Műszaki Élet, 1960. július-december (15. évfolyam, 14-26. szám)
1960-07-07 / 14. szám
himmi nt minden társadalom fejlettségét túl bizonyos fokig azzal is mérhetnénk, hogy milyen hatásfokkal értékesíti tagjainak alkotásait. A mi — szocializmust építő — társadalmunkról elmondhatjuk, hogy az alkotó gondolatot az előző rendszerhez képest, összehasonlíthatatlanul jobban értékesíti az összesség és az egyedek javára. Ez a lényegesen jobb hatásfok — a többi között — megnyilvánul abban is, hogy a technika forradalmárai, az újítók, feltalálók tömegesen valósíthatják meg az elképzeléseiket. A számok azt mutatják, hogy tavaly például 250 000 újítási javaslatból 107 000 javaslatot elfogadtunk és ebből csaknem 90 000 javaslatot hasznosítottunk. Joggal állítjuk, hogy nincs az a tőkés állam, ahol ilyen „hatásfokkal” valósítanák meg a dolgozók elképzeléseit. Ha a tőkés társadalomhoz, előző társadalmi rendszerünkhöz viszonyítjuk eredményeinket, akkor joggal meg lehetünk elégedve, ha azonban a lehetőségeink vetületében vizsgáljuk az újítások, szabadalmak hasznosításának problémáját, akkor a hatásfokot illetően meglehetősen sivár kép tárul elénk. Csak a múlt esztendőről több, mint 16 000 elfogadott, tehát jónak minősített újítás bevezetése, hasznosítása maradt el. A találmányok felhasználásánál az előző évekhez képest nagy fejlődés mutatkozik, de még így is több ezer értékes szabadalom hever kihasználatlanul. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy ma országos viszonylatban több milliárd forint nagyságrendű értékek hevernek a „szellemi meddőhányón’’. Ezeknek a kincseknek■ a feltárása, hasznosítása elsőrendű népgazdasági érdek. A KGM Kollégiuma már megkezdte a „szellemi meddőhányó” kibányászását. A közelmúltban a Kollégium határozatot hozott a Vaszkó-féle újítás hasznosítására. A hidegen húzott fogaskerekek eljárásnak megvalósítása immár tíz esztendeje várat magára. Sőt, tizenegy esztendeje. Gondoljuk el, hogy — ha a kísérletezési időre csak öt esztendőt szántunk volna, — a további öt esztendőben a Vaszkó-módszer hány millió forintot jövedelmezhetett volna népgazdaságunknak. A Vaszkó-ügy aktáira úgy látszik a Kollégium végül is pontot tett. De mi van a többi kiaknázatlan újítással? Vajon a többi minisztérium követi-e a KGM példáját? Olyan kérdések ezek, amelyekre a közeljövőben választ kell kapnunk. Az egészséges türelmetlenség követeli, hogy olyan találmányokat, mint a Pál-féle légpárnás köszörűgép, a Paxián— Cseperkálovics-féle fogaskerékhengerlő, a Mayer-féle kombinált mezőgazdasági rakodógép, a Bíróféle lángvágó automata, a Dőri- és Isa -féle „örvénylő-menetvágó”készülék, a Kocsis-féle babcséplőgép, stb. végre hasznosítsunk. Helyes volna az üzemekben, kutatóintézetekben, a minisztériumokban végre is olyan szemlélet kialakítása, hogy mindenki erkölcsi kötelességének érezze az újítások, nagyjelentőségű találmányok megvalósításának segítését. Nálunk gyakorta rendkívüli türelmetlenség nyilvánul meg az újítással, a találmánnyal és azok alkotóival szemben. A türelmetlenek hajlamosak az első kudarc után félretenni az alkotást. Megfeledkeznek arról, hogy a legnagyobb találmányok, a legnagyobb alkotások nem Pallas Athénéként pattantak ki teljes fegyverzettel alkotó Zeus atyjuk fejéből. Ezek a találmányok évek során fejlődtek s vették fel mai alakjukat. Blériot repülőgépe nem nagyon hasonlít a mai lökhajtásos gépekhez. Fulton gőzgépe is alázatosan tekintene a mai tengerjáró hajókra. Az újat, a feltörekvőt nekünk fel kell karolnunk. Gondoljuk el, hogy akár a Pannon-motor, vagy a görgős eke ügye már mennyire előbbre haladhatott volna, ha az illetékesek energiájuk nagy részét nem arra pazarolnák, hogy bebizonyítsák, amit nem tudnak bebizonyítani, — tudniillik azt, hogy ezekből a találmányokból nem lehet értékes alkotást létrehozni. Egyesek — ha találmányról van szó —, szeretnének mindent készen kapni. Tökéletes megoldásokat várnak és a kísérletezés vesződségét, gondját, baját, költségét nem vállalják. Jóakaratra, segítőkészségre, társadalmi összefogásra, az újítások, találmányok megvalósításához az eddiginél lényegesen magasabb beruházási keretre van szükség. A KGM Kollégiumának a fi Vaszkó-ügyben hozott határozatát és azt a döntését, hogy a jövőben sorra veszik a nagyjelentőségű újítások, találmányok ügyét, csak örömmel lehet köszönteni. A kollégiumi döntés jó, hasznos, azonban úgy véljük, hogy a „szellemi meddőhányók” értékeit nem egyes esetekre hozott döntésekkel, hanem „nagyüzemi módszerekkel” kellene kiaknázni. Éppen ezért, helyesnek tartanánk, ha még az idén összehívnák az Újítók és Feltalálók III. Országos Tanácskozását. A dolgozók, újítók, feltalálók gyülekezetében kellenemeghatároznunk a további teendőket. TOKÁR PÉTER A szilíciumtartalom befolyása az öntöttvasra A Fulner-kutatóintézet megállapítása szerint a szilíciumtartalom az eddigi megállapításokkal ellentétben, növeli az öntöttvas korrózióját. A szilíciumot általában az egészségesebb öntvények biztosítására adják hozzá az öntöttvashoz. Nagy mennyiségű, mintegy 14 százalék szilícium határozott mértékben javítja ugyan az öntöttvas korrózióállását, az ilyen vas azonban súrlódás esetén igen erősen kopik, dugattyúgyűrűnek például nem is használható fel. A kopásállás legnagyobb értékét 1—3 százalék szilícium-tartalom esetén éri el, viszont 2 százalék jelenléte esetén a legérzékenyebb a korrózióval szemben. Ha a szilíciumtartalmat 1,8 százalékról, 0,8 százalékra csökkentik, korrózió és kopás ellenállása mintegy tízszeresére növekszik. Beszélgetés Jacques Piccard-ral a mélytengeri leszállásról A 29. poznani nemzetközi vásár egy sajtókonferenciáján Jacques Piccard, a hírneves svájci sztratoszféra- és mélytengerkutató, Auguste Piccard professzor fia beszámolót tartott ez év január 23-án D. Walsh kíséretében végrehajtott mélytengeri leszállásáról. A mintegy 2 méter átmérőjű, 12 cm falvastagságú különleges acélból készült búvárgömb a harmadik, amellyel Piccardék kísérleteznek. Ezzel a gömbbel 10. leszállásuk alkalmából érték el a számítások szerint legmélyebbnek ismert tengerfeneket, a Csendes- óceánban, Japán és Ausztrália között. A mélységmérő 10 914 métert mutatott, amikor a fenékre értek. Összes kísérleteiket figyelembevéve, a kiváló kutatók 65. leszállása volt ez. Elmondta Jacques Piccard, hogy a búvárgömbökkel kapcsolatos legnehezebb technikai probléma a biztonságos felszállás megoldása. A kábellel való felhúzás ilyen nagy mélységből túlságosan veszélyes. Ezért már a kísérletek kezdeti stádiumában olyan könynyű anyagot kerestek, amellyel felszálláskor körülveszik a gömböt s ez azután biztosítja a megfelelő gyorsaságú emelkedést. Több anyaggal (pl. levegővel, fával, parafinnal) végrehajtott próbák után arra az eredményre jutottak, hogy a legalkalmasabb a benzin, amelynek előnyös tulajdonsága, hogy nagy nyomás alatt is csak kevéssé sűrűsödik össze. Több érdekes részletet mondott még el a fiatal — 37 éves — kutató mostani leszállásukról. Körülbelül 100 méter mélységig egészen lassan ereszkedtek, 200—250 méteren már teljes sötétség vette őket körül. Innen kezdve reflektorokkal világítottak. Az átlagos leszállási sebesség 2 és 5 kilométer között mozgott. A mélyebb rétegekben tovább gyorsítottak; 8000 méterre már körülbelül mpkénti 20 m-es sebességgel érkeztek. Itt kezdtek lassítani s végül 5 órai utazás után mp-ként néhány cm-es „sebességgel” érkeztek meg a tengerfenékre. Néhány — a hőmérsékletre, a tengerfenéken található anyagokra stb. vonatkozó — rövid tudományos megfigyelés után visszaindultak. Felfelé gyorsabban ment az út, mintegy 3 és fél órát tartott; az indulástól számított 9. órában érkeztek vissza a felszínre. A beszámoló után a poznani vásár magyar pavilonjának vezetősége meghívta Jacques Piccard-t a magyar kiállítás megtekintésére. A másnapi látogatás során a svájci tudós főleg híradástechnikai cikkeink, gazdag műszerkiállításunk, valamint az elektrosztatikus lakkozóberendezés iránt mutatott nagy érdeklődést. Jacques Piccardnak a magyar pavilonban tett látogatása alkalmából kérdéseket intéztünk hozzá, hogy a Műszaki Élet olvasói számára néhány vonatkozásban közelebbi felvilágosítást adhassunk az érdekes tudományos kísérletről. Első kérdésünk arra irányult, hogy találtak-e valamiféle életet áll 000 méteres mélységben. „Abban biztosak voltak a tudósok, hogy alacsonyrendű élőlények a legmélyebb tengerfenéken is léteznek — válaszolta a svájci kutató. De képzeljék el, milyen nagy volt örömünk, amikor leérkezésünkkor egy halat és egy rákot fedeztünk fel a gömb közelében! Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy ezek a magasabbrendű élőlények a legnagyobb mélységet is kibírják, másrészt arra mutat, hogy az áramlatok a tenger egész terjedelmét átjárják. Figyelmeztetés is ez az emberiség számára, hogy a mélytengeri atomrobbantások mennyire veszélyesek; a rádióaktív részecskék az áramlatokkal esetleg évek múlva is a felszínre kerülnek.” Következő kérdésünk Piccardnak arra az — előadása során tett — érdekes megjegyzésére irányult, hogy a mélytengeri leszállás ugyanazon az elven alapszik, mint a sztratoszférarepülés. Hogyan kell ezt értelmezni? „Egyszerűen úgy, hogy az emelkedés mindkét esetben az anyagok közötti fajsúlykülönbségen alapszik — volt a válasz. Továbbá az utazás itt is, ott is zárt kabinban történik és az emelkedés technikai megoldásán kívül a nyomás elleni küzdelem a legfőbb probléma. A különbség csak annyi, hogy a sztratoszférarepülésnél a kabinon belül, a mélytengeri leszállásnál pedig kívül jelentkezik a nyomás.” Ezután azt kérdeztük a fiatal tudóstól, hogy apja mikor és milyen meggondolásból kiindulva tért át a sztratoszférarepülésekről a mélytengeri leszállással való kísérletezésekre, s ő maga mióta vesz részt ezekben? „A búvárgömbbel való tervezgetéseket apám 1937-ben kezdte meg, de a rövidesen kitört háború miatt nem jutott jelentősen előre. Az ötletet Auguste Piccard profeszszornak az új kísérletekre éppen az adta, hogy a mélytengeri leszállás alapelve és problematikája ugyanaz, mint a sztratoszférarepülésé. Ezen a téren viszont az apám által alkalmazott módszerrel már nemigen lehetett új felfedezéseket tenni, szemben a mélytengerrel, amely ismeretlen terület volt. Hogy mennyire igaza volt apámnak, azt már eddigi szerény kutatási eredményeink is igazolják. Kísérleteit röviddel a háború befejezése után folytatta és 1948-bart került sor első leszállására. Magam 1952-ben kapcsolódtam be apám kísérleteibe.“ Végül azt kérdeztük meg Jacques Piccardtól, hogy mik a további tervei, hogyan kívánják továbbfejleszteni leszállási módszerüket s milyen eredményeket várnak még kutatásaiktól. „A továbbfejlesztés lehetősége abban áll, hogy nagyobb gömböket kell konstruálni s ezekben tovább maradhatnak bennez utasok. Mostani 65. leszállásunk a fejlődésben rendkívül fontos állomást jelentett, hiszen most bizonyosodott be, hogy az ember számára a tenger bármely legmélyebb pontja is elérhető. Ami pedig kutatásaink várható eredményeit illeti, ne bocsátkozzunk jóslásokba. Úgy hiszem, a következő leszállások során még sok olyan felfedezést tehetünk, amelyek némelyike meglepetés lesz magunk és az egész tudományos világ számára!” — fejezte be Jacques Piccard a Műszaki Élet számára adott nyilatkozatát. DR. LINDNER LÁSZLÓ G. Werner rajza J. Piccard és D. Walsh 1960. I. 23-i mélytengeri leszállásáról -egy feltaláló járt a napokban "-t a szerkesztőségben. Nem panaszkodni jött — valami más ügyben. Beszélgetés közben megemlítette, hogy találmányának prototípusa — ha semmi nem jön közbe — rövidesen elkészül. Találmányát két és fél évvel ezelőtt nyújtotta be. A találmány általában mindenkinek tetszett, megvalósítását minden szerv javasolta. Csak persze lassan, óvatosan, nehogy baj legyen belőle. Nem is „fúrta” a találmányt senki. Senkinek sem sértette az érdekeit. Simán, akadály nélkül gördült a megvalósítás felé. Görgött, görgött két és fél évig. Jól van ez így? Igaz, ami igaz, van nekünk néhány régi gyárunk is, dolgozik néhány régi gépünk is. Ezt mindenki tudja, de az érintettek csak akkor döbbennek rá igazán, amikor valamelyik illetékes szerv bizonyos engedélyek után kutat. Mondjuk telepengedélyt kér, vagy gépbeállítási engedélyt. Csakhogy van olyan telepengedély, amelyet 1839-ben állítottak ki, s van olyan gépbeállítási engedély, amelyet a kilencszázas évek legelején. S mivel azóta történt egy és más — hogy mást ne mondjunk, két világháború —, ezek az engedélyek nincsenek meg. S ne legyintsen az olvasó, ez rengeteg bosszúsággal jár. Mert ki tudná ma megmondani, hogy milyen engedély alapján állítottak föl például egy üzemi keskenyvágányú vasutat ezelőtt 50 évvel, ha a kapitalista tulajdonos nem őrizte meg és nem adta át ezt az engedélyt? Persze az engedélyre szükség van. A kérdés csak az, nem lehetne-e általános rendelkezéssel ezeket a régi iratokat felújítva kiadni? #Kezdődött azzal, hogy volt valahol egy előfonodai nyújtótengely. Ennek a nyújtó része recézett. Ez a recézés persze a gyakorlatban kissé bonyolultabb, mint így leírva. Ez azonban nem okozott sok zavart a Fonógépalkatrész Gyárban, s vállalták, hogy elkészítik. Kísérleteztek, kísérleteztek, de a kísérlet nem sikerült. Js amíg tartott a kísérlet, addig ígvn lehetett még csak beszélni sem az importról. Végre nyilvánvaló lett a sikertelenség, s most már lehet importálni. Csak nincs hova. Mert azóta annyi idő telt el, hogy a gépet is ki kell cserélni. Emellett az egyik üzemnek 1241 darab téglahordó kocsi. Megvolt az igény, de nem volt szállító. Megrendelték tehát alkatrészenként. S mert vázat készíteni jó üzlet, a váz elkészült. Tengelyeket készíteni jó üzlet, tehát leszállították. De egyszerű csapágyakat önteni, az már nem jó üzlet. S a kocsik állnak, mert csapágy nélkül, hogy, hogy nem — nem tudnak megindulni. Őszre majd csak meglesz. Igaz, akkor meg már a kocsira nem lesz szükség. Az egyik üzemnek egy bizonyos gépre lett volna szüksége. Meg is állapodott egy külkereskedelmi vállalattal olyan formában, hogy a vállalat árucsere formájában importálni fogja az igényelt gépet. Találtak is külföldön egy szállítót, aki a feltételeket elfogadta, s egy meghatározott gépet kért cserébe. Ennek a gépnek a szállítása azonban egy másik külkereskedelmi vállalat „profiljába” tartozik. S egyelőre nincs üzlet. ■& Gyakran szidják a vállalatokat, hogy nem törődnek a műszerezéssel. Nem mindig hibásak. Az egyik üzem például 4 éve könyörög egy regisztráló huzatmérőért, de nem tud kapni. Nem valami nagyon komplikált műszerről van szó, az ára sem több néhány ezer forintnál. S ettől függ, hogy egy-egy kemencét éjjel-nappali műszakra állítsanak be. Mégsem kapja meg. Úgy látszik, a műszer akkor is problémát okoz, ha van, akkor is, ha nincs. " MŰSZAKI ÉLET 3