Mezőgazdák, 1930 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1930-01-01 / 1. szám
2. oldal »MEZŐGAZDÁK* 1930. január hó. Szöjegyzetek a közgazdasági válsághoz. II. A legutóbbi hónapokban az egyre erősebben ható közgazdasági válság ernyesztő nyomása következtében a társadalom figyelme a mezőgazdasági válság felé fordult, melynek okaival, természetével, megszüntetésére alkalmas eszközeivel illetékes kormányférfiak, szakférfiak ismételten foglalkoztak beszédekben, cikkekben, bizalmas és nyilvános szaktanácskozásokon. Az a tény, hogy a társadalom a gazdasági válság megszüntetését a mezőgazdaság talpraállításával igyekszik elérni, igazolja azt a régen hangoztatott meggyőződésünket, hogy Csonkamagyarország jellegzetesen agrár- közgazdaság, melynek léte és egyensúlya a mezei gazdálkodás eredményességén nyugszik. Nem követhető azonban a közmeggyőződés ellenkezés nélkül a következtetések ama láncolatán végig, amely végső eredményként arra a megállapításra jut, hogy a mezőgazdasági válság megszüntetésével elhárult minden veszedelem közgazdaságunkról. Azok az eszközök, amelyek a gazdasági válság leküzdéséhez szükségesek volnának, messze túlterjednek a mezőgazdasági politika körén, sőt — ami éppen a súlyos jelenség — nem csekély részben önerőnkön kívül állanak. A közgazda*sági válságnak a mezőgazdasági válsággal való azono sítása nem egyéb jóhiszemű tévedésnél, mely nagyrészben abból a hirtelen és talán kissé elkésett felismeréséből ered, hogy az agrártársadalom a maga gazdasági funkciójával és lelki adottságával nemzetfenntartó gerince a magyar államnak, s minden megingása, helyzetének, munkájának minden veszélyeztetése messze kihat minden más társadalmi osztály, termelési foglalkozás helyzetére és sorsára. A közgazdasági jelenségek alaposabb vizsgálata arról győz meg benünket, hogy a mezőgazdasági válság valójában másodlagos jelenség, melynek okait tehát tetemes részben a szorosan vett mezőgazdasági termelés körén kívül kell keresnünk. Utalnunk kell e helyen elsősorban arra, amit megelőző közleményünkben kifejtettünk, hogy tudniillik a háború nagy tőkepusztítását nem pótolta az azóta eltelt tíz esztendő takarékossága. Elszegényedtünk, de ezt magunk előtt sem merjük bevallani, anyagi teljesítő képességünket messze meghaladó igényeinket már csak a látszat kedvéért is mindenáron kielégíteni akarjuk, ami adósságokhoz vezet s magyarázatát adja a hirtelen, meglepő anyagi összeomlásoknak, melyek a közgazdaságokat időnként megrázzák s magyarázatát adja annak az izgatottságnak, elégedetlenségnek, mely korunk társadalmának lelkiállapotát annyira jellemzi. Ez a tünet nem kizárólag magyar tünet, bár néhány nyugati állam a gyógyulás útján hazánkat messze megelőzte. Hitelválság van, s ez az európai gazdasági válság oka. A nemzeteket elválasztó háborús korlátok csak részben dőltek le s óvatos üzletemberek a nemzetközi politikai konstellációt távolról sem ítélik olyan szilárdnak, hogy a nemzetközi hitelműveletek idejét elérkezettnek látnák. De egyébként is alig van európai állam, mely mint tőkeforrás világviszonylatban számbavehető volna. A hadviselő államok aranyát Amerika szívta fel olyannyira, hogy még az angol tőkének is éppen elég gondot ad a világbirodalom pénzügyi alimentálása. A hitelválságot természetesen csak súlyosabbá teszi az az értékesítési válság, mely jórészben annak következménye, hogy az egyes közgazdaságok gazdasági politikájában a gazdasági autarchia eszméje uralkodik, amely a nemzetközi árucserének legnagyobb akadálya s a termelvények értékesítésének, pénzreváltásának lehetetlenné tételével fokozza a hitelválság súlyosságát. A gyakorlati élet azt mutatja, hogy a mezőgazdaságnak — még a kedvező értékesítési viszonyok között is — a békebelihez képest általában három* szoros, de legalább kétszeres kamat elviselhetetlen teher. A kamatteher a legsúlyosabb adó, melyet ma a közgazdaság fizet. A hitelválság és kamatteher oka annak a rohamos elszegényedésnek, amelynek szemtanúi vagyunk. Már 1928-ban egyedül Budapesten 308.714 esetben zálogoltak 93.637.340 pengő adó* hátralék miatt. Ismeretes, hogy a helyzet — melyre vonatkozóan adatok még nem ismeretesek — az 1929. évben jelentékenyen rosszabbodott. Nem kell másra hivatkoznunk, mint a fizetésképtelenségi mérlegre. A bírói fizetésképtelenségek száma az 1929. évben szemben 1928. évvel az 1928. évi 1586*ról 2245-re emelkedett. Az emelkedés tehát 4T5°/o. Az emelkedés a fizetésképtelenségek összegében is észlelhető. A passzívák összege 1928-ban 98,2 pengő volt, 1929-ben pedig körülbelül 127 millió. A közterhek a közeljövőben azért fognak egyre súlyosabbakká válni, mert egyre kevésbbé teherbíró magángazdaságokra nehezednek. Ezzel kapcsolatban reá kell mutatnunk az államháztartás költségeinek alakulására, mely sok tekintetben hozzájárult pénzügyi helyzetünk súlyosodásához. Az úgynevezett szanálási terv (mely az államháztartás pénzügyi egyensúlyát a népszövetségi kölcsönnel kívánta biztosítani) az 1924—25. évre 294,2 millió aranykorona, tehát 341 millió pengő bevételt irányozott elő. A zárszámadások szerint azonban tényleg 874,2 millió pengő folyt be, ami 533 millió pengő többletet, túladóztatást jelent. A szanálási keretekkel szemben a zárszámadások adatai szerint a tényleges bevételi többlet 1924- 25. 1925- 26. 1926- 27. 1927- 28. 1928- 29. költségvetési évben 5332 millió pengő volt, öt év alatt tehát összesen 2432 millió pengővel nagyobb összeg gyűlt az állampénztárba, mint az a szanálási tervben előirányozva volt. Természetesen az államháztartás kiadásai is jóval meghaladták a szanálási kereteket, azonban az államháztartás kiadásainak emelkedését is figyelembe véve, a fenti összegből az 1924— 25. költségvetési évben 126 4 millió pengő 1925— 26. » » 93 T » » és természetesen a népszövetségi kölcsönből mintegy 200 millió pengő tiszta feleslegként mutatkozott. Igaz, hogy ez a felesleg beruházások formájában újra visszakerült a gazdasági élet vérkeringésébe, szerfölött kétséges azonban az, hogy váljon erre a leghelyesebb és legcélszerűbb mód a közgazdaság alimentálására. S ha már ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk, nem lehet meg nem jegyeznünk, hogy ha sikerült volna az államháztartásnak a szanálási tervben előírt 400 millió aranykoronás keretét betartanunk, magángazdaságunk rendelkezésére állana az a harmadfél milliárd, mely disparitásként a szanálási keret és a tényleges állami bevételek között mutatkozik. Ezen összeg nagyságára vonatkozóan elég azt megjegyezni, hogy ez időszerint az összes magyar pénz* intézetek betétállománya — értvén ezen a takarék* és * zárszámadás hiányában ideiglenes adat. » 403-9» gy·» 492-8» » » sor—» » » » 503-» 1926— 27. » » 148‘2 » » 1927— 28. » » 96‘— » » 1928— 29. » » 95’—* » » «.Minden ügyünkben vegyük igénybe szövetkezetünket!*