Az Ujság, 1925. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1925-01-11 / 8. szám
Vasárnap, 1925 január 11 . az újság . IVÁNYI-GRÜNWALD BÉLA ELSŐ KOLLEKTÍV KIÁLLÍTÁSA. A JULIAN-AKADÉMIÁTÓL a hetvenmilliós „tavasz ébredéséiig. — AKIK ODAADJÁK ÉS NEM ADJÁK ODA A KÉPEIKET. — KISFALUDI-STROBL ZSIGMOND SZOBRAI. BESZÉLGETÉS IVÁNYI-GRÜNWALD BÉLÁVAL. Iványi-Grünwald Bélának, a legnagyobb magyar festők egyikének vasárnap délben nyílik meg első kollektív kiállítása.. Igen jelentős művészi és társadalmi esemény lesz ez, mely elénk tárja majd nemcsak a művész nagy tehetségének kiforrott produktumait, hanem együtt lesznek rajta azok a rejtett kincsek is, melyek az ő művészetének különböző korszakait jellemzik és amelyek már régideje magánkézben lévén, csak kevesek előtt ismeretesek. Hogy miért rendezi talán kissé elkésetten is Iványi-Grünwald Béla első kollektív kiállítását, annak százegy oka közül a legdöntőbb talán az, hogy sokkal elfoglaltabb, tartózkodóbb és mindenekfelett kényelmesebb, semhogy kölcsönkérje azokat a műveit, amelyeket hajdan festett és elég olcsó áron adott el. Mert hiszen alig néhány esztendeje, hogy Magyarországon képeket vásárolnak, — nem mondom, néhány műgyűjtő, akiket az ember a tíz ujján megszámlálhat és főként a műkereskedők voltak azok, akik a szerény állami támogatáson túl, lehetővé tették a magyar festőművészet fejlődését. Már most utánajárni, kikutatni, hogy egyegy legjobb festménye az illető festőnek hol és merre van, nem olyan, egyszerű és sima dolog. Viszont a kollektív kiállítás azt célozza, hogy egy művész egész életének legszebb munkáit, minden korából a legszebb és legjellemzőbb gyöngyszemeket gyűjtse rajta össze. Nagy nehézség volt megtudnia Iványi-Grünwald Bélának is, hol és kinél vannak azok a legértékesebb alkotásai, melyeket még mint egészen fiatal fim, odahaza a szülői házban, aztán a párisi Julian-akadémián festett, majd három évvel azután Párisból hazajövet, Tolna és Sopron megyében, továbbá a nagybányai képek, a szomorúak, a rómaiak, a kecskemétiek és végül híres balatoni képei közül a legtökéletesebbek. De nem is elég megtudni, hol vannak ezek a képek, nem elég kinyomozni azokat Mert tessék csak elképzelni, senki sem akaszt le a falról szívesen egy-egy képet, amelyet évtizedeken át megszokott, hogy odaadja kölcsön a megalkotójának kollektív kiállítására. Nem mintha attól félne, hogy bajuk esik, vagy hogy elvesznek, mindezt annál kevésbé, mert hiszen az ilyen magántulajdonban lévő és kölcsönadott képekért a kiállítást rendező múzeum mindenféleképen felelősséget vállal. Hanem elsőben is szokás dolga, aztán nem szívesen látja senki az üres helyet a falon, ahol a szeme megszokta, hogy napjában akárhányszor faüzemeken pihenjen meg. És még valami. A külföldi magyar kollektív kiállítások, közben szomorú tapasztalatokkal is szolgáltak. Akárhányan kapták vissza szíves készséggel odakölcsönzött mesterműveiket összetört üveggel, itt-ott a rámából is hiányzott egy darab, sőt maga a vászon is meg volt sértve. Viszont Iványi-Grünwald Béla, aki soha hosszú művészi pályáján nem kérte kölcsön képeit senkitől, nem találhatott rideg visszautasításra, amikor első kollektív kiállítását rendezi. Való igaz, hogy hetek és hetek óta kocsizik, autózik és szedi össze képeit személyesen (mást maga helyett hiába küldött volna), amíg meg tudta szerezni azt a körülbelül ötven magántulajdonban lévő festményét, amelyre szüksége van. És nem is egyszer, ötször, tízszer is el kellett mennie egy- egy helyre, mert aki oda is adta, az is csak j a legutolsó percben tette, mivel a karácsonyi és a szilveszteri vendégség előtt még parádézni akart vele, ami ugyebár érthető is. Végül azonban mégis együtt van az ötven eladott kép, kiegészítve negyven darab új vágóimal. Iványi-Grünwald Béla legszenzációsabb alakításai ezek, amelyek betöltik az Ernstmúzeum valamennyi termét, számszerint nyolcat, beleszámítva a nagy új termet, amely ezzel a kiállítással nyílik meg a nagyközönség számára. Túlságosan érdekelt a dolog és IványiGrüngrald Béla nemcsak mint alkotóművész, de mint ember is sokkal közelebb áll a szívemhez, semhogy el ne mentem volna az Ernstemúzeumba az előkészületek közben, s látni akartam a Mestert az ő nagy előkészítő munkájában. Lázas elfoglaltságban találtam. Minden képnek a helyét kijelölni, ezt ide, ezt oda próbálni, hogyan hat ez a balatoni tájkép itt, az a gémestül amott, hová kell akasztani ezt az aratást, azt a hatalmas gobelint, hogy a másikat ne üsse és így tovább. Ernst Lajos is készséggel segédkezik a munkájánál. Lázár Béla igazgató is, sőt Kisfaludi-Stróbl Zsigmond, akinek pedig van és volt baja magának is az ő kollektív kiállításával, amely együtt rendeződik az Iványi-Grünwald Béláéval. És az egyik sarokban szinte észrevétlenül Dabis Rózsi, Az Újság rajzolóművésze dolgozik már napok óta, hogy ezt a kultureseményt megörökítse, ami egyébként kitűnően sikerült neki, amint az alábbi pompás rajzából könnyen megállapítható. — Bizony nehéz kenyér! — mondja Iványi- Grünwald Béla, — inkább fiz képet festek meg egy ülőhelyemben, minthogy egy kollektív kiállítást rendezzek. Rettenetes, mennyit lehottam, amíg a magántulajdonban lévő képeket összeszedtem. Az a sok telefonálás, vizit, meghívás ebédre, vacsorára, míg a képeket be tudtam szerezni! Aztán nem is adták másnak, nekem személyesen kellett elmennem értek. De most hál’ Isten együtt van minden és amint végignézek a falakon, az égész életem, az egész ifjúságom cseng visszn róluk. Próbáltam elhelyezni a képeimet az egyes fejlődési fokok szerint: ezeket Párisban csináltam a Julian-akadémián, ahány évvel ezelőtt, azt nem mondom meg, de húsz éves korombani. Ezek itt a tolnai képek, ezek a soproniak, a nagy bizonytalanság, ingadozás, még szinte sem róluk. Itt vannak a nagybányaiak, ez a szolnoki kollekció, ezt a néhány vásznat Rómában festettem és ez itten a kecskemétiek válogatott kollekciója. Végül pedig, amelyeket a közönség a legjobban ismer, a balatoni lépek, a lelleie!.. — Összesen hány? — Pontosan kilencven. Ebből ötven, amelyet úgy kellett összeszedni és negyven új, s eladó. — Az árak, ha tudnom szabad? — Az árak? Hát ez itt hét milló, ez a legolcsóbb. Ez tizenkettő, ez tizenöt, ez harminc. — A legdrágább? — Hetven millió! — Melyik az? — Ez itt ni, ez a nagy vászon. A tavasz ébredése. Talán először életemben sajnálom, hogy nem vagyok nagyon-nagyon gazdag ember, hogy erre még a vernissage előtt rátehetné r a kezemet. Művészi értékben vetekedik a festményekkel a három gobelin, melyet a Mester kartonjai szerint a Creco-műhely szőtt meg remekbe. A legszebbjük, legnagyobbjuk két, műtér széles, két méter hosszú. — A mai gazdasági viszonyok mellett van reményed vásárra? — kérdem bátortalanul A mestert. — Oh, hogyne, — feleli, — a kiállítás csak vasárnap nyílik meg, és máris igen nagy érdeklődés mutatkozik iránta. Hanem tudod az van benne, hogy most már nem közömbös nekem, hogy kinek a birtokába jut egy-egy képem, amelyet különösképen szeretek és mivel mindegyiket majdnem egyenlően szeretem ... Aztán Stróbl Zsigával beszélgetek. — Tizennégy szobrom van itt, — mondja, — és egy szökőkutam. A szobrok közül a figurális dolgoknak már van gazdájuk, a portrais az mind rendelés. Bizonyos, hogy Kisfaludi-Stróbl Zsigmond alkotásai nem méltatlanok Iványi-Grünwald Béla vásznaihoz, amint hogy rendkívüli az egész kiállítás és ismétlem, igen nagy művészi esemény. Büszke is érte Ernst Lajos és Lázár igazgató. — Csak megindítani volt nehéz, — mondja Lázár Béla, — de most, hogy készen vagyunk, mindnyájunknak igen nagy és zavartalan örömünk van benne. Iványi-Grünwald Béla és Stróbl Zsigmond kiállítását követi Rtonay kollektív kiállítása, ezt pedig Csók, Mannheinter és Zádor együttes kiállítása. Egy szezonban három ilyen kiállítás: nem igen van nemzet, amely ebben velünk, szegény meggyötört magyarokkal konkurrálhatna. CZOMORY EMIL Kiszaludt-Sírobi Iványi• Grünwald Ernszt "'■k-Vf&VZW---' Lázár