Épitő Ipar - Építő Művészet, 1920 (44. évfolyam, 1/2301-24/2324. szám)
1920-06-01 / 11. (2311.) szám
42 ÉPÍTŐ IPAR ÉPÍTŐ MŰVÉSZET (11. sz.) 1920. június nak eredményesen védekezni. Az ipari közigazgatás ugyanis, mely az ipari liberalizmus elvén fölépített ipartörvény alapján járt el, hatásos védelmet még akkor sem nyújthatott, ha az eljáró közeg lelkiismeretes akart lenni, mert egyrészt a miniszteri rendeletek hiányossága tág teret nyitott a törvényt kijátszani, másrészt a büntetés nagysága megközelítőleg sem állt arányban az elérhető haszonnal. A büntetés morális hatása pedig úgyszólván teljesen megszűnt, mivel a liberalizmus túlhajtása és elfajulása folytán az emberek erkölcsi szégyenérzete eltompult. A kihágási büntetéseket a társadalom nem is tartja dehonesztálóknak. Az ipartörvény megalkotása idejében az építő vállalkozó hatásköre tisztán közvetítő és bankszerű működésben, az építkezések financírozásában állapíttatott meg. Az építő vállalkozó az elvállalt építkezést szakmabeli iparosokkal tartozott végeztetni. Az építtető és az építő iparos között tehát közvetítőként szerepelt (51939/1892. K. M.) Ezt a hatáskört azonban fokozatosan átlépték az építő vállalkozók, amiben az iparszabadság elve alapján álló minisztérium is segítségükre volt, amennyiben konkrét esetből kifolyólag 1900-ban már kimondta a minisztérium, hogy az az építő vállalkozó, aki az építkezéseket jogosított építőmesterrel végezteti ha az építkezések műszaki vezetésébe és végrehajtásába be nem folyik —, a vállalkozói munkakörét nem lépi túl az esetben, ha az építkezésben alkalmazott munkásait (?) maga fizeti is (11816/1900. K. M.). 1913-ban pedig már annyira haladt a vállalkozók hatáskörének tágítása, hogy konkrét eset kapcsán a minisztérium jóváhagyta az alsófokú hatóságok ama határozatát, hogy az építő vállalkozó, aki építőmester alkalmazásával négyemeletes házat épített, nem lépte túl a hatáskörét. Az önálló iparűzés lényegének fontos és elengedhetetlen kelléke, hogy a munkához szükséges anyagokat az iparos saját számlájára szerezze be, a munkásokat saját részére fogadja föl, velük korlátlanul rendelkezzék, a munkások az ő anyagi kockázatára termeljenek, az ezek után felmerülő magánjogi kötelezettségek, a munkaviszonyból keletkező követelések, a munkások megszolgált bére, betegsegélyző és balesetbiztosítási járulékok az iparost terheljék. Amint az anyagi kockázatot maguk után vonó eme kellékek nem az iparost illetik, az iparos önálló volta, munkaadói jellege, sőt korlátlan rendelkezési joga is megszűnik. Az az iparos, akinek munkása nincsen, az megszűnt munkaadó, tehát az esetben, amidőn más munkásait irányítja, önálló iparos lenni. Ő maga — ha kiváltságos helyzettel is — szintén alkalmazottja lesz a többi munkás munkaadójának, az építő vállalkozónak. Ezzel a folyamattal azután a képesítéssel és iparengedélylyel nem bíró építő vállalkozó gyakorolja tényleg az építőipart, a jogosított szakiparos pedig az építkezésnek csupán műszaki vezetője lesz, akinek a vállalkozó a gyakorlatban műszaki utasítást is ad, amivel befolyik az építkezés műszaki vezetésébe. Az ilyen építőmester a főnökével sokszor olyan függő viszonyban van, hogy ennek rendeleteit azonnali elbocsátás terhe alatt köteles végrehajtani. A nagyobb vállalattal bíró, sok munkával ellátott építőmesterek maguk is alkalmaznak ilyen építésvezető építőmestereket, hogy munkájukat és felelősségüket megosszák. Hogy a vállalkozó műszaki utasításai folytán abszurditások nem állanak be, az természetes, mert a szakképzett iparos is mindenkor szívesen veszi az alkalmazottainak: az építésvezető, a munkavezető, sőt a segéd észrevételeit is, azonban korlátlanul rendelkezik a munkások beosztása, az anyag kiválasztása és felhasználása tekintetében. Az említett döntéssel a minisztérium önmagával és az ipartörvénynyel is ellentétbe került. Az ipartörvény ugyanis üzletvezető alkalmazásával csak a képesítéshez kötött iparok gyakorlását engedi meg, az engedélyhez kötött iparokét azonban nem. Ezért a minisztérium több esetben kimondotta, hogy engedélyhez kötött iparokban nincs helye üzletvezető alkalmazásának az esetben, ha az üzletvezető az iparos személyes képesítésének pótlására volna hivatva. Vagyis üzletvezető alkalmazásával nem lehet az építőipart gyakorolni, ellenben az említett alsó fokú ítéletet jóváhagyó miniszteri döntvény értelmében az esetben igen, ha jogosított építő iparost fogad föl alkalmazottnak. Az üzletvezető minősítettebb és függetlenebb helyzetben van a munkaadóval szemben, mint az alkalmazott; hogyan egyeztethető tehát össze a két álláspont? Ilyen körülmények között nem csoda, ha a végrehajtó közigazgatási hatóságok egyrészt maguk sem ismerik ki magukat, másrészt lanyhán járnak el a hozzájuk följelentett esetekben. Őszintén szólva ezért meg sem lehet őket róni, mert a kihágási eljárás során elért eredmény nem áll arányban azzal a na£y munkával és fáradsággal sem, amelyet egy kihágási eljárás alapos lefolytatásával és helyszíni szemléjével ki kell fejteni, még kevésbbé a kihágás útján szerzett haszonnal, mert az ipartörvényben megállapított bírság maximális alkalmazása esetén sem riasztja el a vállalkozókat az újabb és további ipargyakorlástól, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy az enyhítő szakasz alkalmazásával még ezt a csekély összeget is erősen kisebbítik. Az építkezéssel járó köztekintetek, közbiztossági, közegészségi és művészeti szempontok tették szükségessé, hogy az építőipar gyakorlását személyes felelősséghez és engedélyhez kössék. Ámde ez a személyes felelősség illuzóriussá vált az építésügyi szabályzat és a közszállítási feltételek azon rendelkezései folytán, hogy ha az építést végrehajtó egyénnek a saját személyében nincs meg a törvényes képesítése, maga helyett képesített egyént nevezhet meg. E rendelkezéssel a szemfüles és könnyű lelkiismeretű vállalkozókat rászabadították az építőiparra. Nem kellett mást tenniök, mint — egy olyan jogosított építő iparossal, aki éppen a vállalkozók működése folytán nem juthatott munkához — a terveket aláíratni, s ekkor az illetékes hatóság fedezve tudta magát. De hiába is vizsgálta volna az esetet, mert a vállalkozókat illetőleg érvényben lévő rendeletek úgyszólván lehetetlenné tették a visszás esetek kibogozását. Az építő vállalkozók iparkihágásainak trópusi tenyészetéhez a kihágási eljárás hosszadalmas lefolyása is hozzájárul. A minisztérium elvi jelentőségű határozata értelmében az építkezés ítéletben be nem tiltható, addig pedig, amíg egy ítélet végérvényes lesz, legjobb esetben is kell egy esztendő és a vállalkozó már újabb munkába is fogott. Nézzük már most, a közérdek szempontjából szükség van-e az építő vállalkozókra, mert abból a körülményből, hogy az ipar terén annyira elhatalmasodtak és a hatóságok nem gördítettek akadályokat működésük elé, az a látszat áll elő, hogy az ipartörvény megalkotásában, illetőleg ennek alapján az építőipar gyakorlása tárgyában kiadott rendeletben jártak el helytelenül, midőn nem intézkedtek arra nézve, hogy az ipartörvény 8. §-a (üzletvezető alkalmazása) az építőiparra is vonatkoztatható legyen. A vállalkozók érdekében arra szoktak hivatkozni, hogy azért van rájuk szükség, mert nagy vállalatok lebonyolításához szükséges tőkékkel a szakiparosok nem rendelkeznek, ellenben a vállalkozók kereskedelmi fürgesége és vállalkozói szelleme gyorsan előteremti a kívánatos eszközöket, miáltal az ipar és a közgazdaság érdekében nélkülözhetetlen szolgálatokat tesznek. Ezt az álláspontot némileg honorálni lehet abban az esetben, midőn nagymennyiségű tömegcikk sürgős szállításáról van szó, de teljesen elfogadhatatlan a magasépítés terén, ahol rendszerint egy-egy objektum fölépítése alkotja a vállalat tárgyát. Az építtető vagy már előzőleg birtokában van az építő költségnek, vagy pedig hitelművelet útján fedezi azt, tehát általános szokás szerint az építkezés haladásának arányában részfizetéseket teljesít az építő iparos munkájára. De ha nem ez volna is a helyzet, az építő iparos maga is tud hitelt szerezni; ez az argumentum tehát nem bizonyít az építő vállalkozók szükségessége mellett, már csak azért sem, mert az építő iparosok tekintélyes létszámuknál fogva a történelmi Magyarország szükségletét is bőven kielégítették.