Művezetők Lapja, 1938 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1938-01-01 / 1. szám
MŰVEZETŐK LAPJA XLI. évf. 1. szám. és különösen a bányasegéd- és altiszti kar igényeit és jogos várakozását. Mégis, ha figyelembe vesszük, hogy a 4400-as rendelet kb. 1500 embernek adta viszsza minden lényegesebb ellenszolgáltatás nélkül az elvesztett tagsági idejét s hogy elismerte teljesen kilátástalan anyagi körülményekkel küzdő egyes bányatárspénztárak tagjainak szerzett jogait s végül, ha figyelembe vesszük, hogy a bányanyagbérbiztosítási ágazat által a régi társpénztáraktól átvett tartalékvagyon (amely sok társpénztárnál csupán adósságból állt) kb. csak 10—15%-át tette ki annak az összegnek, amelyre pl. egy O. T. I. vagy M. A. R. I. rendszerű biztosításhoz szükség lett volna, akkor — meg kell állapítanunk, hogy az 1927—28-as rendszer, — amely túlzottnak éppen nem mondható járulékszolgáltatások mellett a magára vállalt nagy feladatokkal és terhekkel — mint később látni fogjuk, tisztán a saját anyagi erejéből meg tudott és a bányanyagbérszolgáltatások 2560-os feljavítása után is meg tudott volna küzdeni — a tömeges panaszok ellenére sem mondható rossznak. A komoly bajok csak 1929- ben kezdődtek, amikor az O. T. I. és M. A. R. I. öregségi és rokkantsági biztosítás megszervezésével kapcsolatban felmerült e két intézmény rendszere és a hányanyagbérbiztosítás rendszere között mutatkozó, lényegi és formai különbségek megszüntetésének, nevezetesen pedig ez intézményeknél szerzett várományi jogok kölcsönös beszámításának, illetve elismerésének, továbbá a p/P-oS nyugbérszolgáltatási rendszerre való áttérésnek szükségessége. A Törvényhozás (1925. évi XXXIV. t.-c.) a bányanyugbérbiztosítás rendezésének rendeleti úton való megoldását csak átmenetinek szánta s ezért a népjóléti, később pedig a belügyminisztérium az O. T. I-val és a munkaadókkal együtt állandóan foglalkozott olyan gondolattal, miként lehetne ezt a kérdést a szerzett jogok sérelme nélkül véglegesen megoldani. Mivel a munkások állandóan sürgették a bányanyagbérek felemelését, s mert erre az 1927—28. évek pénzügyi eredménye is lehetőséget nyújtott, az O. T. I. szakvéleménye és előterjesztése alapján a népjóléti minisztérium 6100/Eln. 1928. és az ezt kiegészítő 600/Eln. 1929. sz. rendeletével elrendelte a bányanyugbéresek egy havi nyugbérének megfelelő egyszeri segélyösszeg kiutalását és a nyugbéreknek 1929 január 1-től kezdődőleg 25 é/v-al való állandó jellegű felemelését. Ugyanekkor részben helyt adott a munkaadóérdekeltségnek ama kívánságának is, hogy a bányanyagbérágazat a célra nem vezető ideiglenes megoldások helyett fokozatosan térjen át az O. T. I. 6/6-os rendszerére és evégből 1929 január 1-től a fentemlített rendeleteivel a bányanyagbérbiztosításban is bevezette az O. T. I., illetve a M. A. B. I.-éval teljesen azonos, a tényleges keresetek után igazodó járulékfizetési rendszer s a járulékkulcsot az I—XH-ik munkásnapibérosztályokban 5.25, az A—H. altiszti napibérosztályokban pedig 6.25o/0-ban szabta meg, ami később a szükséghez képest 5.50, illetve 6.50o/0-ra lett felemelve. A mlugbérszolgáltatások hasonló rendszerű megváltoztatására azonban nem került sor, ellenben a 6100-as rendelet a járulékfizető rendszer megváltoztatásának természetes és szükségszerű következménykép kilátásba helyezte, hogy az 1928 december 31-ike után szerzett várományi időre eső nyugbérszolgáltatások egy későbbi időpontban az O. T. I. öregségi és árvasági biztosítási elvek szerint fognak rendeztetni. Ugyancsak 1929 január 1-én lépett életbe, hogy az eddigi 45 éves életkorral szemben, korra való tekintet nélkül bányanyugbérbiztosításra kötelezett minden munkavállaló, aki a bányatörvény hatálya alá eső üzemben dolgozik s ugyanez a rendelet adott helyt azon régi és méltányos kívánságnak is, hogy a föld alatt legalább 25 éven keresztül dolgozó altisztek és vájárok már 60 éves korukban nyugdérezhetők legyenek. Hogy további fejtegetéseink teljesen érthetők legyenek, meg kell emlékeznünk arról is, hogy az O. T. I. öregségi rendszerű járulékfizetésre való áttérést igen küzdelmes tárgyalások előzték meg amiatt, hogy minden érdekelt meg volt győződve arról, hogy ez a rendszer úgy a munkaadókra, mint az összes munkavállalókra nézve igen nagy tehertöbbletet fog jelenteni. Ez a felfogás az évek folyamán még csak fokozódott, hogy pl. a nyugbérek felemelésére irányuló számtalan kérelemben ezt a körülményt majdnem kivétel nélkül mint legfőbb indokot említik. Egyes intézkedések nyomán meg lehet még azt is állapítani, hogy ez alól a téves felfogás alól még a legjobban beavatottak, sőt, az illetékes hatóságok sem tudták kivonni magukat. Valóban, ma azok a vállalatok, amelyeknél jók a kereseti viszonyok, e címen túlságosan igénybe vannak véve azokkal a vállalatokkal szemben, amelyeknél kedvezőtlenebbek a kereseti lehetőségek s így nemcsak azt a tehertöbbletet kell viselniök, amely az új rendszer alkalmazottaik arányában rájuk háramlik, hanem viselniök kell azokat a terheket is, amelyeket ez a rendszer már munkaadók s ezek alkalmazottainak vállairól — bár célzatosság nélkül — levett. Mivel a járulékokat a munkaadók alkalmazottaikkal közösen fizetik, e tényből következik, hogy a jobb kereseti viszonyok között élő alkalmazottak is osztozkodnak munkaadóikkal e méltánytalan és idegen terhek viselésében. Egyes vállalatok, illetve ezek alkalmazottai, jelenleg 84 pengő körül mozgó évi országos átlaggal szemben egy biztosított után 100—110 pengő járulékterhet is viselnek, míg az O. T. I. kerületi pénztárainál nyilvántartott több mint 6000 várományosnál ez az átlag legfeljebb évi 55—60 pengőt tesz ki, szemben pl. az 1936. évben egy dolgozóra eső évi kb. 86—87 pengő nyugbérteherrel, vagyis ezek egyazon összegű nyugbérekért 40—50%-kal kevesebb járulékot fizetnek, mint más várományosok, illetve azok munkaadói. Még ennél is nagyobb eltérések mutatkoznak az egyes napibérosztályok és nyugbércsoportok között. Itt hasonlóképpen, mint a vállalatok közti viszonylatban, a magasabb fizetési kategóriák nemcsak a saját biztosítási terheiket viselik, hanem pótolniuk kell azokat a hiányokat is, amelyekkel az alacsonyabb fokozatok kevesebbet fizetnek, mint 1927—28-ban fizettek. 1927—28-ban a legalacsonyabb IV. nyugbércsoport nyugbérjárulékának évi összege 70,56 pengőt, a legmagasabb I. csoporté pedig 168 pengőt tett ki. Jelenleg egyenlő összegű nyugbérek ellenében az évi 190—430 pengő körüli legmagasabb járulékokkal szemben egyes csoportok járuléka oly csekély (évi 17—37 pengő, tehát alig negyede az 1927—28-as járuléknak), hogy azokért még a leghumánusabb biztosítási elvek alapján sem lehet a többi tagok súlyos sérelme nélkül megfelelő nyugdért nyújtani. (Folytatjuk.)