Az Ujság, 1908. július/1 (6. évfolyam, 158-169. szám)
1908-07-02 / 158. szám
Budapest, 1908. VI. évfolyam. 158. szám. Csütörtök, julius 2. Előfizetési áraki Egész évre _ 17. 28 k. — f. Félévre__ki ... 14 » — » Negyedévre „ „ 7 * — » Egy hóra „----2 » 40 » Egyes szám ára helyben ás vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. SS Telefon 58—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi út 54. SS. Telefon 64-01-02-03. Megjelen hétfő kivételével : minden nap, ünnep után is. ROVÁS. Becsületére válnék Rakovszky Istvánnak, ha eddig csakugyan nem tudta volna, hogy a kormány nem rendelkezik a képviselőkkel s nem parancsolhat rájuk, mikor, mily számban legyenek a Házban. De sajna, Rakovszky jól tudta, hogy a kormány igenis rendelkezik a képviselő urakkal s ma csak úgy tett, mintha Návaynak elhinné az ellenkezőjét. Mert szép szó az, amit kivágtak : a kormány nem parancsol. Ennek ellentmondani politikai hiba lett volna, ilyesmit pedig nem követ el Rakovszky, inkább hadd fusson az igazság. S a Ház komoly képpel ugyanozott Návaynak s minden kormányparancs nélkül düllesztette ki a mellét. Azután pedig elfogadta a napirendi javaslatot, mivel a kormány úgy akarta. * Rauch báró urat zajos ováczióban részesítették a tisztviselők, akik főnökeik vezetése alatt kivonultak eleget tenni e nem hivatalos, de elkerülhetetlen kötelességüknek. Látnivaló ebből, hogy Rauch báró úr nem ellensége a reklámnak s vígan ünnepeltetné magát máskor is. De nem mindennap kap titkos tanácsosságot, s csak hivatalnokai vannak, mert Zágrábban nincs Bacchus-pincze. Rauch báró különben tud szerény is lenni. Ő maga kijelentette, hogy a kitüntetés nem érdemeinek, hanem állásának szól. Igaza van. De jaj lett volna Crnkovics viczebánnak, ha ezt az igazságot ő mondta volna a bánnak.A Szocziális törvényhozásnak henczegik minden javaslatukat, ami nem szigorúan vett kvótaemelés és házszabályrevízió. Természetesen a munkásházépítés szocziális politika, a végrehajtási novella is az s mind, mind a kisember boldogítására való. Hogy az adókat emelik s minden úton-módon attól a kisembertől visszacsipáznak mindent, amit könnyebbségül neki nyújtottak, hogy minden ilyen könnyebbség direkt politikai és exisztencziális függésbe hozza a kisembert államtól és nem kisemberektől, azt már nem nevezik szocziális politikának, pedig ez az igazi szocziális politikájuk. Arany János esztétikai apróságairól írta Várdai Béla. Arany esztétikai fölfogásának ismeretéhez összegyűjtött bírálatain, levelezésén, myelveket fejtegető ismert költeményein kívül adalékokat nyújtanak azon apróbb nyilatkozatai is, melyek két hetilapjában, a kritikai Szépirodalmi Figyelő-ben (1860—62) s az inkább szépirodalmi Koszorú-ban (1863—65), mint egyes czikkekhez csillag alatt tett megjegyzései, beküldött dolgozatokra irt rövid bírálatai a Nyílt levelezés-ben s végül mint az említett lapok vegyes apróságai olvashatók. Kimaradtak ezek öszszes műveinek kiadásából és kikerülték eddig Aranyról értekezőink figyelmét is. Pedig a mellőzésre nem szolgálnak rá, ha nem tartoznak is Arany elsőrangú irataihoz. Nem a belső vizek meseszép nimfeái, csak a part színes csigái, melyekben akad gyöngy, ha apró is, és megérdemlik az összegyűjtést, mielőtt egészen eltűnnének az idő föveny takarója alatt. Nem egy közülük oly kérdésekre vonatkozik, melyekről Arany másutt egyáltalában nem is nyilatkozott, ezek tehát egyenesen kiegészítő jelentőségűek. De még amelyeknek tárgyáról Arany esetleg másutt terjedelmesebben szól, azoknak is van bizonyos érdeket kölcsönző ■vonásuk, hogy ne mondjuk: előnyük ama bővebb helyekkel szemben. Ez pedig a kifejezés összefoglaló tömörsége. Mellőzi bennük Arany a kényelmes, ráérő fejtegetés terjedelmességét, s fején találja a szöget egy biztos odacsapással. Vonzó, szelid humorával is megszínezi nem egy helyi őket. Természetesen valamennyien harmonikusak az Arany nagyobb dolgozataiból levonható műelvekkel. Arany, ez őszinte nagy géniusz minden dolgát komolyan vette, az aprókat is. Röviden, odavetőleg se irt le semmit elvtelenül, apróságai is mind művészi meggyőződések, melyeket egész pályája igazol. Az ily székém minden tettében kifejezi mivoltát, nemcsak a nagyokban, de a kicsinyekben is. Az utóbbiakban ugyan bizonyára töredékesebben, de azért irányát bevalló határozottsággal. Összegyűjtöttem s szempontok szerint csoportosítottam, a szükségesnek látszó kommentárokkal összefűztem e nyilatkozatok legjavát, a jellemzetességük révén legkiemelkedőbbeket. Lássuk közülük például azokat, melyek a művész helyes tárgyválasztásáról szólnak, tehát a költészetnek a jóhoz, igazhoz, hasznoshoz és rúthoz való viszonyát illetik. Arany, nagy művészhez méltón, a l’art pour Part álláspontján volt s a művészetnek minden mellékezéstől való függetlenségét vallotta, így az egészséges erkölcsi alapfölfogást minden íróban s műalkotásban megkövetelte ugyan, de tiltakozott viszont a művészet czégére alatt elkövetett predikatív moralizálás ellen. Elítélte, mint ezt például Irodalmi hitvallásunk czímű tanulmánya hátramaradt töredékének végén olvashatjuk, »a szent és szenteskedő, szigorúan kegyes, de kegyesen száraz lelkeket, akik valamely költemény becsét a benne parázsan felhalmozott valláserkölcsi tanulságtól, a morális irány kézzelfogható jelenségeitől mérik ; a képzelem minden szabadabb játékát, az emberi szenvedély, az élet, a viszonyok költőien hit festését feltétlenül kárhoztatják«. Méltán állítható e nyilatkozata mellé az a rövidke bírálat, melylyel egy művészietlenül moralizáló novella közlését tagadta meg Koszorujában. »A jó kis magyar leányt (ez volt a novella czime) — írja — vettük. Az »atyja« (t. i. a szerző) megtanítá szépen, okosan beszélni s jól viselni magát. De költői tekintetben épp ez a baj. Mintha nem is a jó kis leányt hallanók, hanem apja szép tanításait. S ez morális tekintetben igen jó. De a költői varázs oda van, mihelyt ujjal mutatható a morális gondolat, melynek kedvéért a költött alak létezik.« Elitélte Arany a költői művek oly megoldásait, melyek az erkölcsi érzéket sértik. Egy különben gyengén is komponált versre azt jegyezte meg, hogy »visszatetsző azáltal, hogy nemezise a bonszeretet ellen fordul, a családi érzés érdekében«. Természetesen az efféle megoldások csak akkor kínzók, ha nem érezzük mögöttük az írónak az eltiport igazság iránt való rokonszenvét, a megtámadott világrend mellett való állásfoglalását. Ez az értelme Arany azon nyilatkozatának, melyet egy Puszták fiai czimü zsiványtörténetre tett : »Petőfi, ha a zsiványságot idealizálja, háttérbe mindig odafesti az akasztófát. Itt a zsiványság valóságos csendélet-képben van felmutatva«. A mennyire elitélte a költészet területén a száraz moralizálást, épp oly határozottan tiltakozott közönséges sikamlósságoknak sub titulo »férfi-irodalom« az irodalomba becsempészése ellen. Aszalay József Szellemi Omnibusza, I. kötetének második, bővített kiadásban való megjelenésekor (1860) ezt jegyezte meg : »Egészen más, ha egy Juvenal, Dante, Shakespeare, Goethe olykor műve teljességét azzal eszközli, hogy az erkölcsi rátát is bevonja festése körébe, más pedig, ha valaki csak azért szed össze sikamlós anekdotákat és életeket, mert az neki — s gondolja — sok »férfi«olvasójának tetszik«. Amennyire megrontja a művészi hatást a fejre olvasó moralizálás, épp úgy tönkre- Munka ás halálom. A sztrájkok és bérküzdelmek nemcsak a munkásokat, de bizonyos tekintetben a nagyközönséget is nevelték. A munkásokat öntudatra, szervezkedésre, összetartásra és jogaik védelmére ; a nagyközönséget pedig a munkáskérdés megértésére, a munkásjogok méltánylására, s humánus gondolkodásra. A munkások, ha őszinték akarnak lenni, maguk kénytelenek elismerni, hogy a burzsoá társadalomban az utóbbi évtized alatt több megértésre és rokonszenvre találtak, mint bármikor azelőtt. Még ott is, ahol a polgároknak, mint fogyasztóknak érdekeit súlyosan érintik a munkásharczok, akárhányszor feléjük fordult a nagyközönség rokonszenve, ha nyilvánvaló volt, hogy jobb megélhetésért, emberségesebb állapotokért folyt a küzdelem. Sajnos, a polgári társadalomban végbement ez a processzus, mely kétségtelenül előnyére szolgál a munkásérdekeknek, nem talált viszonzásra. A kölcsönösség teljesen hiányzik. A munkástársadalomban sehogy sem akar enyhülni a mesterségesen táplált ellenszenv a burzsoázia ellen, még kevésbé van meg a hajlandóság annak a belátására, hogy a polgári társadalom is joggal igényt tarthat bizonyos fokú méltányosságra s érdekeinek néminemű figyelembevételére. Mi nem tartozunk azok közé, akik üres fejjel és üres szívvel mindig és mindenért a vezéreket szidják s az agitátorok ellen uszítanak. De sajnálatos tüneteket észlelünk, a melyekből következtetjük, hogy a munkásvezetőség mind gyakrabban viszi oly térre a munkásküzdelmet, mely a jogosság és méltányosság határain túlmegy. Ott, ahol jobb bérért vagy rövidebb munkaidőért, egyáltalán emberségesebb megélhetési föltételekért folyik a harc a munkás és munkaadó közt, meg tudjuk érteni s méltányoljuk is az indító okokat. S ha e téren sikert érnek el a munkások, senki az ő diadalukon nem érez fájdalmat, sőt minden becsületesen érző polgárember bizonyos megnyugvást talál abban, hogy egy-egy munkáskategória jobb viszonyok közé jutott. De vannak esetek, s ezek mind sűrűbben ismétlődnek, amikor nem megélhetési, hanem pusztán hatalmi kérdések miatt folyik áldatlan küzdelem munkás és munkaadó közt, s ezek az esetek azok, amelyekben Lapuink mai száma 28 oldal.