Erdőgazdaság - Erdőgazdaság és faipar, 1963 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1963-08-01 / 8. szám
Egy Csokonai-vers tükrében A FRANCIA FORRADALOM hullámverése söpört végig Európán és már túl voltunk a Martinovics-mozgalom véres és kegyetlen megtorlásán. 1796-ban írta azt a versét Csokonai Vitéz Mihály, amelynek a tükrébe most belepillantunk. Az Estve, szinte szokványos XVIII. századvégi hangulattal indul, az alkonyi csend színeiből lassan kibontakoznak a hazai táj, a hazai emberi sorsok melankolikus képei, de a sokszor nyers és érdekes verssorokban egyre élesebben villannak fel a forradalom eszméi. Az esti hangulatból Csokonai egyszerre átcsap a látomásba: miért és hogyan szenved az emberiség, milyen értelmetlen és gonosz a társadalmi rendszer és különösen milyen fájdalmas az élet abban a hazában, amelyet a költő olyan közvetlenül és belülről ismert. BEJÁRTA MAGYARORSZÁGOT, ugyanúgy térképet lehetne rajzolni Csokonai Vitéz Mihály bolyongásairól a hazában, mint ahogy Petőfi vagy József Attila nyugtalan útját kusza vonalak jelzik a térképen. Nem képzeletből ír, hanem a rideg valóságot tárta föl ebben a maga korában nem is veszélytelen és esetleg súlyos üldöztetést és meghurcoltatást is maga után vonó versben. Bódult emberi nem! hát szabad létedre Miért vertél zárdékot tulajdon kezedre? Tied volt ez a föld, tied volt egészen, Melyből most a kevély, a fösvény dézsmát veszen. Miért szabtál hát határt önfiaid között... önkéntelenül elénk tolul az összevetés a mai korral, amikor a föld most már valóban a haza valamennyi tagjának tulajdona. Amit Csokonai leírt, ami ellen lázongott, az végérvényesen a múlté. Így folytatja: Ládd-é, már egymástól mind megkülönözött, Az „enyim”, a „tied" mennyi lármát szüle, Miolta a „mienk’’ nevezet esüle ALKOTMÁNYUNK, melynek évfordulóját ünnepeljük augusztus 20-án, ma már a „miénk” törvényét foglalta írásba, és az Alkotmány szava nem is maradt üres betű, hanem azóta, alig másfél évtized alatt teljes valósággá vált. De hallgassuk Csokonait: Nem volt még koldusa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtevő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség volt mindennek határa. Egyre élesebbé válnak a vers rousseaui hangjai. Már arról ír a költő, hogy a tolvajt is a tolvaj világ tette bűnössé, mert „gonosz erkölccsel senki sem született”. De az okot is megmagyarázza: Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, És a mezők körül vannak barázdálva; Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy benne az urak vadjai lakjanak, A vizek a szegény emberekre nézve Tőlük munkált fákkal el vagynak pécézve. A gúny és keserűség tölti el ahogy megállapítja: csak a holdvilág, az éltető levegő az, amit a szegény ember is ingyen élvezhet. És így fejezi be: Ó áldott természet, ó csak te vagy nekem Az a te tőled nyert birtokom s vidékem. Melynek én örökös földesura lettem, Mihelyt te általad embernek születtem. S ma már mindaz, amit a költő gúnyból mond, szocialista Alkotmányunk értelmében valóság. Ténylegesen minden magyar állampolgár egyetemlegesen „örökös földesura” a termőföldeknek, a magánerdők tilalmas korlátai lehullottak és az erdők is az egész magyar nép javát szolgálják. Csokonai Vitéz Mihály, ha ma nézne itt körül és foglalná versbe az est hangulatát, új és viruló hazát találna, amelyben nincs „koldusa a törvénynek”, hanem a törvény, az Alkotmány évszázadokra ötvözött mondatai a magyar nép boldog jövendőjének szilárd alapjait jelentik, egy olyan jövőjét, amelyben — Csokonai szavaival élve — „az elégség lesz mindennek a határa”.