Az Ujság, 1911. április/2 (9. évfolyam, 90-102. szám)
1911-04-16 / 90. szám
törekedhetik. A kereszthalál ennélfogva az emberi szabadságnak tett áldozat volt. A krisztusi tanok ledöntötték a régi bálványokat, amelyeket a kiválasztott osztályok és a hatalom kezelői a tömeg hiszékenységére számítva a gondolkodásra képtelen, vagy kevésbé képes nagy többség fékentartására kieszeltek, áttörték az önző hatalmi szervezetek önmaguk fenntartására alkotott erkölcsi tantételeit. Az embert a társadalomban egyenrangú tényezőnek ismerték el. Értékét a jóra való törekvés mértéke szerint határozták meg. Az istenség kegyelmében való egyenlő részesedés tana az oly lassan és sok viszontagság közepett elismert társadalmi egyenlőség jogalapja. A krisztusi tanok paraboláin át szűrődött át az elmékbe az egyenlő jog az értelmi és erkölcsi fejlődésre. Az erkölcsi korlátokon át az egyenlő szabadság a gondolkozásra és a gondolatok szóban és írásban való közzétételére. A krisztusi szeretet nem tett sem faji, sem nemzetiségi, sem vallási megkülönböztetést, mikor a felebaráti szeretet kötelességét hirdette. Egyetlen czélzás sincs az írásban, hogy e szeretetet gyűlölet vagy átkozódás váltsa fel, ha felebarátunk másként áldoz istenének, vagy másként gondolkodik. A krisztusi tanok összessége a gondolat és a lelkiismereti szabadság foglalatja. Azzá lett, mikor az ókor egy istent hivő vallásának erkölcsi tanát az emberszeretet fogalmával kibővítette, mikor az ember magasabb hivatásának kijelölésével a szeretet alapján a jogegyenlőségnek ma is fennálló erkölcsi alapjait lerakta. A két évezred vallási átalakulásai az erkölcsi tanok lényegét nem érinthették. Csakis a vallásszervezetek külső formáin változtattak és némi vallásgyakorlati eltérésre vezettek. A tanok erkölcsi lényegét azonban a sokszoros reformtörekvések és azok sikerei érintetlenül megtartották. A gondolat szabadsága tehát nem ártott, mert nem is árthatott Krisztus erkölcsi tételeinek. Legfölebb a vallásfelekezetek kereteiben és külső megnyilatkozásaiban idézett elő eltolódásokat. Azért mégsem ejthet tévedésbe az a tapasztalat, hogy a szabad gondolkodás gyakorta, majdnem mindig szembe találja magát az egyházakkal, ha mind sűrűbben előfordul is, hogy a vallásfelekezetté szervezett hit exponensei legveszedelmesebb ellenfeleiknek épp azt a gondolatszabadságot tekintik, amelynek létüket köszönhetik. A vallások szervezete emberi eredetű. Ezért idegesen féltékenyek a szervezet tényezői minden oly mozgalommal szemben, amely a szervezetre, avagy annak hatalmi körére valamelyes átalakulást gyakorolhat. Hányszor tapasztaljuk, hogy ugyanaz a vallás, amely a lelkiismereti szabadság nevében kért helyet, annak nevében tört utat a lelkeken át és a rajongók véráldozatával foglalta el az előbbi vallások terét, elhelyezkedve, berendezkedve és hatalmi szervezetével átfonva a társadalmat, államot és életviszonyokat, ugyancsak üldöz és átok alá vet minden hatalmi érdekeinek meg nem felelő mozzanatot. Felekezeti szempontból minden vallás bizonyos mértékig reá is kényszerül az új eszmékkel szemben a merevségre. A hitbeli meggyőződés és ragaszkodás ellenállásra ösztönözheti. Az önfentartás szüksége küzdelemre is szoríthatja. De ez a küzdelem csakis védelmi természetű lehet. Sohasem válhatik támadó jellegűvé a gondolat szabadsága ellen, amely nélkül emberi előhaladás el sem képzelhető. Az emberiség mai fejlődési állapotában a gondolatszabadság elnyomására irányzott mindennemű törekvés meddő kell hogy maradjon. Legfölebb annyit érhet el, hogy akik ezt megkísérlik, önmaguk értelmi gyengeségét leplezik le, mikor elfelejtik, hogy az elnyomott gondolat szertelenségekre vezet. Ne féltsék az egyházak a gondolatszabadságtól a vallást azon az alapon, hogy ez a szabadság a hitetlenség útja. A hitetlenség — amelyhez mindenkinek természetes joga épp oly erős, mint a hit szabadságához — lehet értelmi meggyőződés eredménye is, ez azonban vajmi ritka. Legtöbbször a lelki egyensúly meghibbanása csupán, mert az ember érzésvilágával ellentétben van. Minél nagyobb a gondolat szabadsága, és mentül jobban élünk vele, annál jobban látjuk a tudás határait. Mindazt, ami e határokon kívül áll, amit tölti be. Ezért a vallások erkölcsi tartalma társadalmi és állami szükség. Az is marad , mert az általános műveltség alig tehet oly előrehaladást, hogy más után pótolhassa. Ezenfelül az emberiség nem nélkülözheti azt a lelki vigaszt, azt az érzületi kiegyenlítő hatást, amelyet a vallás nyújtani képes. A hitetlenséghez való jog nem adja meg azt a jogosultságot, hogy másokat hitük szabad gyakorlatában korlátozzunk, vagy pláne háborgassunk. A hitetlenség szabadsága nevében tehát a vallás szabadsága ellen intézett minden támadás merénylet a gondolat szabadsága ellen. A gondolat szabadsága azért féltett kincse az emberiségnek, hogy teljesen szabad tér álljon oly eszmék teremtésére, amelyek az egész emberiség javára szolgálnak. Ilyenek ellen úgy is hasztalan minden reakcionárius törekvés. Csak az összeütközést sietteti. Ez pedig az utóbbinak áll legkevésbé érdekében, jutott ebből a portékából. Még magam is megcsóváltam a fejem, mikor »jó emlékező tehetségű« M** tanárom felolvasta a grádics előtt. Nevezem pedig jó emlékező tehetségűnek azért, mert minden eddigi négy év alatt elkövetett csinyeimet úgy el tudta beszélni az én kedves Gyuri bácsimnak, mintha csak könyvből olvasta volna. Az én Gyuri bácsim pedig, akit apám küldött be maga helyett az examenre, vágott erre szörnyűségesen savanyú képet, aminek az jön folytatása, hogy mikor kijöttünk a tanár úr szobájából, Hiedelem ide, hiedelem oda, úgy hátba ütött hosszú tenyerével, hogy magam is azt gondoltam, miszerint se nem több, se nem kevesebb, egy rettenetes ménykő esett a hátam közepére. — Jaj nekem... Oda vagyok! — Hallgatsz, gazember! — De mikor fáj ám — feleltem siránkozó hangon. — Hát az időt haszontalanul elfecsérelni nem fájt, ugye ? Kötni való ! ? Na hiszen kerülj csak apád elé! Én úgy tettem, mintha nem értettem volna, amit mondott s egész flegmatie kezdtem dúdolni az akkoriban divatos nótát , e!Hajlod-e te, helled-e te csirke! Megenném én a te nyakad eülve!« Erre az én urambátyám arcza egyszerre kezdett kigömbölyödni. . — Accurát öcsém ! Hol lehet itt rántott csirkét enni ? Hol itt a vendégfogadó ? Én megkötöttem magam. Nem szóltam semmit. — No ne légy gyerek ! Mit haragszol ? ... Mintha bizony az orrodat haraptam volna le, vagy mi? Ne félj, majd szólok apádnál, hogy a tanárok csak igazságtalanságból buktattak meg. Nekem sem kellett több, siettem Gyuri bácsi kegyét megérdemelni. — Hogyan is tetszett kérdezni ? Ahá, csirke ... tessék utánam jönni ! Elértünk a »Három Rózsához«. Az én Gyuri bátyám tökéletesen boldoggá lett. Legelső szava volt: — Kellner, czvai porczió rántott csirke! Nota bene: az én Gyuri bácsim a nélkül, hogy beszélte volna, szerette a német szót s ezen előszereteténél fogva vegyitette azt mindig a magyarral, a hol csak lehetett, azzal a a husz-harmincz szóval, ami úgy vásárokra jártában ragadt itt és ott rája. De ha kedvelte urambátyám a német nyelvet, még jobban szerette a füstölt »sertésnyelvet«, ami valódi szenvedélye volt, úgy hogy egyszer száz kabancsba akart fogadni, miszerint ebből a matériából jól megcsinálva, megeszik egy egész pozsonyi mérőt. Elég az hozzá, amint a csirke elfogyott, azt a kérdést merte koczkáztatni a kellnerhez, hogy van-e füstölt nyelv ? Az érdemes férfiú azt felelte rá: — Mindjárt szolgálhatok. Erre azután urambátyám örömében kihúzott a bugyilárisából egy szépen összehajtogatott papirost, amiben én rögtön classificatiómra ismertem. — Ide nézz, öcsém! Nagy áldozatot teszek érted — s ezzel meggyujtván a gyufát, egész gravitással tartotta a »fatális« iskolai bizonyítvány alá. Lélekzetem elállt, szemeim merően tapadtak oda. A lángok nyaldosva csaptak össze felette. Egy pillanat alatt csak egy elhaló láng jelenté, hogy volt, de már nincs. Nagyot lélekzem, minőt szokott az ember, ha nagy bajtól szabadul meg. Urambátyám pedig mosolyogva nézett hol rám, hol pedig az elégett maradványokra. — Mert lásd, öcsém, — szólt aztán — neked én nagy hálával tartozom a mai napért. Most majd hazudok valamit apádnak, hogy a classificatiót ki nem válthattuk, aztán : qui habet tempus, habét vitám! addig vagy a gymnasium éghet el minden protokollumosttal együtt, vagy pedig a revolutio üthet ki. (Urambátyámnak kedvencz eszméje volt a revolutio.) Én mindezekre csak azt mondtam, hogy biz az nagyon jó volna, vagy az egyik, vagy a másik. Mintegy négy óra lehetett délután, midőn végre kifizetvén »keserű emlékezetű« házigazdámnak a kosztpénzt, kocsira ültünk, hol is az én szeretett Gyuri bácsim rögtön belejött AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1911. április 18.