Bőripari Munkás, 1927 (37. évfolyam, 1-23. szám)
1927-01-01 / 1. szám
XXXVII. évfolyam Budapest, 1927. évi január 1-én 1. szánt mmmőripari Munkás A magyarországi bőriparban foglalkoztatott munkások és munkásnők érdekeit védő lap Megjelenik minden hónap 1-énés 15-én. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. kerület, Alsó erdősor 32. szám. Telefon:József 16—30. szém Tagok a lapot tagilletményként kapják. Nemtagoknak az előfizetési ár egy évre 100.000 K, félévre 50.000 K. Kéziratokat a szerkesztőség nem ad vissza Meghivó. A Magyarországi Cipész-Csizmadia Munkások és Munkásnők Szakegyesülete központi vezetősége az alapszabályok 29. §-a alapján rendkívüli közgyűlést hív össze. A közgyűlést 1927. évi január 30-án és 31-én Budapesten, az Alsó erdősor 32. száma alatt lévő egyesületi helyiségben tartják meg. A közgyűlés január 30-án, vasárnap reggel 9 órakor kezeődik. 1. A közgyűlés napirendje: tisztikar és egyéb bizottságok A tisztikar és egyéb bizottságok megválasztása és a tanácskozási ügyrend megállapítása. 2. A vezetőség jelentése: a) titkári jelentés; b) pénztári jelentés; e) felügyelőbizottság jelentése. 3. Határozathozatal a fölmentvény megadása tárgyában. 4. Heti járulékok és segélyek rendezése. 5. Az egyesületből kizárt 22 tag föllebbezése ügyében való véghatározat. (6. Az I. számú csoport autonómiájának ügyében való határozat. 7. A központi vezetőség megválasztása. 6. A közgyűlési küldöttek ellátmányának a megállapítása. ■ 5mnltványoser •• atHelyese' az előző 'napirendipontoknál nem intézhetők el. Az alapszabályok 30. §-a értelmében a helyicsoportok s szakosztályok 50 tagig 2 küldöttet, 100 tagig 3 küldöttet, minden további 100 tag után 3 küldöttet küldhetnek a közgyűlésre. A küldöttek utazási költségét a közgyűlésre és vissza, a helyi csoportok saját pénztáraikból űzetik. Az ellátási illetményt a központ fedezi. Kérjük a csoportok vezetőségeit, minél előbb hívjanak össze tag- vagy közgyűlést és azon küldötteiket válasszák meg. A küldöttek nevét és lakcímét azonnal közöljék a központi irodával. Szaktársi üdvözlettel a központi vezetőség. Mi történt Budapesten? A gazdasági válság a cipésziparban vitte végbe megállapításunk szerint a legnagyobb pusztítást. 8—10 évig jó konjunktúrának örvendő cipeszipar a válság súlya alatt a szó szoros értelmében összeroppant. A cipőgyáripar, amelyet kezdetben a legmegalapozottabbnak hittünk, volt az, amelyet a válság pusztításai valósággal elsöpört a magyar közgazdasági életből. A jó konjunktúrában Budapesten működő 8—10 cipőgyár közül 2—3 maradt meg, amely állandó válságok között tengeti életét. Nem járt sokkal jobban a kézitömegtermelőipar sem, amelynek soraiból szintén nagyon sokat kapcsolt ki az évek óta tartó válság. Ma alig van a működő kézitömegtermelőüzemek közül egy is, amely a válság kezdete óta ne esett volna keresztül kényszeregyezségen vagy teljesen csődbe ne került volna; sok üzem a válságból való kilábalás után, hosszúidőn át tartó vajúdás köziben kezdte újra az ipar folytatását. A rendelt munkátkészíttető üzemek is súlyosan megérezték a válságot. A cipőrendelések a fogyasztóközönség körében is nagy mértékben csökkentek és a rendelt munkát készítő üzemek foglalkoztatása is nagy mértékben lecsökkent. Ez arra vezetett, hogy régi kipróbált munkásaikat, akiket nem akartak az üzemek kötelékéből elbocsátani, csak fél napon át foglalkoztatattak. A szegényebb fogyasztóközönség részére dolgozó kisiparosok foglalkozása is rendkivüli mértékben redukálódott, úgyhogy ezek, amenynyiben munkásokat alkalmaztak, azokat kénytelenek voltak elbocsátani. Volt idő a válság tartama alatt, amikor még kismesterek is teljesen ölhetett kézzel álltak a műhelyekben. Aszakma ilyen nagyarányú összeszorulása következtében a munkáskezek ezrével kerültek az utcára. A munkanélkülivé vált munkások számát szaporították azok a kisiparosok is, akik rendelés hiányában, tőke nélkül kénytelenek voltak cipőkereskedéseket és tömegtermelő üzemeket munkaalkalom céljából fölkeresni. Ez a folyamat nemcsak Budapesten váltakuttá, hanem a válság hatása alatt Budapestről kiszorult munkások, akik közben munkanélkülivé váltak és a budapesti igényeknek megfelelő munkát készítettek, munka,hiányában szintén Budapestre tódultak és a szervezeten kívül való munkakereséssel fokozatosan szorították le a munkabéreket. A folyton tartó és nagy munkanélküliség ideje alatt a munkaadók állandóan és tervszerűen szorították le a munkabéreket. A munkásság és kisiparosság végső nyomorban történt fölkínálkozását a munkáltatók a saját céljaikra, a munkabérek letörésére, a legnagyobb mértékben kihasználták. Az egyesületbe tömörült szervezett cipészmunkásság ezen folyamatot több esetben megkísérelte, hogy megakadályozza, azonban az a végtelen nyomorúság, amely a cipészmunkásságot hatalmába kerítette, a legtöbb esetben megakadályozta a bérek megtartására való törekvés sikerét. Kevésnek bizonyult a szervezetben tömörült cipészmunkásság ellenállási ereje ahhoz, hogy a szervezeten kívül lévő cipészmunkások és kisiparosok bátbatámadását lehetetlenné tegye és a munkáltatók bérletörési akcióját kiparírozza. Mindezen rendkívül súlyos helyzet dacára a szervezett cipészmunkásság,az egyesület segítségükérthrgnthhöv ideig -a*léből-kiült ■ ! hiurikáltatók minden lehengerelő bérredukciójának. Azokban az üzemekben, amelyekben szervezett munkások dolgoztak, a legutóbbi ideig szaktársaink korlátot állítottak a bérredukciós törekvéseknek. Ezt a súlyos gazdasági helyzetet még fokozták azok a meggondolatlan, rosszakaratú szaktársak, akik a magyar gazdasági válságért, hogy rágalmaiknak némileg hitelt szerezzenek, az egyesület vezetőit és az alkalmazottakat tették felelőssé. Azt hirdették, hogy a vezetőség tehetetlensége oka a válságnak, mert ha azok hivatásuk magaslatán állanának, a munkásság helyzetének a leromlását megakadályozhatták volna. Igazi bolsi módszer szerint azt hirdették, hogy a munkásság erélyes megmozdulása minden veszélyt elhárítana. Az erélyes megmozdulás azonban mindig változott az ő elképzelésükben. Néhány sztrájkot elbuktattak. Néhány mozgalmat meghiúsítottak a sok sztrájktörőivel. Ezen rágalmak hirdetésével és ezen agitációs módszer alkalmazásával igyekeztek a munkásságot a szervezettől eltávolítani és az összetartásban rejlő erőt meglazítani. Tagadhatatlan, hogy rágalmaiknak és demagógiájuknak meglehetős sziámiban ültek föl munkástársaink, akik azután nem tartották magukra nézve megbélyegzőnek azt, hogy az olcsóbb munkabérekért való fölkínálkozással az összesség érdekeit sértsék és a szervezett cipészmunkásságot súlyos harcok árán szerzett munkabéreitől megfosszák és a munkaviszonyokat saját lábukkal segítsenek a sárba tiporni. Ezáltal a munkáltatóknak is nagy szolgálatot tettek és a szervezett munkásság törekvéseit keresztezték és meghiúsították ezzel a súlyos hátba támadással. Az üzemekben és műhelyekben a radikális jelszavak igazolására olyan állapotokat teremtettek, amelyek a műhelyekben való együttdolgozást lehetetlenné tették. Olyan mozgalmakat provokáltak, amely vállalkozások a konjunktúra leromlása miatt egészen bizonytalannak voltak, tekinthetők. Durva, arrogáns és fegyelmezetlen föllépésükkel lehetetlenné tették, hogy a két érdekeltség, a szakszervezet vezetősége és a munkáltatói érdekeltség a gazdasági viszonyok szabályozására vonatkozó megállapodásokat betarthassák. Ezen föllépésükkel olyan feszült viszonyt, teremtettek a munkáltatók és munkások között, amely a békés megegyezések lehetőségét nagyon sok műhelyben kizárta. Ilyen mozgalmak és állapotok teremtése, a nagy munkanélküliség és az ezzel kapcsolatos nyomorúsággal sújtott munkásság kimerülése a biztos pusztulást jelentette. A szervezett munkások, akik addig a béreket és a kollektív szerződés érvényét védelmezték, a műhelyekből kikerültek, helyüket a munkáltatók kedvencei, a szervezetlen munkások foglalták el. A munkáltatók részére az út szabaddá tétetett a munkabérek önkényes megállapítására. A szervezetből kizártaknak ez az eljárása indította meg azt a lavinát, amely később a nehezen szerzett munkabéreket maga alá temette. A kizártaknak és csatlósaiknak a műhelyekben végzett ez a romboló munkája csak folyománya volt annak a bomlasztó munkának, amelyet ezek az emberek a szervezeti életen belül folytattak. A szervezeten belül egyáltalán nem akartak tudomást venni, a megváltozott gazdasági viszonyokról. Az egyesületben lévő munkanélkülieket állandóan a vezetőség ellen uszították, hogy a vezetőség az oka annak, hogy ők munka nélkül, vannak. Az egyesület vezetőségeit is állandóan ócsárolták. Az egyesület vezetéséről gyakorolt kritikájuk valótlansággal és rágalmakkal volt telítve, amely mérhetetlen gyűlölséget váltott ki a tagok között. A ..sikertelen mozgalmakra, való hajszolással^ pedig kimerítették , az egyes " süretes és a‘' ’munkahények émesztéségel állandóan fokozták a munkanélküliséget. A szervezetet a teljes lezüllésbe akarták vinni. Beválthatatlan igények támasztásával végezték megfékezhetetlen rombolómunkájukat. Ez a tervszerűen és tudatosan folytatott rombolómunka végre odavezetett, hogy szaktársaink egy része szervezettemé válva, még fokozottan mértékben való fölkínálkozással vált a munkáltatók prédájává. A kizártak és csatlósaik, amikor a kizárás folytán az egyesületen kívül kerültek, egy ideig még megkísérelték fölállított jelszavaikat a munkáltatókkal szemben érvényesíteni, de bukást bukásra halmozva, belátták, hogy a vezetőséggel szemben fölállított és használt hangzatos jelszavakat megvalósítani nem tudják, a munkabérek megvédéséről teljesen lemondtak és ezután maguk is a szervezetlen munkások erkölcseit véve föl, amunkabérletörők közé áltak. Ma ők a legnagyobb huligánok és ők azok, akik minden egészségesebb vállalkozást a műhelyekben igyekeznek megaka-dályozni. Azok, akik az egyesületben a szájaikat tépték a radikális jelszavak hangoztatásával, akiknek minden második szavuk a hamisítatlan osztályharc volt, ma az erkölcsi fertőben oly mélyre sülyedtek, hogy mivel az egyesületi életet belülről nem tudták fölrobbantani, az utcasarkon bocsátották azt áruba. Azokat, akik az egyesületben velük szemben ellenvéleményen voltak, le akarták bunkózni, mert nem tartották őket elég radikálisoknak. Ugyancsak ők most a cipészi munkásságot fölkínálták az ébredőknek. Amint később kiderült, ugyanezt tették meg a keresztényszociálisoknál is. Nekik tehát mindegy, akár vörös, akár fehér, akár zöld szint képviselnek valakik, a gazdasági harcban, ők mindenkivel szóbaállnak és mindenki részére árulják a cipészmunkások, szervezetét. Azok, akik azelőtt a munkáltatókat egy kanál vízben megfojtották volna, ma odaállnak velük tárgyalni és részükre az egyesületet szállítani. Ez már az erkölcsi sülyedés legmagasabb foka, amelybe volt szervezett munkások valaha süllyedhettek. Ezzel az eljárással, igazolják, hogy sohasem voltak méltóak arra, hogy a cipészmunkások őket bizalmukkal kitüntetessék. Csak a világháború és az utána, következő teljesen fölfordult gazdasági helyzet zűrzavarában kerülhettek bizonyos ideig a jóhiszemű, cipészmunkások élére és ma beigazolják, hogy erre a vezérségre teljesen méltatlanok voltak, ahhoz sem jellemük, sem tudásuk, sem szocialista meggyőződésük nem tette őket méltóvámert: ha igazi osztálytudatos munkások lettek volna, akkor ezt, a cipészmunkások érdekeik eláruló eljárást elkövetniük soha nem lett volna szabad! ’ ' '