Magyar Sütők Lapja, 1931 (29. évfolyam, 1-21. szám)

1931-05-15 / 10. szám

MAGYAR SÜTŐK LAPJA 75 oldal nyamán származott és fejlődött, az imádkozása­iknál használt bard­eszes, keresztelésükön a nagy összerakott kezes kalácsaik, úgyszintén a mennyegzőjükön látható nagy díszes és egy ki­sebb kalács. Legősibbnek vehetjük a hajfonatot utánzó kalácsot, a hármas ágú fonásost, melyet minden magyar háznál ismernek úgy az országra szóló lakodalmak emlékeivel fenmaradt rostélyosok, melyet az aranyifjúság a csutorára, kulacsra és utóbb az üvegre fűzött; még ezt különösen szín­magyarlakta vidékeken ma is kegyelettel őrzik és gyakorlatba tartják, mivel mindig kerültek kiváló ügyességű sógor- és komaasszonyok, akik a fonásost jártassággal értették készíteni és nagy előszeretettel forgolódtak a búbos (kemen­ce) körül, továbbá a fentnevezett háromágút megtoldották a negyedik ággal és előkerült a la­pos fonásos kalács, némelyikét összegyűrték, így lett a duci, az egyszerűbbet pedig egy ágból készítettek oly módon, hogy az összefogott két végét föltették az alul maradt részre és így lett az egyszerű tubus, mivel ezt legkönnyebben le­het készíteni s legkifej­lődötten marad. Leggyak­rabban még ma is ez található a piacokon áruló házi sütőknél. A nagyobb konyhák díszesebb ka­lácsa volt és maradt a recés kalács — négy vagy öt ágból két részre osztott ferde huzalaival, ezekből a leírtakból összetettek kettőt olyfor­­mán, hogy alsórésznek széleset, felsőnek keske­nyebbet és ebből állt a díszes lakoma kalácsa. A sütőiparunk legrégibb fonásosa a szép két­soros, mely a négy ágból származik és annak a keresztezett vételéből áll. Az ostoroknál és zsi­nóroknál is található az ügyesebb­je, ezt négytől tizenkét ágig megfonva és változatlanul ez ma­radt meg mai napig is. Továbbá napirenden ta­láljuk még máma is az annyira unalmassá vált heiligi stritzlit, ami a kiállítások réme, szörnye lett már. Nem tudok rajta eléggé csodálkozni, A magyar kalácsfonás művészete. Készítette: Komáromy Márton.

Next