Magyar Sütők Lapja, 1931 (29. évfolyam, 1-21. szám)
1931-05-15 / 10. szám
MAGYAR SÜTŐK LAPJA 75 oldal nyamán származott és fejlődött, az imádkozásaiknál használt bardeszes, keresztelésükön a nagy összerakott kezes kalácsaik, úgyszintén a mennyegzőjükön látható nagy díszes és egy kisebb kalács. Legősibbnek vehetjük a hajfonatot utánzó kalácsot, a hármas ágú fonásost, melyet minden magyar háznál ismernek úgy az országra szóló lakodalmak emlékeivel fenmaradt rostélyosok, melyet az aranyifjúság a csutorára, kulacsra és utóbb az üvegre fűzött; még ezt különösen színmagyarlakta vidékeken ma is kegyelettel őrzik és gyakorlatba tartják, mivel mindig kerültek kiváló ügyességű sógor- és komaasszonyok, akik a fonásost jártassággal értették készíteni és nagy előszeretettel forgolódtak a búbos (kemence) körül, továbbá a fentnevezett háromágút megtoldották a negyedik ággal és előkerült a lapos fonásos kalács, némelyikét összegyűrték, így lett a duci, az egyszerűbbet pedig egy ágból készítettek oly módon, hogy az összefogott két végét föltették az alul maradt részre és így lett az egyszerű tubus, mivel ezt legkönnyebben lehet készíteni s legkifejlődötten marad. Leggyakrabban még ma is ez található a piacokon áruló házi sütőknél. A nagyobb konyhák díszesebb kalácsa volt és maradt a recés kalács — négy vagy öt ágból két részre osztott ferde huzalaival, ezekből a leírtakból összetettek kettőt olyformán, hogy alsórésznek széleset, felsőnek keskenyebbet és ebből állt a díszes lakoma kalácsa. A sütőiparunk legrégibb fonásosa a szép kétsoros, mely a négy ágból származik és annak a keresztezett vételéből áll. Az ostoroknál és zsinóroknál is található az ügyesebbje, ezt négytől tizenkét ágig megfonva és változatlanul ez maradt meg mai napig is. Továbbá napirenden találjuk még máma is az annyira unalmassá vált heiligi stritzlit, ami a kiállítások réme, szörnye lett már. Nem tudok rajta eléggé csodálkozni, A magyar kalácsfonás művészete. Készítette: Komáromy Márton.