemelésre. Abból csakugyan minden magyar polgárra fog jutni valami. * A Bécsben elkobzott Zeit szerint Ferencz Ferdinánd trónörökös csak azért nem néz feléje Magyarországnak, mert nagyon is szeret bennünket. Különösen a függetlenségi párttól van elragadtatva, — ami nem is csoda, haigaz, hogy a trónörökös a dualizmus helyett a föderalizmus szerint óhajtja a monarchiát berendezni. Magyarán, a minden néptörzs egyenlő boldogításáról érzelgő chlopy-i hadparancs szerint. Ebben az irányban a függetlenségi párt nagyjai rezolucziós horvát politikájukkal s a szerb radikálisok simogatásával már csakugyan szereztek némi érdemet, s ezenfelül annak idején a trónörökösnek a cseh grófnővel kötött szerelmi házassága mellett is lovagiasan tüntettek. Ha azonban csak ezért szereti a magyarokat a trónörökös anynyira, hogy a király s a többi királyi herczeg féltékenységből hozzánk sem ereszti, akkor magyar nemzeti érdek, hogy ne szeressen bennünket, hanem jöjjön ide s ismerje meg ama politikusaink értékét, akiknek a fenséges absens magyarbarátsága köszönhető. * Egy kis indulás az elbusult koalíczióban : Tisza István állítólag azt tanácsolta Bihar vármegyének : nem kell a kormánynak az aradi gyásznap nemzeti ünneppé avatásának kérelmezésével felesleges nehézségeket csinálni. Ebből először az a súlyos vád kínálkozik Tisza István ellen, hogy nem tiszteli a nemzeti kegyeletet, másodszor az a derékségi bizonyítvány állítható ki a kormány részére, hogy ime, még Tisza István is elismeri nélkülözhetetlen szükségességét. Arról persze szó sem esik, hogy a kormánynak esze ágában sincs október hatodikából nemzeti gyászünnepet csinálni, s arról sem, hogy amidőn egy akármilyen magyar kormány Bécscsel a nehéz kiegyezési ügyben tárgyal, akkor olyan nemes vadászfelfogás szerint, aminő Tisza Istváné, magyar érdekben kiméleti időt élvez. Azok, akik Tisza István ellen, az ország érdekére való minden tekintet nélkül, a legbecstelenebbül küzdöttek, s akik szerencsésen elbecstelenítették az egész magyar politikai életet, e következetesen becsületes politikust sohasem érthetik meg. De arra mindig jó nekik, hogy becsületességéből becstelen hasznot húzzanak. Milyen a boldogság. (Egy naplóból.) Írta Krúdy Gyula. Egyszer, korán őszszel, életemnek abban a korszakában, amikor a lehulló, sárga falevelet abból a szempontból néztem, mint a saját életemet, erdőben sétáltam egy hölgygyel és Petőfi verseit félharkan olvasgattuk . . . Jöjj, térj vissza aranyhímes őszi délután és hozd magaddal ifjúságom kedves bánatát, boldog harmóniáját; jöjj halkan, mint az akáczlevél hullása, távoli avarnak zizegése, a melyet a bujkáló szél simogat ; jöjj mélán, mint a madarak szava az erdőn, midőn halkulni kezd ősz közeledtével , és legyen sejtelmes, sóhajtásos, kényes az érkezésed, mint egy fiatal, elhagyatott, szerelmében csalatkozott, elhervadt leány halála, amikor csak nagyon-nagyon messzire zokog valaki . . . Húsz esztendős voltam és egy fehéredő hajú hölgyet szerettem. Az ember mindent elfelejt idővel, legfőképpen elfelejti az érzéseit. Ma, a férfikor delén, sehogy sem tudnám megmondani, hogy mi volt az, amit húsz éves koromban éreztem. Csak úgy találomra gondolom, hogy több volt az, mint a szerelem. Vagy talán nem is szerelem volt, csupán homályos a rajongás a szerelem után ? A fehéredő női fej, amely ébren, éjjel álmaimban velem volt, egy szent, jó, nemes fej volt. Azt a mosolyt, amely e drága, hervatag arczét megvilágította, ha vallomásaimat hallgatta, többé sohasem fogom látni. De azóta se láttam. Húsz esztendősnek kellene újra lenni, hogy egy fehéredő hajú nő úgy mosolyogjon reám, mint ő mosolygott. Fájdalmasan és mégis boldogan, szemérmesen, de mégis kíváncsian , anyáskodva, de várakozólag, titkolt reménységgel : hátha, hátha komoly dolog fejlődik még ebből. . . hátha nem is húszesztendős vagyok, hanem több, férfibb. úgy mosolygott, mint a nagyon jó, nagyon szűzies nők szoktak mosolyogni akkor, ha egyedül vannak naplementekor és ábrándjaikban valami kellemetes gondolathoz érkeztek. Te édes ábránd, te kedves érzés, — susogják halkan a lelkükben — maradj még itt, maradj, maradj ... És mert nők, kívánságuk megerősítéséhez mosolyognak. Egy kis felvidéki fürdőhelyen voltunk és az ősz jöttével a vendégek elszállingóztak. Mindennap kevesebben jöttünk össze az ebédnél, mindennap robogott az ócska omnibusz a vasút felé és mi ketten titkon (ezt a gondolatát ismertem) azt számolgattuk, hogy mikor maradunk majd ketten, egyedül . . . Nem beszéltünk róla, nem mondtuk hangosan egymásnak, de valami csodálatos, rendkívüli eseményeket vártunk azokra az időkre, amelyek akkor következnek el, ha ketten maradunk. A nyár folyamán messzire ültünk egymástól a közös ebédnél és midőn napról-napra közelebb jutottunk egymáshoz, édes remegés, boldogság töltött el. Sohasem nevettem katonai adomákon anynyit, mint akkor, midőn csupán a köszvényes kapitány maradt asztaltársunk. Ez a kapitány nyáron hallgatag, szinte zordon férfiú volt, aminek az oka abban keresendő, hogy sohasem engedte meg neki a társaság, hogy megkezdett anekdotáit befejezhesse. Talán unalmasan adta elő a dolgokat, talán három-négy anekdotát kevert a dologba, amidőn egyet akart elmondani, elég az hozzá, hogy a kapitány búskomorságba esett és titokban, ha azt hitte, hogy senki sem látja, gummitalpas botjával leverte a virágokat a parkban. Gyilkos tekintettel nézett maga körül minden vidám arczet és egyetlen társasága a süketnéma éjjeli bakter volt. A rossz nyelvek azt beszélték, hogy a kapitány a Thakternek mondja el az eszébe jutó adomákat. De őszre hajlott és a kapitány napról-napra vidámabb lett. Olykor már percekig beszélhetett az ebédelőasztalnál és az őszi rózsákat nem verte le botjával a parkban. A nevetését is hallani lehetett : mintha egy nagyon régi lakatot nyitogatnának, hiába nyitogatnának. De akkor nyikorgott csak igazán a rozsdás lakat, amidőn csupán hárman maradtunk a fürdőn és az ódon vicczeken oly viharosan kacagtunk, hogy a kapitány sértődötten kiáltott fel : — Várják meg legalább a végét. Az én kedvesem, az én gyönyörűségem ekkor komolyan pillantott reám. Mintha azt mondta volna : — Vigyázz, még elárulod magad. És én boldog voltam e kis bizalmaskodásért. Azontúl mindig csak akkor kezdtem el kaczagni, amikor a kapitány végleg elhallgatott. Olyan volt a kapitány, mint egy régi, elromlott óra, amely száz évig állt és egyszer ügyes mesteremberre talált. Az átlustálkodott száz esztendőt mintha egyszerre akarta volna behozni. Reggeltől estig anekdotázott. Korán reggel türelmetlenkedve kopogott ajtómon : — Mátyás király lustái sem aludtak enynyit ! — zörgött. — Pedig az éjjel megvesznivalóan jó történet jutott eszembe. Lavunk mai száma 32 oldal. Intermezzo. A politikai és gazdasági romlásba, mely mindennap nagy hullámcsapásokkal ostromolja életünket, Kolozsvárról egy borzasztó családi dráma szenzácziója vegyül bele, úgy hat, mint valami velőtrázó sikoltás, amilyent a vihardulta tengerről hallanak olykor a hajósok éjjel. Nem lehet gondolkodás nélkül túlesni rajta. A családirtás ugyan rég nem ismeretlen szörnyűsége a modern életnek. Az ilyen rémesetek motívuma azonban többnyire valami elmebaj, ritkán a tökéletes nyomor és az éhség. De legritkábban a bűntett és a becsületfogalom. A kolozsvári szenzáczió motívuma azonban kizárólag az utóbbi volt. A tettnek az egyéni és családi élet világára tartozó részletei mindenesetre olyanok, amelyek a tragikai megdöbbenést és szánalmat fölébresztik. Milyen nemes, de egyben milyen embertelen szolidaritása az a családi érzésnek, milyen klasszikus bensőség, de egyben micsoda túlhajtott becsületérzés, ami a családfő bűnhödésének a halálban is részesévé teszi a feleséget és a két, élete virágkorában levő hajadont. És a férfias felelősségérzetnek is milyen gyilkos eltorzulása, mely az egész család halálát kívánta meg, vagy fogadta el ott, ahol csak a bűnösnek kellett volna bűnhődnie és ennek sem így. Az egyén erkölcsi világa szempontjából az ilyen szörnyűséges eseteket tiszt