Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-11 / 8. szám

HÚSZ ÉV A NÉPHATALOM SZOLGÁLATÁBAN A pártszervezet emberformáló erejével Bácsalmás, a Petőfi Tsz párt­­alapszervezetének irodája. Ter­nek Lajos, a termelőszövetkezet ellenőrző bizottságának elnöke, a pártszervezet szervezőtitkára a középnemzedékhez tartozik, 47 éves. Életút­járól, két évtizedes munkásőri tevékenységéről be­szélgetünk. Csendes szavú ember. — A felszabadulás előtt csatla­koztam a jugoszláv felszabadító hadsereghez, s az egység a Drá­vánál harcolt a németek ellen. Hazatértem, s apámmal együtt tíz hold juttatott földön gazdál­kodtunk. Már akkor, 1945-ben úgy éreztem — erre partizán mi­­voltom is kötelezett — be kell lépnem a pártba, s így is tettem. Kilenc év múlva jelentkeztem a Lenin Tsz-be, ahol először gya­logmunkásként, később brigádve­zetőként dolgoztam, majd 1960- ban párttitkárrá választották. Ezt megelőzően azonban 1956-ban meg kellett védenünk a közöst. 1956 október 24-ét mutatta naptár, amikor Ternák Lajos és a néhány társa a rendőrőrs pa­rancsnokának felkérésére, mint volt partizánok fegyvert fogtak, s megpróbálták megelőzni az ese­ményeket. Négy napig az utcán portyáztak, ám ezután hazaküld­­ték őket. Nem tétlenkedtek, mert alig egy hét múlva már a párt­­szervezet megalakításán dolgoz­tak. Sikerült megvédeniük a kö­zöst, hiszen a Lenin Termelőszö­vetkezetben főleg juttatott földű emberek dolgoztak, s nem kí­vánták, nem engedték széthorda­ni a közös vagyont. Egy alegységnyi munkásőr vi­gyázta már március elsején pártházat és a gépállomást. Köz­­­lük volt Ternák Lajos is. Igaz felszerelésük csupán egy sapká­ból és egy karabélyból állt, a lelkesedés azonban mindennél többet ért.­­ A pártszervezet volt akkor is, most is az emberformálás igazi kohója. Amíg 1957-ben csu­pán harminc kommunista volt a faluban, ma már — az 1974-ben egyesült három termelőszövetke­zetben — 126 párttag dolgozik. A közös gazdaságban tizenegy bri­gád nyerte el a szocialista címet. A brigádok főleg a műhelyekben, az állattenyésztésben tevékeny­kednek, de a traktorosoknál is si­került megszervezni e mozgalmat. A termelőszövetkezet tizennégy munkásőréből tízen szocialista brigádban dolgoznak, becsülete­sen, jól megállják a helyüket. Nem vitás, ösztönzi őket a jó kereset, hiszen a gazdaság tagja a kukorica- és kendertermesztési rendszernek is. — Mint korábban említettem, 1960-ban párttitkárrá választot­tak, s miután egyesült a három termelőszövetkezet, még egy esz­tendeig elláttam ezt a funkciót. Tizenegy pártcsoportja van az alapszervezetnek, azok javaslatokat a munkások­ tesznek párt­megbízatás teljesítésére. Ma már természetes, hogy pártonkívülie­­ket is megbízunk ilyen pártfel­adattal. Ezt azonban alapos meg­beszélések előzik meg. A párton­­kívüliek örömmel vállalják a megbízatást; gondolom azért, mert szeretnének bizonyságot tenni társadalmunk iránti elkö­telezettségükről. Ezek a fiatalok vagy idősebbek a testületben el­sajátítják a fegyveres ismerete­ken túl mindazokat a tudnivaló­kat, tapasztalatokat, amelyek alapján kérhetik a pártba való felvételüket. Az utánpótlás biztosítása, új munkásőrök nevelése, a konkrét pártfeladatok elvégzésén kívül nagy terhet ró Ternák Lajosra, a bácsalmási munkásőr alegység megbízott parancsnokára. Bár szíve beteg, kétszer is megjárta már a kórházat, ennek ellenére teszi a kötelességét, mert ott ér­zi maga mögött az egész párttag­ság erejét. Gémes Gábor HATÁLYBA LÉPETT A szakmunkásképzési alap felosztásának új rendje A közelmúltban látott napvi­lágot és az év elején hatályba lé­pett a munkaügyi miniszternek és a pénzügyminiszternek a szak­munkásképzési alapról szóló új együttes rendelete, amely módo­sítja és jelentős mértékben fokoz­za a vállalati szakmunkásképzés anyagi támogatását, elősegíti szín­vonalának emelését. Mint ismeretes, a szakmunkás­­képzés költségeit hazánkban részben az állami költségvetés, részben pedig a vállalatok hozzá­járulása fedezi. Az új rendelet nem változtat­ja meg a szakmunkásképzési hozzájárulás befizetésének mérté­két, módját és az érintett válla­latok körét; jelentősen változik viszont az alap felosztásának és felhasználásának módja. A legfontosabb változást az jelenti, hogy a jövőben nem a ta­nulólétszám, és a támogatási nor­matíva határozza meg automati­kusan az alapból részesülő válla­latok körét és a térítés összegét. Az alap a jövőben azt a célt szol­gálja, hogy segítségével a válla­lati gyakorlati oktatás feltételei tervszerűen javuljanak. Az alap­ból azok a vállalatok kapnak az eddiginél nagyobb támogatást, amelyeknél a leggazdaságosabban alakítható ki, illetve fejleszthető a szakmunkásképzés. (MTI) KÉPERNYŐ Szórakozás és igényesség Változatos összeállítás adott ízelítőt a televízió rendkívül sok­rétű műsoraiból a hét végén. Tartalmi és műfaji gazdagságról van szó. Ám úgy látszik, hogy eszerint mindinkább szétválnak, néha­ csak időben követik egy­mást a különböző­­ esztétikai mi­nőségek. Két olyan téma is szere­pelt például a szombati és va­sárnapi programban, amely ön­magában izgalmas volt. De csu­pán a szovjet Andrej Tarkovszkij játékfilmje, a Solaris párosult iga­zi szépséggel. Az alkotás a sci-fi irodalom prófétája, Stanislaw Lem fantasztikus regénye alapján ké­szült, s képes volt emberközpon­túvá tenni a logikai-művészi jö­vőkutatásokat. Ugyancsak a mo­zikból ismerhetik sokan a Tíz ki­csi indián című angol filmet. A vád tanúja után, rövid időn be­lül a tévé most ébresztette má­sodszor Agatha Christie, a de­­tektívtörténetek mesterasszonya szellemét. Egy kicsit mintha meg­kopott volna a film a gyártás óta eltelt évtized alatt, s utólag a cselekmény logikájában is fel lehetett fedezni némi csúsztatást. Mindenesetre ügyesen, mesterien megcsinált művet frissítettek fel a szerkesztők, amely az izgal­­massággal hatott, így aligha aludt el valaki a vasárnap esti órákban a képernyő előtt. Bár egyetlen krimi se adná alább a saját színvonalát... A szórakoztatás és érdekesség igényével indult Egri János új vetélkedő-sorozata, a „Lehet egy kérdéssel több?” Az első adás­ban a felismerés és a képkivá­lasztás gondolati képességéből vizsgáztak a játékosok. Meglepe­tésre, elég könnyűnek tűntek a feladatok. Kevésbé jó hogy sok kérdés válasz viszont, nélkül pörgött tovább. Ha már a játékos nem tudja, a tévének valahogy tájékoztatnia kellene a nézőt ar­ról, hogy mit lát. Az esemény- és művészfotók gyakran a különle­gesség vagy a szépség üzeneté­vel jelentek meg, de nem min­dig kaptunk feleletet arra, hogy mit ábrázolnak. Végezetül arról a műsorról kell szólni, amelynek egységesen si­került megvalósítania a tájékoz­tatás és az esztétikum szempont­jait. Ez alkalommal Vitt Tibor Munkácsy-díjas szobrászt, érde­mes művészt mutatta be Zsig­mondi Boris szerkesztő-rendező. A modern magyar plasztika fél évszázada kiállító, egyéni hangú mestere gazdag életének a fordu­latairól, a kubista irányzaton való túllépésről és a műhelymunká­ról vallott. A műsor személyes hangja szinte beavatottá tette­ a nézőt is. Úgy igaz, hogy jelenkori művészeti életünk mind több kép­viselője lép elénk az interjúköte­tek lapjairól, a rádió, a folyóira­tok és az újságok portré-össze­állításaiból. Elegendő hivatkozni az Új Írás Pályám emlékezete, a Kortárs Tárgyaim című, vagy az Élet és Irodalom Megkérdez­tük sorozatára. A televízió képi­leg képes kiegészíteni ezeket a vállalkozásokat, örülünk, hogy ily módon is a közművelődés át­fogó áramkörébe kapcsolja a mű­vészi élet fontos jelenségeit, akár gyakrabban is kiegészíthet­­­né az egyébként nélkülözhetet­len, de inkább csak a szórakoz­tatáson alapuló programokat. H. F. 1977. január 11. • PETŐFI NÉPE • 9 Kórházi búcsújárás helyett • Miniszteri utasítás jelent meg a szülőszobák, az újszülött- és gyermekosztályok ápolási-gon­dozási feltételeinek javítására. A szülőszobák új működési rendje szabályozza a kismamák felvé­telét és szülés előtti­ ellátását, rögzíti a szülések levezetésének általános szabályait, s kiterjed az esetleges szövődményes esetek kezelésére is. Mindez a­z egész­ségügyi intézmények belső rend­jéhez, munkájához tartozik, s a kívülálló számára alig jelent változást. Annál inkább felfigyelt a lakos­ság a nyilvánosságra ho­zott utasításoknak arra a fejeze­tére, amely szerint az újszülött és gyermekágyas osztályok láto­gatási rendje is új keretek kö­zött folytatódik. Az intézkedés célja az, hogy megakadályozza az esetleges kí­vülről jövő fertőzést, a kóroko­zók terjedését. Éppen ezért kor­látozzák az újszülöttek és a gyer­mekágyas anyák látogatását, vagyis az ápoltak szobájába nem léphetnek be látogatók. Az uta­sítás előírja: legrövidebb időn belül meg kell szervezni, hogy a családtagok a látogatói helyiség­ben megfelelő körülmények kö­zött találkozhassanak a kisma­mákkal. Biztosítani kell az üze­netátadás, a beszélgetés lehetősé­gét, s nem utolsósorban a fek­vőbeteg megfelelő védőöltözetét is. Az előírások értelmében a jövőben sem vágott, sem csere­pes virágot nem lehet bevinni a szülészetekre. • Nyilvánvaló, hogy ennek az intézkedésnek a végrehajtása megfelelő időt és türelmet igé­nyel. Annál is inkább, mert je­lenleg még azok a bizonyos lá­togatói helyiségek szinte sehol sem állnak rendelkezésre a más alapelvek szerint épített, rend­szerint régi, és az ápolás kor­szerű feltételeit is nehezen biz­tosító kórházakban. Az egészség­­ügyi hatóságok bizonyára kere­sik majd a módját az átmeneti megoldásoknak, s ezekről mi­előbb igyekszünk tájékoztatni a lakosságot. Az utasítás lényegé­ről azonban, úgy érezzük, érde­mes máris véleményt cserélni, hiszen közügyről van szó. Azt talán felesleges bizonygat­ni, hogy a látogatások korábbi rendje feltétlenül módosításra szorult. Aki járt az utóbbi idő­ben a kórházi szülészeteken, az maga is tapasztalta az áldatlan állapotokat. Hetenként három­szor, két-három órás időtartamra korlátlanul engedték be a láto­gatókat, s ez például a kará­csonyi és újévi ünnepek alatt még úgy módosult, hogy három egymást követő napon volt láto­gatás. Eddig sem azt kellett ki­fogásolni, hogy a közvetlen hoz­zátartozók egyike-másikai rend­szeresen meglátogatta a kisma­mát, vagy az itt fekvő beteget. A külvilággal való kapcsolatnak a gyógyulás szempontjából van jelentősége. Rideg és ember­is­telen dolog lenne ettől megfosz­tani az ápoltat A gondot inkább az jelentette, hogy a látogatás szinte búcsújárás jelleget öltött, valósággal divattá vált. • Távoli rokonok, ismerősök, kollegák, szomszédok kötelezőnek érezték a tiszteletadást, aminek érzelmi oldala érthető, de egyet lehet érteni a közleménynek az­zal az indokolásával, amely az előforduló fertőzések egyik okát a látogatásokban látja. Tanúi le­hettünk annak, amikor ti­zen-ti­zenöten is körülállták az egy­két napja szülő asszony ágyát, szinte friss levegőt is alig hagy­va számára. Kabátokkal pakol­ták meg a szomszédos ágyakat, szere­tetből megcsókolták a bete­get, s olyan étkeket hoztak szá­mára, ami nem feltétlenül a gyó­gyulását szolgálta. Ez 3É kialakuló „népi szokás” hovatovább már az egészségügyi dolgozók mun­káját is veszélyeztette. Feltétlenül egyet lehet tehát érteni a miniszteri utasítással, még akkor is, ha annak kivite­lezését nem látjuk könnyen meg­oldhatónak. Nem történt ugyanis hasonló korlátozás a kórházak más osztályain, pedig mindenütt hasonló a helyzet. Indokolt lett volna a egységes szabályozás. A kapun belépő látogató útjának szemmel tartása, vagy az egyes osztályok ajtajának lezárása ugyanis nem könnyű feladat. Egyszerűbb lenne ez, ha egységes a látogatási rend. Addig is, amíg erre is sor kerül — mert előbb­­utóbb sor kell, hogy kerüljön rá — volna egy átmeneti megoldás­ra javaslatunk. Lássák el megfe­lelő igazolással azt a néhány közvetlen hozzátartozót, akinek belépése feltétlenül indokolt — az ápolt szabja meg, hogy ki le­gyen az — mások pedig ne lá­togathassák a szülészeteket. A vizitelést — lássuk be —olyan­korra kell halasztanunk, bár ak­kor is csak megfelelő elővigyá­zattal, amikor ezt már az illető otthonában megtehetjük. • Szeretetünk megnyilvánulá­sának szabjon határt az okos és célszerű belátás, amely az egész­ségügyi követelményeket helye­zi rövidenek elé. Éppen a tisztelt és szeretett személyek érdekében. T. P. Utazás köz­ben jobban ér­­­zékelhető, hogy választóvo­nal, a szomszé­dos népek kul­túrájában, szo­kásaiban, ko­rántsem olyan éles, mint térképen, az or­­­szághatároké. Ahogy Itália felé közele­dünk, egyre „olaszosabb” külsőt öltenek a jugoszláv kis­városok. Né­­­melyikből még jellegzetes campanile — karcsú, szögletes négy­­to­rony sem hi­ányzik, s a velencei mór stílus díszítő­elemei is fel­fedezhetők az ódon palotá­kon. Genova színes és harsány sikátorait is erős, rokoni kötelé­kek fűzik Marseille hasonló vá­rosrészeihez. Marseille dühöngő szélroha­mokkal fogad. A misztrál kifújja a lelket is az emberből, az itte­niek úgy látszik megszokták. A sikátorok kibogozhatatlan teker­­vényeiben keletiesen színes tö­meg hullámzik. Talán nincs még egy európai város, amelyet en­­­nyire sokszínűvé, izgalmassá mintázott volna a népek kevere­dése. Minden arc külön tanul­mány. Ázsia, Afrika, Európa min­den színe, árnyalata, típusa je­len van itt, külön-külön és a le­hető legváltozatosabb formában összeolvadva. Mindez érezhető feszültséget is teremt a közhan­gulatban. Egy sokgyerekes algé­riai családapa panaszkodott, hogy a finnyás francia polgárok nem sok különbséget tesznek a kikö­tői söpredék és a legnehezebb munkát végző színesbőrűek kö­zött. Az ő szemükben minden­ki gyanús, aki idegen, s­­ bár a várost nem alaptalanul tartják Franciaország Chicagójának, az igazi nagy bűnözőket, nem a be­vándorló munkások között kell keresni. — Azért vigyázzanak a táská­jukra — tanácsolja elővigyáza­tosan a hotelportás, aki szíriai arab, de már itt született. Meg­köszönjük a figyelmeztetést és mi tagadás, egy kissé nyugtalanul vágunk neki a franciák legna­gyobb kikötővárosának. Fellapoz­zuk az útikönyvet: mit érdemes megnézni feltétlenül? Jóval ké­sőbb, amikor már beteltünk a La Canebiére sugárút nagyvárosi látnivalóival, és eljutottunk az öreg kikötő egyik hangulatos fogadójába, az első pohár vörös­ A Pireneusokon túl bor után meglepő világosság gyűlt a fejünkben. Marseille-ben nem ezt, vagy azt kell megnézni, mint Rómá­ban mondjuk a Colosseumot, vagy Athénban az Akropolist. Ennek a városnak, amely csak­nem egyidős Rómával, nincs mu­togatnivaló múltja, történelmi emlékműve. Marseille, amely maga is arcátlan, mint a miszt­rál, nagypof­áj­ú és kemény vágású, mint azok, akik lakják, tiszte­letlenül fütyül mindenre, ami egyszer elmúlt. Hiába rombolták földig hajdanában a szaracénok, a normanok, majd később a spa­nyolok és a burgundiak is, a vá­ros megrázta magát és talpraállt megint. Nem nézett vissza. Sem a gyászára, sem a dicsőségére. Nem kaparta ki a föld alól tegnap köveit. Inkább a holnap­a­ra gondolt. Igaz, sietősen össze­csapott, elfuserált házakat is épí­tett, de olyanokat is, amelyek pá­ratlanok a modern építészetben. Itt szólnék arról, ami egyéb­ként nem marseille-i, hanem­­ francia sajátosság: a mozikról. Választékosan szépek, páratlanul korszerűek és mesébe illően ké­nyelmesek. Egy filmszínház egy­szerre öt-hat teremben vetít kü­lönböző filmeket. A vendégek keleti kényelemben, süppedős fo­telekből nézik a filmet. Az is na­gyon lényeges, hogy minden hely­ről egyformán jól lehet látni. A szünetben betolják a zsúrkocsit és ugyanazokat az italokat és édességeket kínálják eladásra, amelyeket a vásznon is reklá­moznak. A szolgáltatás tökéletes, mégis alig veszik igénybe, mozijegyek ugyanis nagyon drá­­­gák. A beosztóan, takarékosan élő családok sajnálják rá a pénzt. Sokan pedig úgy vélekednek,­ hogy a rosszkedvnek hatásosabb ellenszere az ital. A marseille-i rendőrök minden reggel azzal kezdik a napot, hogy leltároz­zák az éjszaka betört kirakato­kat. Indulunk tovább és útközben ismét szemembe ötlik a hasonla­tosság. Színekben, építkezési for­mákban, a természet külsejében alig észlelhető változás, a Föld­közi-tenger olaszországi partvidé­kén és francia folytatásán. A festői Provance legtipikusabb francia kisvárosának, Arles-nek arculatán már „kiütköznek” spanyol vonások. Az aréna, ahol a bikaviadalokat tartanak, a rács mögé bújtatott ablakok, a szen­vedélyes színekben izzó táj, már jóval a spanyol határ előtt elő­készítik a találkozást, Hispániá­val. Aztán feltűnnek a Pireneusok bozontos csúcsai, s a hegyek szé­les, erős vállán átlépve megér­kezünk abba az országba, amely az első, kemény csapásokat mér­te a fasizmusra és ahol legtovább sikerült konzerválni a fasiszta diktatúrát. A­­­ határátkelőhelyen hosszú autósorok özönlenek be­felé. A turisták uticélja: a ten­gerpart. Fürödni, napozni, szóra­kozni jönnek. A spanyol tenger­part felkapott hely lett az utób­bi években. Vadas Zsuzsa (Folytatása következik.) • Az Arles-i Arénában nemcsak bikaviadalokat, hanem műsoros ren­dezvényeket is tartanak. Itt lépett fel a nyáron az egyik legnépsze­rűbb francia énekesnő, Mireille Matthieu is. • A város fölött magasodik, a Notre Dame de la Garde, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik Marseille házrengetegére és a kéken szikrázó tengerre. (Fotó: Radó Gyula)

Next