Bőripari Munkás, 1938 (7/48. évfolyam, 1-10. szám)
1938. február / 2. szám
Budapest, féntár f IVL/’.. . 1WM VII. (XLVIII.) évfolyamé, sa • * MAGYARORSZ&Ca ■ÖR1PAR9MM FOGLALKOZTATOTT MUNKÁSOM ÉS MUNKASMOM ÉRDEMEIT VÉDŐ LAP munkástársadaloii és gazdasági folyóirat Megjelenik évenként tízszer. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. kerület, Dob ucca 90. szám. Telefonszám: 131-630. A Szövetség tagjai a lapot tagilletményként kapják. Kéziratokat a szerkesztőség nem ad vissza Emberibb sorsot akarunk Ez akívánság minden tekintetben jogos a bőripari munkásság részéről. A társadalom fenntartását szolgáló javak termelésében a bőripari munkásság derekasan kiveszi a részét. Ezen hasznos munkája ellenében jogos az a törekvése, hogy a javak fogyasztásában végzett munkájának arányában vegyen részt. Sajnos, a mai munkabérviszonyok egyáltalán nem teszik lehetővé, hogy a munkásság vásárlóképes legyen és a termelt javakban megfelelően részesüljön.- A mai gazdasági és társadalmi berendezkedésünk, a munkaviszonyok terén, a munkabér és a létfenntartási költség között rendkívül, nagy különbséget hozott létre. A létfenntartási költség évről évre magasabbra szökik, míg a munkabérek, a kereseti lehetőségek, ha vissza nem sülylyednek— ez még a jobbik eset —, akkor egyszínűen mozognak. Ezzel szemben a fogyasztási cikkek árai számtalan esetlen hatósági támogatással, vagy a kartellek működése következtében, állandóan emelkednek. A „Szakszervezeti Értesítő“ közlése szerint Budapesten egy 5 tagú munkáscsalád létfenntartási költsége 1937. évi december hónapban heti 64,19 pengő, ezzel szemben az átlagos heti keresetek a munkásság óriási nagy többségénél 16—20 pengő között mozog. Ezen összegnél lényegesen alacsonyabb keresetek is vannak, amelyekből családokat kell fenntartani. j • ' ' • « ; ^ A létminimum és a heti keresetek közötti nagy aránytalanságok következménye, hogy a fogyasztás állandóan csökken. Mivel a munkásság képezi a tömegvásárlót, ha a termelt javakat nem tudja megvásárolni, azok vagy elkészületlenül maradnak, vagy a raktárakban zsúfolódnak, fennakad a termelés és a munkanélküliség állandóan emelkedik. Ez esetben nem akarunk más foglalkozási ágak munkaviszonyára s az ezzel kapcsolatos fogyasztási csökkenésre kitérni, csak a cipőiparrólállapítjuk meg, hogy 10 évvel ezelőtt, 1927-ben Magyarország minden egyes lakossára P/4 pár cipő fogyasztása esett, míg OS utóbbi időben félpárra csökkent. Tíz évvel ezelőtt az ország lakossága ezen megállapítás szerint több mint 10 millió pár cipőt fogyasztott. Az elmúlt években már csak itt—5 milliót. A csökkenés közel 6 millió pár cipő. • Elképzelhető, hogy mit jelent ez a visszafejlődés a cipőiparban foglalkozó 50—55 ezer munkásra, kisiparosra és tanoncokra nézve. Különösen akkor lesz ez világos, ha tudjuk, hogy már az 1927. évi cipőipari termelés is már válságos volt, tehát a több mint 10 millió cipő fogyasztása sem adott a szakmában foglalkozók részére megfelelő alkalmat. Az évi 400—450 ezer pár cipőkivitelünk sem javítja meg ezen bajokat, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a cipőkivitelünk óriási része a gyáripari termelésre esik. Világosan áll előttünk, hogy a cipészkisipar és a kisiparban foglalkoztatott munkásság helyzete milyen kétségbeejtő, ha tudjuk, azt, hogy az évi 4-5 millió pár cipő termelésünk egyötödrészét, közel 1 millió pár cipőt 3000 munkáslétszámmal a gyáripar termeli. Egy-egy cipészmunkás heti termelése 6 pár, évi 310 pár cipő. A kisipar részére fennmaradó 312 millió pár cipőből évente — 40.000 munkás és iparost számítva, az öregeket és a fiatal tanoncok számát levonva — 80—90 párnál több nem jut. Ha még figyelembe vesszük, hogy a javítások, amelyek a statisztikából kiesnek, bőven számítva ugyanennyi pár cipő elkészítését kitevő foglalkozási lehetőséget nyújtanak, akkor megállapíthatjuk, hogy az elkészíthető évi 310 pár cipő termelése helyett egy cipészre csak 10 HW18Q pár cipő termelése esik, előttünk áll a cipőipar súlyosan válságos helyzete, amely az iparból élő munkáltatók, munkások és tanoncok részére csak félévi, legfeljebb 7 hónapi foglalkoztatást tud nyújtani. Ezen adatok birtokában válik világossá előttünk az a gyilkos verseny, amelyet a cipőipari munkáltatók és munkások a munka megszerzéséért folytatnak. Ez az állapot nemcsak a cipőiparra, hanem az egész bőriparra fennáll. Ezekben az összezsugorodott kereseti és foglalkozási lehetőségekben sűrűsödik össze az a súlyos és állandó gazdasági válság, amely az ország lakosságát fogyasztóképtelen állapotba süllyeszti és végső fokon a munkanélküliség állandósulásában nyer kifejezést. Ha az ország crkossága nem jut kedvezőbb fogyasztási helyzetbe, a cipőiar helyzete még rosszabbodni fog. A mechanikaicipőgyárakban a technikai fejlődés, a kisiparban és gyáriparban a munka végzésében me nyilvánuló racionalizálás még fokozza a termelést. Egy-egymunkás éskisiparos hetenként és évenként állandóan többet fog termelni, és mivel a fogyasztás nem növekszik, még kevesebb lesz a cipőiparban a dolgozó iparosok és munkások száma. A többet termelő munkásoknak a termelés arányában nem emelkedik a keresetük. Mivel több munkát állítanak elő, még kevesebb lesz a dolgozók és a fogyasztók száma és a fogyasztási válság még jobban ki fog idélyülni. Ezen ellentétek áthidalására szolgálnának a szociálpolitikai intézkedések, a napi 8órás munkaidő bevezetése, szigorú betartása és a legkisebb munkabérek megállapítása. Sajnosan kell látnunk, hogy cipőipari viszonylatban ezen szociálpolitikai intézkedésekhez fűzött remények a fenti okoknál fogva csak részben valósultak meg. A napi 8 órás munkaidő nem idézhet elő megfelelő javulást még a legszigorúbb végrehajtás mellett sem, amikor az iparban foglalkoztatottaknak csak napi 4—5 órára való munka áll rendelkezésre. A legkisebb munkabérek megállapítása és a legszigorúbb végrehajtása sem mozdíthatja elő nagymértékben a fogyasztás emelkedését, amikor az 10—12 pengőtől 34 pengőig terjed és a cipőipari alkalmazottak zöme, körülbelül 70%-a a 16 és 20 pengős átlagos heti kereset mellett van alkalmazásban. Még az aránylag elég súlyos közterhek is ezen keresetekből nyernek fedezetet. Ilyen sötét ipari viszonyok mellett tehát a szakma munkásságának komoly megmentése, csak a fogyasztóképesség előmozdításával és az eddiginél jóval kiadósabb szociálpolitikai intézkedésekkel lehetséges. Ellenkező esetben a segítség elkésik és a cipőiparban foglalkoztatott munkások és munkáltatók még súlyosabb gazdasági helyzetbe kerülnek. Tudjuk mi, hogy a létminimum és a tényleges kereset közötti nagy különbözet máról holnapra nagyobb gazdasági bajok kizárása nélkül nem egyenlíthetők ki. Azt is tudjuk azonban, hogy 10—20 filléres órabéremelés nagy segítséget jelentene. A bőripari munkásság évi kereseténél és 40— 50 ezer munkásnál még fogyasztóképesség szempontjából is számottevő lépés volna. Amikor a cipőipari munkásság részére emberibb sorsot akarunk, ezen törekvésünk, egybeesik az egész ország gazdasági érdekével, ezért megszívlelendő minden"vonatkozásban. Fregiterv: A Cipész Szakosztály 1936. évi február hó 21-én, hétfőn este 1I1 órakor a VII. Dob ucca 90. szám alatt tart. ■ Napirend: 1. Szervezeti ügyek tárgyalása. 2. Jelölőbizottság választása. 3. Közgyűlési küldöttek választása. A taggyűlésen csak az alapszabály szerint jogos tagok vehetnek részt. Tagsági könyv (igazolvány) , igazolásul felmutatandó. Fizetéses szabadság A szabadság kérdéseittárgyaló 1937. évi XXI. törvénycikkvégrehajtási utasítása megjelent. A nagyszabású törvény a végrehajtásban összezsugorodott és sokkal kisebb jelentőségű problémává lett, mint amilyennek előzőleg látszott. ■ A fizetéses szabadság kérdése ugyanis az alábbiakból kitűnőleg, nem vonatkozik még azokra sem, akik az ipartörvényrendelkezései aláesnek. A rendelet 1. §-a ugyanis kimondja, hogy az 1884:XVII. tc. és azt kiegészítő törvények, valamint a bányatörvény hatálya alá eső ipari, kereskedelmivállalatban,, üzemben foglalkoztatott alkalmazottakra terjed csak ki. Kiterjed tehát a rendelkezés a cipészminkásokra is, ha azok magánvállalatoknál teljesítenek szolgálatot, de nem terjed ki még elvileg sem azokra az ipari munkásokra, akik az állam vagy a község által fenntartott ipari vállalatoknál vannak alkalmazva. Milyen feltételek mellett jár a szabadság azoknak az ipari vállalatoknál alkalmazottak?pák, akik ugyanannál a munkáltatónál egyévi folytonos szolgálatot teljesítettek. A rendelet nagyon sok kivételt -állapít-meg. Ismeretes, különösen a mi szakmánkban, hogy egy évig tartó folytonos munka alig van. Ebből kifolyólag a szakmai munkásoknak nagyobb részére nézve, ha nem is kizárt, de nagyon kétségessé válik, hogy a fizetéses szabadság kedvezményében részesülhetnek. A fizetéses szabadsághoz való igény előfeltételeként ugyanis a folytonosság van kikötve, azzal a kiegészítéssel, hogy „nem érinti a munkának évenként legfeljebb hármár hónapot meg nem haladó olyan megszakítása, amely betegség baleset, katonai szolgálat vagy az alkalmazott személyén kívül, álló körülmény folytán következett be“, végül ,,14 napot meg nem haladó olyan megszakítás sem, amelyre az alkalmazott egyéni vagy családi életében felmerült körülmények önhibáján kívül kényszerült“. A szövegezésből az következnék, hogyha a munkáltató betegség, baleset vagykatonai szolgálat, vagy a munka szünetelése miatt elbocsátja, de egyébként folytatólagosan alkalmazza az alkalmazottat, úgy a fizetéses szabadsághoz való igénye fennáll. Ha tehát a szolgálaton kívül való helyezés (kizeccelés) egy évben három hónapot meg nem halad, a fizetéses szabadsághoz való igény fennáll. Az évenkénti szabadság minimális tartama hat nap. Ötévi szolgálat után ipari munkásokra nézve — a folytatólagos szolgálat mellett — legalább 8 nap. Ez háromévenként a 17. szolgálati év betöltéséi nem egy nappal emelkedik, tehát egy év után hat nap, az ötödik évtől nyolc nap, a nyolcadik évtől kilenc nap, a 11. évtől 10 nap, a 14. évtől 11 nap, a 17. évtől kezdve 12 nap. Az irányító iparossegédnek, (aki legalább 20 alkalmazott munkáját irányítja), továbbá a művezetőnek ötévi folytonos szolgálat után legalább 12 napi szabadságot kell adni. Ezekre vonatkozólag az emelkedés is két évenként történik, egészen a 17. évig 6 nappal növekszik, ez esetben a 17. évet követőleg 18 napi fizetéses szabadság jár részükre. Ha az irari munkásból időközben művezető vagy tisztviselő lesz, a magasabb szabadság az ilyen minőségben eltöltött egy év után illeti meg. Amennyiben szerződés van a munkáltató és az alkalmazott között, amely nagyobb szabadságot biztosított, mint a rendelet, úgy a szolgálati viszony tartama alatt ez a szerződés marad érvényben. Hátránya ennek a szabadságbeosztásnak az, hogy míg a tanoncnak a 30.000/1936. számú rendelet értelmében 14 napi szabadsága van, addig