Az Ujság, 1914. április (12. évfolyam, 78-89. szám)
1914-04-01 / 78. szám
t nem másíthatja, s hogy a tudományos értékénél fogva, nem pedig a felzúdulást okozó tendencziája miatt adta ki, azt minden objektív gondolkodó el is hiheti neki. Szekfü doktornak is elhiszszük, hogy merőben tudományt irt ebben a könyvben, sőt leglelkesebb védőjének, Marczali Henrik doktornak is igazat adhatunk abban, hogy a tudomány ne tekintsen soha a hatásra, melyet kelt, hanem ragaszkodjék az igazsághoz. A tudomány. De itt aztán már meg kell állanunk a megértésben és a koncesszióban, ezen túl már a legteljesebb határozottsággal a tudománynyal szemben meg kell védenünk azokat a javakat, melyek a nemzeté, s melyeket nemcsak a tudománynak, hanem még az igazságnak sem vagyunk hajlandók feláldozni. Mert tegyük föl, hogy a tudomány ma egészen tudományosan bebizonyítja, hogy a magyar nemzetnek nincs joga élni. Mi történik ? Öngyilkosok legyünk ? Dehogy, hanem teljes joggal inkább kitekerjük a nyakát a tudománynak. A tudomány valami abszolút, de még abszolútabb az élet, pláne egy nemzet élete. Avagy az orvosi tudománynak nem vethet gátat semmiféle vallási, etikai és erkölcsi érzékenység a maga szempontjai és megállapításai szabadságában . Rendben van. De bölcsen el tudta rendezni, hogy tudománya megszentelt exkluzivitásában megmaradt, s míg neki semmi sem tabu, a laikus emberiség idekint megóvhatta szemérmetességét, erkölcsét, hitét és illúzióit. Tegyük föl, hogy Szekfünek mindenben igaza van, amit ő kimutat Rákócziról, azt a tudomány mutatja ki. Akkor is tartozó kötelessége ezt az igazságot a tudomány titkául megóvni, s csak azoknak kezébe juttatni, akik szintén tudósok. Az Akadémia kiadása azonban a nagyközönség kezébe juttatta a Szekfű tudományosságát. Ehhez nem volt joga, én kérdezhetem. Másfél éve vagyok itt vendég, de önt még sohsem láttam. Beadtam derekamat. Elismertem Steingut elsőbbségi jogát a kérdezősködésre és elmondottam, hogy csak véletlenül támadt szeszély hozott ide, amelyet feleségem váratlan vidékre utazása épp oly véletlenül szilárdított elhatározássá. Steingut fanyarul mosolygott . — Megengedi, ugye ? —■ mondotta és máris letelepedett asztalomhoz. Megkínáltam borommal. Teletöltötte poharát és még mindig mosolyogva, mégis szemmel láthatóan rosszkedvűen folytatta : — Hát én nem olyan véletlenül kerültem ide. Inkább szándékosan, mondhatnám czéltudatosan. Ha doktor úr gyakrabban járna ide, a veusai ia többször találkozhatnék. Itt vagyok. •Valahányszor a kurzusok úgy kívánják, a kurzusok, vagyis a feleségem. Ezt a magyarázatot nem igen értettem meg, amit nem is titkoltam el Steingut előtt. A fölvilágosítás nem késett :— Lássa, doktor úr, amikor elvettem feleségemet, az én szép feleségemet, közös volt a hálószobánk. Egy ideig az is maradt, jó ideig. Akkoriban csupa olyan papirosom volt, hogy fölfelé kellett volna szállani a kurzusaiknak, ha azt akarom, és hogyne akarnám, hogy pénzem gyarapodjék. De egyszerre megbicsaklottak az árfolyamok, a börzén nagy lett a sírás-rivás, a kurzusok, amelyeknek fölfelé ágaskodását lestem, lefelé bukfenczeztek, és ugyanakkor már nem benn a hálószobábanaludtam, hanem künn a harmadik szobában, az irodai díványon. — Még mindig nem értem, Steingut úr. — Dehogy is nem érti, doktor úr ! A feleségem, az én szép feleségem kijelentette, ez ellen joggal zúdulhat föl a közvélemény, melynek nem kell, hogy igaza legyen a tudóssal szemben, mert joga van a maga érzéseihez és illúzióihoz, a maga kultuszaihoz és lelkesedéseihez. S a tudományosság ott követi el a legnagyobb hibát, mert a tudományosság ellen vétő hiba, mikor egy Rákóczi alakját megkonstruálja, s azt hiszi, hogy ezt a nemzet lelkében élő alak mellőzésével megteheti. Nem minden történelmi alak felel meg a valóságban annak a képnek, melyet a közérzület felőle megalkot és átszármaztat az utókornak, de minden történelmi alak magában bírta de facto azokat a kvalitásokat, melyek alapján róla ezt a képet alkotta magának nemzete, s nem mást. Hogy Rákócziban inkarnálódott a magyar nemzet szabadságvágára, ez is történelmi tény, ez is Rákóczi élő személyiségének egyik adaléka, ezt duplán, sőt százszorosán kell a legkétségtelenebb és a legfőbb történelmi adatnak elfogadni, mert élő valóság, nem szorul levéltári kutatásra, nem kell rekonstruálni, s lehetetlen, hogy olyan hiányos legyen, mint bármely más történelmi megállapítás, amely mindig attól függ, nem akadok-e valahol még egy ismeretlen dokumentumra ? Kár lesz tehát a Szekfű-ügyet a tudomány védelmére kilovagolni. Az eleven élet nem bántja a tudományt a maga komoly munkájában, de a komoly munka ne bántsa az élet a maga nehéz küzdelmeiben, s ne isbolja meg azoktól a megszentelt illúzióktét, melyekre szüksége van, s melyek szentebbek és jogosultabbak minden tudományos igazságnál. Szekfü dr. intenczióját félreérthette a nagyközönség, de ő az oka: mért ment vele a nagyközönség elé ? Szekiéit fölmenthetik a tudósok és védelmezheti már a szolidaritásnál fogva az Akadémia is, de a profán világban ez nem változtathat semmit a tiltakozás jogosultságán. Mihelyt a nemzeti érzület sértettnek hogy .. . hogy’ is mondjam ... ő nem a koldus Steingutnak, hanem a jól kereső Steingutnak fogadott engedelmességet, mindenben engedelmességet. Bár megérdemelném, el nem hagy engem, mert ezt nem vehetné érzékeny lelkére. De a semmit sem kereső Steinguttal, aki nem azonos azzal a Steinguttal, akihez férjhez ment, meg nem oszthatja intimitását. Küzdeni próbáltam ez ellen a talán erkölcstelen okoskodás ellen, eleinte brutalitással, majd könyörgéssel. De sem az egyikkel, sem a másikkal semmire sem mentem. A mig déraute volt a börzén, a mig a kurzusok nem úgy viselkedtek, mint ahogy kellett volna, szóval, a mig nem kerestem úgy, ahogy a szép Steingutné férjéhez illett, künn aludtam a kemény és hideg, jaj de hideg irodai díványon. Amikor aztán megfordult a balszerencse, a kurzusok kezesebbek lettek és a zsiróban ismét az én javamra is írtak összegeket, szóval, amikor megint a jól kereső Steingut voltam, újra elfoglalhattam megszokott ágyamat, amelyet bizony nagy nehezen nélkülöztem. De ezzel még nem ért véget a mulatság. Ezentúl egészen a tőzsdei árfolyamoktól függött a hálóhelyem sorsa. Ha úgy szaladgáltak föl és le, ahogy nekem tetszett és kellett, teljes jogú férj maradtam. Ha makranczoskodtak, akár szitkozódtam, akár nyöszörögtem, az irodai díványra száműzött a feleségem, az én szép feleségem, akinek az a házassági főelve, —a boldogult édes maffiájától tanulta — hogy a férj addig igazi férj és csak addig az, amíg keres, mégpedig a felesége igényeihez mérten keres. Az én keresetem a kurzusoktól függ. A legutóbbi másfél évben, hiszen tudja, doktor úr, a kurzusok csak ritkán kedveztek az olyan megrögzött hausseistának, amilyen én vagyok. Épp azért hét ízben is nyilvánítja magát, ezzel szemben nincs helye az okoskodásnak, kritika és védekezés nélkül meg kell előtte hajolni és bocsánatot kérni. AZ ÚJSÁG Szerda, 1914. április 11 ELFÖLS. A fiumei polgármesterválasztás. Fiuméból jelentik: Ma délelőtt 11 órára rendkívüli ülésre hívta össze Wickenburg István gróf kormányzó a városi képviselőtestületet a polgármesterválasztás folytatására. A kormányzó díszmagyarba öltözve, Dessewffy Róbert városi tanácsos és Verneda Emil miniszteri titkár kíséretében elfoglalta az elnöki emelvényt és megállapította, hogy a képviselőtestületi tagok közül senki sem hiányzik. Felhívta Zanella Richárdot, hogy városi képviselői minőségében tegye le az esküt. Ennek megtörténte után felszólította Zanellát, nyilatkozzék arra, hogy polgármesterré történt megválasztását elfogadja-e. Zanella hosszabb beszédben válaszolt, békésen nyilatkozott a »központi kormánynyal« szemben, teljesen mellőzte azonban a kormányzó személyét és működését, végül kijelentette, hogy megválasztását elfogadja. Wickenburg gróf kormányzó kijelentette, hogy a városi statútum értelmében a választást felterjeszti ő felségéhez megerősítés végett. Következett az alpolgármesterek megválasztása. Az első szavazásnál 56 szavazat helyett 57-et adtak be. A kormányzó új szavazást rendelt el, melynek megtörténtével kihirdette, hogy Corossac Ferencz 56 szavazat közül 54-et kapott, két cédula üres volt. Corossac kijelentette, hogy a választást elfogadja. Második alpolgármesterré Grosich Antalt választották meg, aki szintén kijelentette, hogy a választást elfogadja s hangsúlyozza, hogy a fiumeiek mindig barátsággal viseltettek a magyarok iránt, ha olykor megvolt zavarva a békés egyetértés, ennek rendszerint nem, a fiumeiek voltak az okai. A közgyűlés ezzel végződött. A kormányr amint már jeleztük — Zanella megválasztását nem fogja királyi megerősítésre ajánlani. Beszámoló: Kaposvárról jelentik: Hegyi Árpád országgyűlési képviselő a somogyszili kerületben most tartja beszámoló körútját. Ő Szeged város főispánja. A hivatalos lap ma jelenti, hogy a király Cicatricis Lajos dr.-t, Csongrád megye és Hódmezővásárhely törvényhatósági joggal felruházott város főispánját ezekben az állásaiban való meghagyása mellett ideiglenes minőségben Szeged szabad királyi város — egyszer teljes négy hónapig — a divánnak voltam az elhagyatott vendége, mindaddig, míg a kurzusok forgandósága meg nem kegyelmezett nekem . Hiszen tudom, nem valami férfias dolog ez. Sok férjet ismerek, aki már első ízben fölvetette volna a kabinetkérdést és bizony el nem tűri ezt az ide-oda dirigálást : hol ki a díványra, hal vissza a hálószobába. De, értse meg, doktor úr, nem tudok lemondani a feleségemről. Ennek a bolond megalázó állapotnak az eltűrése pedig az egyetlen módja annak, hogy csak ideig-óráig kell lemondanom arról, aminek végleges elvesztését nem tudnám elviselni. — Értem, most már mindent értek, Steingut úr — bólintottam sajnálkozó szimpátiával. — Bocsánat, még nem végeztem. Száműzetésem első időszakait — igaz, hogy az első eset csak tíz-tizenkét napig tartott — még a díványon szomorkodtam át. De harmadízben, amikor már a második hónapba nyúlt bele klastromi magányosságom, föltámadtak bennem fiatalságom emlékei, amelyektől utóvégre — csak harminczöt éves vagyok! — még nem is estem olyan messzire. Az emlékek egyre követelőbbek lettek. Egyszer csak karon fogtak, föltessékeltek a díványról és ide hoztak. Azóta itt szoktam eltölteni hosszabb-rövidebb száműzetéseim éjjeleit, ezen a tájon, ahol igen sok a könyörületes női szív. Elhallgatott, majd rezignáltan mosolyogva hozzátette : . . — Ahhoz nem keresek mindig eleget, hogy egy pesti szép asszonynak állandóan a férje lehessek, de oly keveset sej nem keresek, hogy több pesti szép lánynak is ne lehetnék a szerretője.