Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-28 / 176. szám
r Beszélgetés a katymári délszlávokról BUNYEVÁCKI KULTURNI KRUG MINDEN ESZTENDŐBEN PR ÉLŐ A Bács-Kiskunban élő délszláv lakosság — a bunyevácok, rácok és sokácok — más-más szinten, eltérő módon és változó eredménnyel, de általában híven őrzi nyelvét, hagyományait. Ebben a nemzetiségi tudatot is erősítő törekvésben nem egyszer példát mutattak már a katymáriak. Az a község, mely furcsamód Észak- Bácska legelső német települése is volt a 18. században, ma többek között a délszláv kultúra ápolásában tűnik ki. Ott, ahol magyarok, németek és bunyevácok élnek békésen együttműködve, érdemes a változásokra, az élet alakulására figyelni. ,,A szülők kedvezően fogadták" Aligha lehetne illetékesebb beszélgető partnerem ebben a témában, mint éppen Mándity Lyubinkó. A szerb-horvát—orosz szakos tanár, az iskola helyettes igazgatója, aki igazgatja a helyi művelődési házat is. Ezzel kezdi: — Hercegszántói szerb vagyok. — De hisz ott sokácok élnek, nem pedig szerbek — kockáztatom meg az ellenvetést. Mire a válasz: — Sokan nem tudják, hogy a század elején az ottani katolikus sokác családok tömegesen tértek át a görögkeleti hitre. A vallási változás — mint annyiszor — ebben az esetben is a nemzetiségi és nyelvváltozást hozta magával. Ezért van az, hogy egyesek ma is szerbnek tartják magukat. , — Ez azt jelenti, hogy ön jó néhány szláv nyelvet és nyelvjárást ismer. Igen, az oroszon, az irodalmi horvát szerben kívül sokácul és bunyevácul is értek, tudok. Érdekes összehasonlítani az egyes dialektusok hangsúlyozását, kiejtését, szókészletét stb. . — Sokat hallottunk az utóbbi években a katymári nemzetiségi nyelvoktatásról. — Azelőtt volt itt külön bunyevác iskola is. Később egyesült a magyarral. Ám azért most is a mai viszonyokhoz igazodva igyekszünk elősegíteni, hogy a helybeli családok gyermekei közül minél többen tanulják a horvátszerbet. Szerencsére ezt a törekvésünket a szülők kedvezően fogadták. — Az otthoni, családi környezetből hozott ismeretanyag, az úgynevezett „konyhanyelv” tudása segítő vagy akadályozó tényező ön szerint? — Feltétlenül a segítségünkre van. Azaz pontosabban: a nyelvtanban, s a kiejtésben zavaró is, de a szavak tanulásában könnyebbséget jelent. Az viszont hasznunkra van, hogy a horvátszerb nyelvben a latin- és cirillbetűs írás egyaránt használatos. Három nyelven dalolnak — A nyelvoktatás fejlesztésén, a nyelvi kultúra ápolásán kívül mit tesznek még a nemzetiségi hagyományok megőrzése céljából? — A könyvtári munka jó szolgálatot tesz ennek érdekében. Iskolásaink közül meglehetősen sokan olvasnak horvát-szerb nyelvű műveket. Négyszáz kötet közt lehet válogatniuk. Néhány száz kötet a községi könyvtárban is rendelkezésre áll. — S más egyéb formája van-e a sajátos kultúra ápolásának? — Az ünnepségeinken három nyelven dalolnak a fiatalok. S bemutatják a magyar, német és sőt kötelező. Ez magával hozza az orosz könnyebb elsajátítását. — Az itteni fiatalok között voltak, s vannak olyanok, akik nemzetiségi szakon tartulnak tovább? — Pécsett végzett legutóbb Balinkov Mária — volt tanulónk. A zágrábi egyetemen tanul Kubaion Joszó, Vujkov Anna és Vujkov István pedagógusok is innen indultak — és ide tértek vissza; ma is itt tanítanak délszláv táncokat. A nemzetiségi családok tagjai ilyenkor tömegesen jelen vannak — és gyönyörködnek a fiatalokban. — Van olyan együttes, szervezet stb., mely összefogja a helybeli délszlávokat? — Ilyen a Bunyevácki Kulturni Klug — a helyi délszláv kör. Legalább harminc aktív tagja van. Az elnöke Állaga István (tsz-brigádvezető) és a titkára, Dojmov Mátyás kőműves. Ápolják ebben a nyelvi hagyományokat, erősítik a nemzetiségi öntudatot. Van külön színjátszó szakkörük is. Évente egy alkalommal prélót — délszláv fonóünnepséget — szerveznek. Legutóbb a bácsalmásiakkal közösen bonyolították le ezt, sikerrel. A téli hónapokban a bunyevác asszonyok együtt kézimunkáznak. Anyanyelvű ismeretterjesztő előadásokat is tartanak. — A falukrónikát írják rendszeresen, azt hallottuk. — Igen. Két éve már. Fotók, újságkivágások illusztrálják a bejegyzett szöveget. — Mijo Mándity tanító, aki annak idején bunyevác nyelvű tankönyvet írt és lapot szerkesztett, itt született és ebben a faluban élt. Ápolják-e az emlékét? — Sajnos, alig... — És Iván Petres íróét, aki a „Nevén” című lapot kiadta? Mivel ő is itt született és itt élt egy ideig. — Sajnos, ez még várat magára ... — Pedig a Géza Kikics által szerkesztett „Antológia proze bunyevacskij hrvata” című kötetben mindkettőjükről elismeréssel írnak — mondom erre. — Tudom. Ám, sajnos, nálunk ezt kevesen tudják... Varia Mihály • A bunyevác asszonyok együtt kézimunkáznak. Színház a sztyeppék központjában A szovjetunióbeli Kara-Kalpak Autonóm Köztársaság fővárosában, Nakuszban elkészült az új színház épülete. Az 50 éve alapított társulat már új otthonában ünnepelhette a jubileumot. A sztyeppék nomádjaiként ismert ősi kara-kalpaki nép — amelynek lélekszáma alig félmillió — az Októberi Forradalom után kezdett ismerkedni a színművészettel. Tehetséges fiatalok kerültek akkor Moszkvába, ahol megalakították a színművészeti főiskola úgynevezett kara-kalpakd stúdióját. Oktatójuk Jantyin Sztanyiszlavszkij Konszvolt, s róla nevezték el az első karakalp áki színházat is. Orosz színművészek és rendezők segítették az idők során színpadi nyelvre átültetni az ősi kara-kalpaki eposzokat, a helyi feudálisok elleni harcról szóló történeteket. Ma már modern darabok kerülnek műsorra, s a színház kis nép egyik legkedveltebb szóarakozása lett. A nukuszi színtársulatnak rengeteg a vendégfellépése, de minden meghívásnak nem tudnak eleget tenni, ezért elhatározták, hogy sajátos „leánytársulatokat” hoznak létre a köztársaság kilenc kisebb városában. A helyi társulatok munkáját a nukuszi Sztanyiszlavszkij Színház rendezői és művészei irányítják majd. (BUDAPRESS— APN) m nmmmmmmm 1917. július 28. • PETŐFI NÉPE • * SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN könyvtárszervező, néprajztudós, Alföld-kutató „A filozófia, az etnológia, a folklór, az irodalomtörténet, művelődéstörténet, a társadalom- a tudomány, a könyvtártudomány — bizonyosan még felejtettem ki a felsorolásból olyan tudományágat, amelynek irodalmában az elsoroltakon kívül is még maradandó barázdát szántott írótollával Bibó István.” Nincs túlzás Mészöly Gedeon nekrológjában; a kecskeméti származású tudós valóban sokoldalú ember volt. A tevékenységét méltató cikk Népünk és Nyelvünk 1935. 7—12. a füzetében jelent meg. Ezt az értékes kiadványt is Bibó István alapította. A száz esztendeje, Kecskemét első tizedében született tudós egész életében arra törekedett, hogy ismereteivel a nemzeti kultúrát szolgálja. Bölcsész diplomával került a kulturális ügyeket intéző minisztériumba. Nagy érdemeket szerzett a múzeumi és könyvtári hálózat kialakításában, illetve fejlesztésében, bár ez irányú törekvéseinek eredményességét erősen korlátozták az akkori viszonyok idealista szempontjai. Elhagyta Budapestet és Szegedre költözött. Az akkoriban odatelepült egyetem felvirágoztatására hasznosította képességeit. A könyvtár igazgatójaként segítette a tudományos alkotó munka, az oktatás kibontakoztatását. Észrevette, hogy az „Alföld népének nem ismerése együtt járt az Alföld hosszú évtizedekre nyúló gazdasági és megfelelő kulturális elhanyagolásával”. Kezdeményezésére alakult a Szegedi Alföldkutató Bizottság, keretében a Nép és Társadalomtudományi Szakosztály. Hamarosan, 1929- ben folyóiratot is adtak ki Népünk és Nyelvünk címmel. Az Alföld-kutatás sok fontos dokumentumát adták ki. Kétségtelen, hogy munkásságának számos indítékát, módszerét meghaladta az idő. Ortutay Gyula írta róla, hogy „egy tudós életművét nem elsősorban eredményei’ teszik — eredmények, amelyek nagyon sokszor még alkotóik életében megsemmisülnek —, hanem inkább példája. Bibó István életművéből is elsősorban a példa sugárzik felénk, amely állandó objektív, tiszta kutatómunkára, önelvű szempontok keresésére, termékeny analízisre és szintézisre sürget.” Megemlékezésünkben nem törekedhetünk sem Bibó István munkásságának akár vázlatos bemutatására, sem ezek elemzésére, egyben-másban szükséges kritikájára. „A primitív ember világa”, a számok jelentése és a gondolkodás alapformáinak története, a nomád népiekről írt munkái és más írásai ösztönzően hatottak a kortárs kutatókra. Az elsők között törekedett a „tárgyi" „szellemi” néprajz együttes tárcsgyalására, a néprajztudomány módszereinek felülvizsgálatára. Tevékenységének sok mozzanata, eleme, részeredménye beépült a néprajztudományba, művelődéstörténetbe, az Alföldről kialakult ismereteinkbe. B. N. l Az útvonal mentén borozat húzódott. Már nincs messze a repülőtér, gondolta Szemjon. Nyáron a sűrű sövénytől nem lehet látni, még télen is csak az oldalozóművek láthatók a csupasz ágaikon át, amelyek eltakarják a repülőteret a műúton közlekedők elől. Éles robaj hallatszott. A robaj aztán hosszú, metsző sivításba ment át — a vadászgép leszállni készült. Átrepült a műúton, teljesen kiengedte a félig kinyitott futóművét. Hasonlít ahhoz, ahogy a macska mereszti szét mancsát, ha ledobják a fáról — gondolta Szemjon. Az alacsonyan szálló gépek mindig a háború kezdetére ■ emlékeztették. ... Az ellenséges gépek fülsiketítő üvöltése, de a reaktív repülőgépekre jellemző sípolás nélkül. Dörögtek a bombák. A tető fölött sárga-fekete keresztes gépek húztak el. Az apja nyögve húzta fel a csizmáját. — Ez már a háború — mondta anélkül, hogy szavait valakihez is intézte volna. A kövér törzsparancsnok rontott be a szobába, ingben, csizmanadrágban, papucsban, pisztollyal a kezében. Az apja tegnap estéről maradt ásványvizet töltött a kulacsba, és ezt mondta: — Menjen, öltözzön fel! — És hozzátette: — Tegye el a pisztolyt, megijeszti a gyerekeket. Azóta Szemjon nem látta többé az apját. Még képen sem, nem maradt róla fénykép. Hány éves volt akkor? Alig múlhatott harminc. Szemjon most majdnem ugyanannyi. Az éjszakák jobban megmaradtak az emlékezetében. Nappal bombáztak, repülőkről lőtték az utakat, ezért behúzódtak az erdőbe. A katonák nem harcmenetben mentek, és senki sem tisztelgett senkinek. Aztán találkoztak egy bepólyált fejű hadnaggyal. Az arab mesék turbános nagyvezírére emlékeztette Szemjont. Szemjon meg is mondta ezt neki. A hadnagy elnevette magát, de rögtön össze is rándult a fájdalomtól. — Botcsinálta nagyvezír lennék én csak. A hadnagy velük maradt. A parancsnok-feleségek szekerén így már egy férfi is utazott, ha sebesült is, de mégiscsak férfi. Az asszonyok felvidultak, először az elmúlt napokban, még a szájukat is kifestették. Az anyja félrehívta a hadnagyot. Elmentek a fák mögé és leültek egy fenyőgyökérre. Szemjon észrevétlenül odalopózott és hallgatózni kezdett. — Hogy történt? — kérdezte az anyja. — Ahogy lenni szokott mondta a hadnagy. — Lőttek.— — Ki halt meg a mieink közül? — kérdezte az anyja... — Nem tudom — válaszolta a hadnagy. — Na — kérte az anyja. — Nekem elmondhatod. — Tíz óra hosszat tartottuk magunkat. A végsőkig kitartottunk. — És a komisszár? — Ott, ahol ő harcolt, már reggel nyolcra vége volt mindennek. Tankokat küldtek ellenük. — Értem. — Nem tudok semmit — kezdett magyarázkodni a hadnagy. — Azt tudom, hogy Bobrovot, Carenokot, Iván Anyiszimovicsot megölték... Én vettem magamhoz az irataikat. A komisszárról semmit sem tudok. Az anyja a szekérre dőlt, beburkolta magát kendőjébe, és sokáig sírt. Szemjon látta, ahogy a válla rázkódik a kendő alatt, akkor nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a beszélgetésnek. Számára ez csak olyan, mint amikor ők háborúsdit játszottak: a szabályok szerint kellett halottaknak is lenini, de amikor befejeződött a játék, mindenki feléledt sőt, egyesek hamarabb is feléledhettek, ha épp kevés volt a harcos. De az anyja megértette: a komisszár egész biztos együtt volt az ezredparancsnokkal. Most, hogy visszaemlékezett mindezekre, Szemjon Buszlajev arra gondolt, hogy anyjának mily szörnyű lehetett már az első napokban megtudni apja halálát. Alig kezdődött el a háború, és már nincs kit visszavárni. Minszk előtt mindenki megállt. Szemjon itt két újabb szót tanult meg: deszant és bekerítés. Előttük égett a hatalmas város. Repülők tűntek fel. A katonák szétfutottak, a zöldségeskertek ágyásai között kúsztak. A turbános hadnagy az ágyásokat tiporva kiabálta: — A géppuskákhoz, a géppuskákhoz! Sikerült mégiscsak harci rendbe állítani a katonákat és a géppuskák tüzelni kezdtek. A bombázás után a hadnagy összegyűjtötte a maradék harcosokat, kitisztíttatta velük a puskákat, ingzubbonyukra pedig gallérbetétet varratott. A katonák szétszéledtek a faluban, a gallérbetétre való anyagot kérték. Az asszonyok lepedőket adtak nekik. Ezek után mindenki felsorakozott, és a hadnagy parancsára menetelni kezdtek az utcán. — Nóta! — vezényelt a hadnagy. A menet néma maradt. — Nóta! — parancsolta újra a hadnagy. Az oszlop némán, súlyos léptekkel dübörgött tovább a poros falusi utcán. A hadnagy kezdte el az éneklést. Csengő, vidám hangja volt. Egyedül énekelt. A menetoszlop élén haladt, akárcsak a díszszemlén, akkurátusan kirakva a lépéseket, és egyik strófát a másik után énekelte. Aztán még egy hang csatlakozott hozzá a menetoszlopból, az övéhez hasonlóan fiatal, szárnyaló. És a menetoszlop énekelni kezdett, előbb rekedtesen, halkan, majd egyre erősebben, a refrént már a szokásos füttykísérettel. Az asszonyok a kerítések mellett álltak és hangosan sírtak. Előttük pedig piszkos, borostás, de tiszta fehér gallérbetétes harcosok meneteltek és énekeltek. (Folytatjuk) 175 éves az Országos Széchényi Könyvtár és a Nemzeti Múzeum Az ország első közgyűjteményét, legnagyobb könyvtárát és múzeumát 1802-ben gróf Széchényi Ferenc alapította, az országnak adományozva 15 ezer kötetből és 2 ezer kéziratból álló könyvtárát, kép-, szobor- és éremgyűjteményét. Jelenleg az OSZK-ban több mint S millió könyvet őriznek. A Nemzeti Múzeumban az időszakos kiállításokon kívül két állandó bemutatóval találkozunk, a történeti kiállítással és a régészeti kiállítással. • Az OSZK folyóirat- és hirlapolvasó-terméből. • Az OSZK-ban a régi magyarországi hírlapokat mikrofilmen tanulmányozhatják az olvasók. • A történeti kiállítás egyik terme a Nemzeti Múzeumban. • Aknay Elemérné középkori kerámiát restaurál. (MTI-fotók: Pólya Zoltán felvételei—KS)