Műszaki Élet, 1984. január-június (39. évfolyam, 1-14. szám)
1984-02-16 / 4. szám
GAZDASÁGPOLITIKA. Vállalkozás költségvetési beruházásra Versenypálya kerülőkkel 1982. április 22-én született a Minisztertanács 14 1982. sz. rendelete a beruházások vállalkozásba adására alkalmazható versenytárgyalásról. Ennek nyomán a Pénzügyminisztérium kötelezően előírta a versenytárgyalás alkalmazását minden olyan — bizonyos értékhatár fölötti — beruházásra, amelyet költségvetési pénzeszközökből valósítanak meg. A rendeletek 1983. január elsején léptek hatályba. Egy jogszabály önmagában nem teremt versenyt — mondja Puhl László, aki részt vett a rendeletek előkészítésében, és szakértőként azóta is foglalkozik a versenytárgyalások kérdéseivel —, a versenyhez több dolog is kelll. Az úszóverseny hasonlatával élve: víz, versenyzők, versenyszabályok. A sorrend természetesen többféle lehet. A jogszabályok például, annak tudatában, hogy nincs még meg minden feltétel, megteremtették ehhez a jogi keretet. Részben ezért e szabályozás tudatosan keretszabályjellegű. Nem lehetett ugyanis hél mindent a lehető legrészletesebbem előírni. Talán ez is meglepetést okozott, ebből is ered a versenytárgyalás körüli problémák egy része. Annak ellenére, hogy több hónap állt rendelkezésre a felkészüléshez, a vállalkozókat és a megrendelőket egyaránt készületlenül érte az új eljárás követelménye. Ezt jellemzi például a kiírásokban megjelölt irreálisan rövid pályázati határidő, amely egyszerűen megakadályozza a szó szoros értelmében vett, megalapozott vállalkozást. Mindezt felismerve most készül egy útmutató a versenytárgyalásokkal kapcsolatban. Ez feltétlenül segíteni fogja a gyakorlati munkát. Az már nem teljesen a felkészületlenségnek tulajdonítható, hogy sok megrendelő megpróbált kibújni a versenytárgyalás kiírásának kötelezettsége alól. Erre gyakori indok az úgynevezett szerkezetegyeztetéssel egy vállalat profiljának megfelelő terv és a feltételezés, hogy ez a vállalat el is végzi a munkát. Az utóbbi e helyett azonban — helyzeti előnyeit felismerve — sok esetben feltételeket szabott, például külső kapacitás szerzését, amelynek többletköltségeit is a megtrendelőre akarták hárítani. A húzódozás oka a mai döntési mechanizmus is. Egyes tanácsi beruházások esetében például, ha a versenytárgyalás eredménye nem egyezik a testület által már eldöntött adatokkal (például az árnali), újabb testületi döntés válik szükségessé. Megkérdőjelezhető ezért a mai, részleteket is taglaló döntéseik további létjogosultsága. Miért kell például technológiai kérdésben — az ebben járatlan — tanácsi testületnek állást foglalnia? A hatósági szemlélet és a mai szervezeti kötöttségek együttes érvényesülése is ok. A tanácsok a területileg illetékes beruházási kivitelező vállalattal akarják megvalósíttatni beruházásaikat, nem akarnak „kimenni a piacra”. A piac ma még valóban nem kedvez az építtetőknek, de ennek részben oka az is, hogy jó néhány esetben irreális igényeket is támasztanak. És mennyivel kényelmesebb a régi, jól bevált kényszerpályákat működtetni... Ebben még a jelenlegi jogi szabályozás is segít. Gyakran túl részletesek az előírások — a munkavédelemtől a tervezésig sok példát találunk arra, amikor a kiadott hatáskör mellé azt is előírjuk, hogy mit kell abban a hatáskörben dönteni. Előírás például, hogy a beruházás kivitelezésére szerződést csak kivitelezési terv birtokában lehet kötni. Ma azonban csak olyan részletes kivitelezési terv létezik, amely a technológia megadásával meghatározza azt is, hogy mely vállalat valósíthatja meg azt a tervet. Hiányzik egy olyan közbeeső tervfajta, amely a funkciót, az elvi kialakítást egyértelműen megadja, de nem írja elő például, hogy egy adott csomópontot, kapcsolódást hogyan kell kialakítani, mivel ezt értelemszerűen a kivitelező maga tudja a legjobban. Az Áttörni Tervbizottság nyáron megvitatta a versenytárgyalások tapasztalatait, és feladatul tűzte ki, hogy javaslat készüljön azon jogszabályok módosítására, amelyek kötöttségeikkel akadályozzák a versenyt, és ezen keresztül a vállalkozást, a szervezett piac kialakulását a beruházások körében. Ezen túlmenően a versenyzők számának növelése érdekében az építőipar szervezeti rendszerét is módosítani kell. Maguk az építőipari vállalatok is élnek ugyan az új szervezeti formák adta lehetőségekkel, de a piac működtetése központi intézkedéseket is szükségessé tesz. Mint ismeretes, a versenytárgyaláson az árat a felek szabadon határozzák meg, míg a versenytárgyalás nélkül kötött szerződések árait a hatósági normák és előírások szerint kell kalkulálni. Az elszámolás is kedvezőbb ez utóbbi esetben, mivel korlátlanul képezhetnek a felek úgynevezett megvalósítási szakaszokat, melyek nyereséget is magába foglaló teljes értékét számolhatja el a kivitelező, illetve vállalkozó, és ezzel közvetlenül is érdekelt abban, hogy a versenytárgyalásokat kiírják. Ezzel szemben a megrendelőnek — ha másképpen is talál kivitelezőt — csak akkor előnyös a versenytárgyalás, ha alacsonyabb áron tud szerződni, mint a hatósági előírások szerint kalkulált ár. A szakértő szerint ez is közrejátszik húzódozásukban. A versenytárgyalás kiírása nem jelent azonban szerződéskötési kötelezettséget a megrendelő számára. A versenytárgyalás kiírása az esetleges technológiai, szervezeti alternatívák megismerését teszi lehetővé, a kényszerpályák helyett erre teremt lehetőséget. Ha ilyenek nincsenek vagy nem kielégítőek — a felek nem kötnek szerződést. A megrendelő számára ekkor is nyitva marad — elvileg — a mai módszerek alkalmazása. Korrekt persze az lenne, ha az elbírálás, illetve a versenytárgyalás eredménytelenné nyilvánításának a feltételei már a kiírásban szerepelnének. A készülő irányelvekben ezért feltehetőleg ez a szempont is szerepelni fog. Nem szükséges azonban, hogy mindezt jogszabály írja elő — mondja erről Puhl László. — A megrendelőknek nagy segítséget adhatnának a szakértők a versenykiírások korrekt megfogalmazásában. Nagy lehetőség rejlik ebben a tervező és beruházási vállalatok, mérnöki irodák számára is. Jó volna, ha mielőbb és minél több beruházás valósulna meg versenytárgyalás alapján. A negatív példák mellett már számos pozitív tapasztalat is közismert. Ott, ahol a kivitelezők maguk választhatták meg a kivitelezési technológiát, a versenytárgyaláson kialakult ár alacsonyabb volt, mint amenynyit a tervezői hatósági árkalkuláció tartalmazott. Azon esetekben is, ahol ennél magasabb volt az ajánlati ár, található olyan munka, amelynek nehézségét, bonyolultságát a hatósági árszabás nem ismerte el, vagy a tervezői előirányzat volt — sokszor nem véletlenül — alábecsült. A vállalkozók ilyen esetekben kihasználták a lehetőséget, hogy elkérjék a reális árat. A versenytárgyalások tapasztalatai ma még elenyészőek. Egy előnye azonban már ma is rendkívül világosan látható a módszernek, az hogy a vállalkozó a szó szoros értelmében vállalkozik valamely igény kielégítésére. Nem feladatot hajt végre és így elveszti az alapot is arra, hogy árszabályozási okra, a kötelesség teljesítésére, a kiemelt cél érdekében olcsón végzett munkára hivatkozva például bérpreferenciát kérjen, a határidő elcsúszásával vagy a költségek növelésével dolgozzon. Tudomásul kell venni, hogy ma már a társadalom nehezen viseli el, hogy a felosztható források megtermeléséhez különböző mértékben hozzájáruló vállalatok ugyanannyit igényelnek ezekből a forrásokból. A munkát tehát annak kell juttatni, aki a társadalom eszközeit nagyobb hatékonysággal, jövedelmezőséggel forgatja. Ezért kell feloldani az ezt akadályozó kényszerpártyákat. SZABÓ S. LÁSZLÓ Korolovszky András rajza Korszerűbb gyűjtéssel... Kevesebb dollárt a szemétbe! Közismert jelenség, hogy a mienknél gazdagabb országok a háztartásokban és az iparban keletkező hulladékoknak sokkal nagyobb részét használják fel újra, mint mi. És noha az utóbbi években már magasszintű határozatokat hoztak a helyzet megváltoztatására, az eredmény — legalábbis a lakossági hulladék összegyűjtésének fejlesztésében — csekélynek mondható. Megítélésem szerint ennek az egyik fő oka az, hogy nincs megfelelő apparátus a hulladék összegyűjtésére és feldolgozására. Az egyetlen területileg illetékes MÉH-válalat — konkurrencia híján — art, és annyit gyűjt, amennyi jólesik és kényelmes neki, többnyire amennyit a vevő helybe visz, holott a hulladékért fizetett ellenérték nem éri meg azt a fáradtságot, azt, hogy az ember összegyűjtse, mondjuk a háztartásban keletkezett papírhulladékot, és elcipelje a néhány száz méterre, vagy még távolabb levő MÉH-lerakathoz. Miért nem lehet azoknak a lakóházaknak az udvarán, vagy a kapualjában, ahol erre hely van, ízléses gyűjtőládákat felállítani, amelyekbe az emberek bedobhatják a megfelelően szakosított hulladékot? Ezen azt értem, hogy külön láda szolgálna a papírhulladék számára, külön láda a textilihulladéknak, és így tovább. A házgyári háziakban is el lehetne helyezni ilyen ládákat, ha máshol nem, az alagsorban. Ide egyrészt bedobhatnák az emberek kisebb mennyiségű hulladékaikat anélkül, hogy valamiféle ellenértékre tartanának igényt, hiszen senkit sem érdekel túlságosan, hogy fél kiló papírért kapjon a MÉH-től 50 vagy 70 fillért. Aki azonban nagyobb mennyiséget ad be, például néhány kiló kötegelt újságpapírt, az helyezzen el a kötetben egy cédulát a nevével és a címével, és az ilyenek kapjanak a MÉH-től egy sorsjegyet, amelyen ezután értékes nyereményeket lehet nyerni. Ez jobban stimulálná az embereket, mint az a néhány fillér, amit a hulladékért adnak. Egyébként felül kellene vizsgálni, hogy reálisak-e a hulladékokért fizetett MÉH-térítési árak. Amennyire én tudom, például a papírhulladék világpiaci ára sokkszerópa annak, amit a MÉH a beszolgáltatóknak fizet. Úgy vélem, hogy az árrést jelentősen csökkenterni kellene annak érdekében, hogy mi érdekeltebbek legyünk a hulladékok összegyűjtésében és beszolgáltatásában. Ezt nagyon sürgősen meg kellene szervezni, mert ha csak 10-20 százalékkal emelni tudjuk az összegyűjtött hulladék mennyiségéit, az százezreket jelenthet dollárban az ország devizamérlegében, hiszen a hulladékok jelentős része olyan importcikket helyettesít, amelyet csak dollárért tudunk behozni. Érdemes lenne konkurenciáról is gondoskodni a MÉN-vállalat számára. Például, ha van valahol egy olyan vállalat, amelynek vannak raktárhelyiségei, dolgozói, elavultak a gépei és nincs olyan gyártási profilja, amely gazdaságos gyártásra alkalmas lenne, és ezért az üzemet úgyis meg kellene esetleg szüntetni, ezt érdemes lenne ilyenfajta konkurrens hulladékgyűjtő és esetleg hullndékfeldolgozó vállalattá átalakítani. Külön problémát jelent a fáradtolaj, amelyet néhány vállalat ugyan összegyűjt és regenerál, de az országban keletkező fáradtolaj - mennyiségnek valószínűleg csak egy kis hányada kerül ilyen újrafeldolgozásra. Az autósok gyakran valahol a szabadban, erdőben, közterületen eresztik le a fáradtolajat. Tudomásom szerint Ausztriában az a gépkocsivezető, akit rajtakapnak azon, hogy fáradtolajat közterületen a szabadba bocsát, esetleg a kanálisba ereszt, 5—10 ezer schillinges pénzbírságot fizet. Általában szigorítani kellene a környezetszennyezési bírságokat, különösen olyan esetben, ha valaki olyan hulladékkal szennyezi a környezetet, amely egyébként értékes nyersanyagként is felhasználható volna. Emellett a hulladékok egy része olyan, hogy belőlük különböző értékesíthető használati tárgyak is előállíthatók lennének. Tudom, hogy van már néhány ilyen, csökkent munkaképességűeket foglalkoztató üzem, amely hulladékok ilyen irányú feldolgozásával foglalkozik. Meg kellene azonban vizsgálni, hogy nem lehetne-e ezt a rendszert sokkal szélesebb területre kiterjeszteni. RÁDI PÉTER Számítástechnika és idegenforgalom Az idegenforgalmi szakosztály, valamint az SZVT Somogy megyei és siófoki szervezete március 20—22. között Siófokon tartja második rendezvényét, amelynek témaköre: „Számítástechnika-alkalmazás az idegenforgalomban”. A kat és fél naposra tervezett, végig plenáris üléssel folyó előadás- és konzultációsorozat célja, hogy a szakmai fórum adta lehetőségeken túlmenően keresztmetszetet adjon a hazai számítógép-alkalmazás idegenforgalmi gyakorlatáról, problémáiról, jövőt illető elképzeléseiről. Ennek megfelelően — az országos szálloda- és idegenforgalmi vállalatok számítástechnika-fejlesztési koncepcióiról, az idegenforgalomnak és a számítástechnika idegenforgalmi alkalmazásának fejlődési tendenciáiról, a szállodai (portai és éttermi), valamint az utazási irodai számítógép-alkalmazásokról, a hazai és külföldi helyfoglalási rendszerek gyakorlati tapasztalatairól, a személyi számítógépek vendéglátóipari alkalmazásának lehetőségeiről tartanak majd előadásokat. Részletesebb felvilágosítással a Tourinform (170- 800) áll az érdeklődők rendelkezésére.