Alföldi Iparlap, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1885-09-12 / 37. szám
SO. ITI évfolyam. IV-ik év. 1885.___________37-ik szám. . Szeged, szeptember 12-én. Hirdetéseket a kiadóhivatal jutányos árjegyzék szerint számit. Hirdetéseket lapunk számára elfogad B 11 d apesten: Hausenatein én Vogler, Neuberger és Braun, Ittreputca 4. Bécsben: G. L. Daube & C. (sg. Knolly), Rudolf Mosse, Dukes M., Herndl Alajos, Stern M., Danneberg J. Szór Ír os z t O s é g: Kelemen utca 2. szám, hova a lap szellemi részét illető közlemények, az előfizetési pénzek pedig Priváry Pál pénztárnokhoz intézendők. Jelige: Munka és tudomány. Kiadóhivatal: Tamasy György ellenőr (iskola-utca), hova a hirdetések, hirdetési díjak és az esetleges fölszólamlások küldendők. Megjelen : minden szombaton. —Off— Előfizetési föltételek: Szegeden házhoz hordva, vagy vidékre postán. Egész évre ... 4 írt. Félévre .... 3 „ Évnegyedre . . . 1 „ Egyes számára 6 kr. Kapható a kiadóhivatalban. 1 „SZEGEDI IPARSOUT“ ÉS A HAZAI IPAROS IFJÚSÁGI EGYLETEK ÉJTALOS KÖZLÖNYE. A szives olvasóhoz! E lapok szerkesztőjét váratlan baleset érte, mi miatt az ágyat kénytelen őrizni. E lapok bizottsága az esetről csak az utolsó órákban értesülvén, nem lehetett azon helyzetben, hogy alap ”szerkesztésével valakit megbízhasson, kénytelen volt maga a bizottság a t. olvasó közönség igényeinek — bár részbeni — kielégítésére a jelen számot összeállítani, mi annál nagyobb feladat volt a bizottságra, mert a szerkesztő semmi anyagot sem hagyott rendelkezésére s igy fél lapot volt kénytelen kiadni, miért is szives elnézést kér a bizottság az. előfizetőktől; mert a hogy a szerkesztő átveszi hivatalát, a hiány melléklet kiadása által pótoltatni fog. Szeged, 1885. szept. 11. A lapbizottság: Alkossunk szövetkezeteket! Nemzetünk ezidőszerint legfőbb kincse teljes fényében ott ragyog az ország fővárosában. A május havában megnyílt országos kiállítás nemzeteket hódít meg, midőn kíváncsiságtól ösztönöztetve jönnek annak megszemlélésére. Fejedelmek adóznak legmagasabb elismerésekkel a magyar országos kiállításnak. A tudomány, az ipar, művészet s mezőgazdaság együtt ölelkezve alkotott s teremtett egy oly képet, mely kulturképességünket elvitathatlanul dominálja. — Le a kalappal e nagyszabású közösen rendezett eredmény előtt! Akik nem látták még, azok bűnt követnek el, ha azt meg nem nézik, mert azt látva, minden magyarban hevesebben fog lüktetni a vér s féltett kincsét, az igyekezetet és szorgalmat fogja elismerni, amivel bir a magyar. Sok tapasztalat és még több tanulmány tárházát tünteti elő az orsz. kiállítás ; következéskép : sok tapasztalásra és tanulmányozásra szolgáltat alkalmat ezen kiállítás. Ezen kiállításon nem csak azok tanulhatnak és tapasztalhatnak, kik mint látogatók tekintik azt meg, de mindenesetre tanultak, tapasztaltak egymástól maguk a kiállítók is, kik ezen fényes tárlatot saját hozzájárulásukkal oly impozánssá tették. A kiállítás általános képe lebilincsel, annak részletes megfigyelése elragad. De van a kiállítás keretében egy valami, ami nem kevésbé köti le a komoly megfigyelő figyelmét. Ugyan mi lehet az? kérdhetné valaki. Én megmondom. Látva a tárlat minden zege-zugát, tanulmányozási tárgyammá tettem a kisiparosok kiállítási csoportjait. De sajnálatomra olyat nem találtam, legalább oly csoportot nem, ahol — de bármelyik szakmából — tapasztalhattam volna azt, hogy mint kis kézműiparos versenyképesség tekintetében azon a fokon állana, melyen azt ezen kiállításon óhajtottam volna lenni. Meglátszik a kisiparos helyzete, anyagi viszonya. S habár büszke öntudattal mondhatja el minden egyes kisiparos kiállító, hogy szakszerű és tökéletes, korrekt munkát szolgáltatott a kiállításra, s mint ilyen, igen is szilárd kiállításánál fogvást versenyképes, ami a magyar kézműiparnak még eddig mindig egyik büszkesége, de a nagy firmák és cégek tömeges csoportjai között aránylag igen nagyon elenyészik. Csak szórványosan tűnnek föl a kisiparosok remek munkái. A nagy tömkelegben mint gyémánt, parányi pontocskákban ragyog az igazi érték, melyet a szorgalom műhelyében kovácsol és fúr-farag a munkában megkérgesült iparoskéz. Nehogy azonban félreérttessem, nyomban kijelentem, miszerint a gyárilag készült tárgyak is igaz értékű becsesei birnak és éppen ezek teszik impozánssá magát a kiállítást, de önkénytelenül azért vetem föl e témát s azért kockáztattam ezen megjegyzésemet, mert a magyar kis kézműiparnak hova hamarabb leendő megerősödését lelkem fő vágya mielőbb láthatnám. Mit is tehet egyebet a különben is elszegényedett kisiparos azon követelményekkel szemben, mint azt, amit tett: kiállította saját keze által, saját szerény műhelyében készített, tanult és értett munkáját, és ezért az elismerés babérja őt illeti elsősorban. Csakhogy ha az idő siető lábai által a kisiparos véglegesen elgázoltatni nem akar, akkor — tekintettel a bő tapasztalatokra és tanulmányokra, miket a kiállítás szolgáltatott — okvetlenül szövetkeznie kell, egyesíteni az erőt az anyagi és a szellemi téren egyaránt. Mint fönnebb érintettem soraimban, maga a kiállítás az együttes ölelkezés által lett impozánssá. Azon mód szerint ha egyes szakmakörök épp úgy, mint a gyárosok és hírneves cégek a hogyan szövetkeztek és lettek nagygyár lehet nagy és impozáns maga a természetes munkás kisiparos kéz is ! Szövetkezetet alkossunk tehát hova előbb mindenáron, mert a munka embereinél van a természetes erő. A gőz és a villany gyors lépésekre sarkalja a munkás kezet, s nehogy későn legyen, mihamarább szövetkezetre föl! Az új ipartörvény világosan megengedi a szövetkezetek létesítését Nyersanyagok beszerzési módját kell eltalálni a helyi kívánalmakhoz képest, közös árucsarnokok létesítését kell meghonosítani az importált fércművekkel szemben, önsegély-pénztárt kell alakítani maguknak az iparosoknak saját köreikből, ami által esetről-esetre az áldás és a jó következmény semmi esetre sem maradhat el. Nagy, akadémikus iskola nekünk a mostani országos kiállítás; aki ebből a magáét ki nem vonja, aki abból kifolyólag nem okult és a szövetkezet alakításán nem buzgólkodik, annak az intő példa saját javára nem szolgálván : a késő fölsóhajtás bánata segíthetlen leszen! A törvények értelmében a kisiparosok ipartestület tagjaivá utalvak lenni, legyenek is mindannyian tagjaik, használják föl a nyújtott előnyöket a nyomorúsággal szemben s mindenesetre alkossunk szövetkezeteket ! Priváty: Két tanulság, m. Pedig az kétségtelen, hogy a mezőgazdaság fejlesztése terén az utóbbi időkben igen sok történt hazánkban. Különösen a kormány oly sok irányban s oly szakavatott és megfontolt következetességgel igyekszik lendíteni mindenütt ott, ahol az egyéni vagy egyesületi tevékenység segíteni képtelennek mutatkozik, hogy ha egyébként teljes stagnácóit kellene is tapasztalnunk, már ez egymagában is jelentékeny fejlődésnek kell hogy külforrása legyen. Újabb időben azonban úgy a gazdasági egyesületek, valamint a kiválóbb gazdák körében is meglehetős élénk törekvést tapasztalunk a mezőgazdaság fejlesztésére. Leginkább bizonyítja ezt a kultúrmérnökségnek évről-évre szinte rohamosan fokozódó igénybevétele, ami igen örvendetes jele a talajjavítások terjedésének. Az eredmény azonban, amit a gazdasági téren fölmutatni képesek vagyunk, — a kormány és egyesek mindeme buzgó törekvése és sikeres működése dacára — mégsem oly mérvű, amely kellő arányban állana az e téren tapasztalható hiányok s az ez irányú fejlesztés szükségességének valódi nagyságával. A magyar mezőgazdaság ugyanis nagyon messze van még attól, hogy iparszerű jelleget öltsön s üzleti alapokra fektettessék. Nálunk a mezei gazdálkodásban még ma is a természet csaknem az egyedüli főtényező. Úgyszólván a hőmérővel és a barométerrel együtt ingadozik a gazda reménye, sorsa. Egy-két évi rosztermelés százakat ragad az örvény szélére, mert pusztán a természet, az időjárás szeszélye az, melytől összes munkálkodásuk sikerét, tőkéjük, szorgalmuk gyümölcsöztetését várják. Ily körülmények közt nem lehet csodálkoznunk, hogy kivált az utóbbi években tapasztalt nagy világverseny nyomasztó befolyása mellett — a magyar mezőgazdaság, a kedvezőtlennek nem mondható természeti viszonyok dacára is oly helyzetbe jutott, a mely annak tovább fejlődését nem csekély mértékben nehezíti s a statusquo fönntartását is csak a földbirtok megterheltetése árán képes lehetővé tenni. Gazdaságaink folyton fokozódó kedvezőtlen állapotára kell ugyanis következtetnünk a főv. statisztikai hivatalnak a budapesti pénzintézetekről a napokban közzétett jelentésében foglalt azon adatokból, melyek szerint a jelzálog-üzlet 1877. óta 93 millió írtról 1884-ben 157 millió írtra, tehát nem kevesebb, mint 70 százalékkal emelkedett. S ez, a budapesti pénzintézetek természeténél fogva inkább csak a nagy és kisebb részben a középbirtokot terheli, míg a kisbirtokot a takarékpénztárak és uzsorások hitele nyomja. A jelzáloghitel azonban még nem volna valami nagy baj, ha az a gazdaság forgó tőkéjéül volna fölvéve, csakhogy az a szomorú, hogy — köztudomás szerint — a hitelt nálunk rendszerint a fogyasztás, az elhasználás céljaira veszik igénybe s igy ez az ingatlan tőkének mintegy megrövidítéséül tekinthető, ami igen sok esetben a birtok kényszerű átruházásának veti meg az alapját. Nem lehet ennélfogva csodálkoznunk azon, hogy ahol a jelzáloghitel ily mértékben s ily rendeltetéssel vétetik igénybe, ott az intenzív, az üzleti mezei gazdálkodás nem terjedhet és nem gyökeresedhet meg úgy, amint az egyébként joggal várható volna. Két nagy akadálya van nálunk a mezőgazdasági intenzív fejlődésnek. Az egyik a forgó tőke, a másik a kellő képzettség s az üzleti szellem hiánya. — Mai napság igen bajos máról holnapra gazdálkodni, kivált minthogy a siker csaknem egyedül a természet, az időjárás szeszélyétől van függővé téve. Ily körülmények közt a leggondosabb, a legtakarékosabb gazda is csak akkor prosperálhat, ha a kedvező időjárás gazdag terméssel áldja meg a munkálkodását. Hogy azonban lehetőleg függetlenítse magát a természettől, hogy talajának javítása által fokozza annak termőképességét, hogy különböző gazdasági iparágaknak a gazdasági üzem keretébe való beleillesztése által nyers terményeinek jobb értékesítését s a melléktermények fölhasználását lehetővé tegye, minderre csak úgy volna képes, ha rendelkeznék a megfelelő forgó tőkével s nem lenne kénytelen — mint sokan most teszik — előre eladni a sokszor még bizonytalan termést, hogy azzal maga és gazdasága szükségleteit fedezze. Mezei gazdaságunk fejlesztése szempontjából elsőrendű fontossággal bír tehát a gazdasági beruházások és üzleti tőke céljaira szükséges oly földhitel megteremtése, amely könnyen hozzáférhető, olcsó legyen ugyan, de csak oly megszorítással adassék, ha a jelzett célokra való fölhasználása kellőkép biztosíttatik. Addig, amíg ily hitelforrás nem áll a gazdaközönség rendelkezésére, hiába beszélünk talajjavításról, okszerű gazdálkodásról és gazdasági iparról, mert mindez legföljebb csak szűk körben verhet gyökeret s korántsem honosulhat meg oly általánosan, a mint az kívánatos. Az olcsó földhitel azonban önmagában véve még teljességgel nem elegendő arra, hogy behozzuk mezei gazdaságunkba ama helyes arányokat, amelyektől egyedül várhatjuk közgazdasági viszonyaink életerős föllendülését. Kellő szakképzettség és megfelelő üzleti szellem azon tényezők, amelyek nélkül a földhitel produktív kihasználása nem remélhető. A gazdának még inkább, mint a jó papnak, folyvást tanulnia kell. Először alaposan és részletesen meg kell ismernie birtoka talaj- és éghajlati viszonyait, hogy azokhoz alkalmazhassa gazdálkodási rendszerét, folyton éber figyelemmel kell kisérnie a gazdasági tudomány haladását, hogy az újabb vívmányokat saját előnyére értékesítse, saját magának is — birtoka terjedelméhez mért — rendszeres kísérleteket kell tennie s ezeken fölül gondosan tanulmányozni s állandóan éber figyelemmel kisérni az üzleti viszonyokat, a piaci szükségleteket, hogy termelést és terményeinek értékesítését azokhoz szabva.