Bécsi Napló, 1987 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1987-01-01 / 1. szám
1987. JANUÁR-FEBRUÁR VIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15. öS Erscheinungsort WIEN P.b.b. VERLAGSPOSTAMT 1011 WIEN BÉCSI NAPLÓ A béke évtizedei 1947. február 10-én a Szövetséges Nagyhatalmak Párizsban aláírták a békeszerződéseket a II. világháborúban vesztes Finnországgal, Olaszországgal, Magyarországgal, Romániával és Bulgáriával. Ezzel az aktussal nemcsak az ellenséges állapotokat szüntették meg, hanem egyúttal elismerték a felsorolt államok szuverenitását is. Magyarországot érintően a békeszerződést a Szovjetunió és az 1944. december 22-én Debrecenben megalakult ideiglenes kormány között 1945. január 20-án Moszkvában megkötött fegyverszüneti megállapodás előzte meg, miután a szövetséges hatalmak kitértek a hasonló közeledési szándék elől és Magyarországot a Szovjetunióhoz utasították, melynek kormánya viszont feltétel nélküli megadást követelt. A „gyűlölt fasiszta Németország utolsó csatlósaként” kezelt Magyarország a fegyverszüneti megállapodás értelmében kötelezte magát a háborús károk teljes megtérítésére; a megszabott 300 millió dolláros összegből 200-at a Szovjetunió követelt magának, 100-on pedig Jugoszlávia és Csehszlovákia osztozkodott. Semmisnek nyilvánították az 1938. és 1940. évi bécsi döntéseket, s Magyarország területét az 1937. december 31. előtti határokon belül jelölték ki. A magyar delegáció az ideiglenes kormány nevében ígéretet tett a háborús bűnösök felelősségre vonásában a tevékeny részvételre. A fegyverszüneti megállapodás végrehajtása és szabályozása a Szovjet Főparancsnokság megbízottjának elnöklete alatt működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság irányítása és felügyelete alatt történt. A Párizsban megkötött békeszerződés további megszigorításokkal — így pl. az ún. pozsonyi hídfőnél három magyar községet ítéltek Csehszlovákiának — lényegében a fegyverszüneti megállapodásban lefektetett feltételeket szabta meg ill. határozta meg pontosabban. Pozitívnak tekinthető ellenben a magyar hadifoglyok záros határidőn belüli hazaszállítása, különösképpen pedig az a kitétel, amelynek értelmében a megszálló fegyveres erőket 90 napon belül ki kell vonni az ország területéről; egyedül a Szovjetuniónak áll jogában az Ausztriában állomásozó csapataival való összeköttetés fenntartására bizonyos számú katonát tartani Magyarországon. A háborús veszteségeket tekintve Magyarország a Szovjetunióval, Lengyelországgal, Németországgal viszonylagosan az élvonalban van. A gazdasági károk mintegy 22 milliárd pengőre rúgtak, ami az ország 1938. évi nemzeti jövedelme egyötödének felelt meg; az 1944. évi nemzeti vagyon 40%-a semmisült meg. Az ország állatállományának több mint a fele pusztult el; a mezőgazdasági termelés 1945-ben a háború előttinek felét sem érte el. Súlyos károk estek épületekben és a közlekedés-hálózatban. A mezőgazdasághoz hasonlóan a bányászat és ipar teljesítőképessége is legalább a felére csökkent. A II. világháború Magyarország lakosságát valósággal megtizedelte: a trianoni terület 9,2 millió (1949) lélekszámához viszonyítva a fogyás 1945. június 30-i határnappal 953 842 fő. Az 1941-es terület 14,68 millió lakosát véve alapul 1,5 millió a veszteség halottakban, hadifoglyokban, eltűntekben, menekültekben, kitelepítettekben. Ehhez jön még az ismét elveszített területeken a magyar kisebbségek ellen elkövetett megtorlások áldozatainak száma, de veszteségnek számít az a közel hárommillió magyar is, akik az új határok megvonásával ismét kisebbségi sorba kerültek. A fentebbi adatok kiegészítéseként ide kívánkozik a következő összegezés: ,,Az újra elveszített közel 80 ezer négyzetkilométernyi terület csaknem annyi volt, mint a megmaradt országé. Tetőzte ezt az etnikai veszteség és a lélektani veszteség." ,,Az újabb kudarc s a nyomában járó, válogatott eszközökkel végrehajtott megtorlás lélektani-tudati rombolása szinte fölmérhetetlen. Hatása a zavarodott hazai hallgatásban és halvány visszfénye a mellébeszélésekben egyaránt tetten érhető." Hasonlóan szenvedélyes a mementoszerű kicsengés: ,,Ami a második világháborút illeti, a következményeknek azonban csak egyik oldalát: a magyar (és a többi kelet-európai) nép társadalmi struktúrájában bekövetkezett gyökeres változásokat szoktuk kiemelni. Az évfordulós ünnepi szónoklatokban és a tudományos vizsgálódásokban, a közművelődésben és a közoktatásban egyaránt. Minthogy a következések másik fontos oldaláról, a nemzet sorsával összefüggő más kérdésekről nemigen beszélünk, ezáltal a kiemelt társadalmi változásokat mintegy abszolutizáljuk is. Ezzel magyarázható, hogy ebben a szemléletben azután a fényes szellők' lengette lobogók erősen eltakarták a nemzeti sors árnyékos, tragikusan komor oldalát." (Für Lajos: Mennyi a sok sírkereszt? Adatok a magyar apokalipszishez, in: Alföld, 1984/9, 33—52., 47., 52. old.) A mérleg hiányoldalához tartozik az a kihatásaiban nagy horderejű tény is, hogy 1945-ben a katonai összeomlással egyidejűleg megszűnt az államgépezet, a közigazgatási szervek nagy része — így az ország keleti megyéiből 70—80% — a Vörös Hadsereg elől elmenekült. A vezetés nélkül maradt országban olyan személyek kezébe került a hatalom, akik ugyan belátva az előttük járó rendszer csődjét, vele semmi azonosságot nem vállaltak, ugyanakkor őszintén fel kell tennünk a kérdést, mennyire voltak felvértezve az új helyzetre: romjaiból felépíteni egy országot, ami semmilyen mértékben nem lehetett önmagához hasonló, mivel — mint fentebb vázoltuk — még tudatából is kiforgatták, megalázták és a tehetetlenségig megfélemlítették, felkeltve és növelve benne bűnös mivoltát. A békeszerződésig eltelt idő, majd a tárgyalások eredményei egyáltalán nem vallottak arra, hogy felkészült, széleslátókörű és lelkileg meg nem csonkult államférfiak kerültek az ország élére. A korábbi társadalmi ellentétek nyíltan felszínre törve az általános félelem légkörében gyűlöletté fokozták az egymással szembeni bizalmatlanságot; mindehhez a politikai látókör legmagasabb szintje a pártérdekeknél rekedt meg, sokszor nem kellő súllyal és bátorsággal képviselve az ország és a nép valóságos érdekeit. A megnyomorított lelkületben eredményesen volt alkalmazható a győztes oldaláról az egymással szembeni kijátszás és zsarolás taktikája. A polgári pártoktól eltérően a kommunisták éltek egyébként is favorizált helyzetükkel és elkövettek mindent az általuk ellenségesnek tekintett tábor teljes kiszorítására. A kilátásokra jellemzően már Moszkvában Gerő nyújtotta át a fegyverszüneti küldöttségnek az ideiglenes kormány listáját. Az ő ellentmondást nem tűrő modorában jegyezte meg Magyarországra visszatérőben a küldöttség egyik tagjának a vonaton: „Maguk, magyarok, ezt az egészet jól elrontották.” A polgári táborból egyik legjellegzetesebb magatartás Szekfű Gyuláé, aki ugyan moszkvai követként felismerhette mind a politikai helyzetet, mind pedig a sztálini zsarnokság valóságos arculatát, mégis alig képzelhető el nagyobb törés, mint mikor a Horthy-korszak történész-fejedelme ugyan magánemberként új török hódoltságot emlegetett, Forradalom után c. könyvében ellenben a szovjet társadalom magasabbrendűségével hozakodik elő és megoldásként ajánlja, hogy a magyarság illeszkedjen be a Szovjetunió békerendszerébe. Igazságtalan és egyoldalú érvelés lenne a békeszerződéssel elfogadott új helyzetért túlságosan elmarasztalni az 1945 után a fordulat évéig súlyosan megterhelt polgári politikusokat. A kérdés azonban újból feltolakszik: Valóban, nem tehettek, nem alkudhattak ki többet, mint amit Párizsban előírtak nekik? Az egész kelet-közép-európai térségre alkalmazható a Világos után született anekdota a Habsburgokra panaszkodó horvát nemesről, akinek azt válaszolta magyar ismerőse: Látod, ti azt kaptátok jutalmul, amit mi büntetésül. Lengyelország és Csehszlovákia példája eléggé bizonyítja, hogy a szovjet nagyhatalmi törekvésekben elmosódtak a jutalmazás és büntetés határai, ami ugyan nem lehet vigasz, de arra int, hogy a félelem és megalkuvás szülte összeroppanások nem tekinthetők sajátságosan magyar tragédiának. Kétségtelen, napjainkban sokat jelent, ha történetesen Magyarországon legalább sóhajként feltörhetnek évtizedeken át (Folytatás a 2. oldalon) (Tudósítónktól) A november 29—30-án a pesti Vigadó nagytermében megtartott közgyűlés (a 612 fős tagságból 444 szavazati joggal rendelkező író volt jelen) második napján Nagy Gáspár arról beszélt felszólalásában, hogy most majd megszületik valami, amire éppúgy gyanakvással, irigységgel és gonoszsággal tekintenek, mint ama Kisdedre, akinek életére Heródesek és Pilátusok törtek. Egy hónap is elmúlt már a közgyűlés óta, az új választmány közben megválasztotta az írószövetség vezetőit, elnökségét és titkárságát, s minderről alig tud valamit az ország közvéleménye. Álhírek, pletykák terjednek a közgyűlésről is, ellenőrizhetetlen információk. Egyik oldalon a majdnem tökéletes hallgatás, a tendenciózusan kiválasztott néhány felszólalás megjelentetése, a másik oldalon a kielégítetlen kíváncsiság: mi is történt végül az írók országos tanácskozásán, ami ennyire titoknak számít? A közgyűlés másnapján megjelent MTI hírből azt sem lehetett pontosan megtudni, hogy a politikai vezetők közül ki volt jelen, a rövid közlemény csupán Köpeczi kulturális miniszter nevét említette. Vajon a párt Központi Bizottságának két titkára, Berecz János és Pál Lénárd inkognitóban mentek el november 29-én és 30-án a pesti Vigadóba? Pedig mint meghívott vendégek ők is hozzászóltak a tanácskozáshoz, sőt Berecz János felszólalása jelentős mértékben befolyásolta is a szavazást, valószínűleg elsősorban neki köszönhető, hogy a 71 tagú új választmányba oly kevesen kerültek bele a jelenlegi kultúrpolitikát minden fenntartás nélkül támogató írók közül. Hogy mi lesz az írószövetség sorsa, ez a közgyűlés előtt elsősorban — ha hitelt lehet adni a híreszteléseknek — az állami és a pártszerveket aggasztotta. Arról is lehetett a tanácskozás szüneteiben hallani, hogy Berecz János zsebében ott van az írószövetség felfüggesztését vagy megszüntetését elrendelő határozat, s bármelyik pillanatban megszakíthatja a közgyűlést. Már hónapokkal korábban is lehetett arról tudni, hogy ha az írók túlságosan „messzire” mennek, a hatóságok nem fognak visszariadni a kemény intézkedésektől. Ennek mintha előjátéka lett volna a Tiszatáj felfüggesztése és szerkesztőinek elbocsátása, amire fokozatosan került sor június végétől október végéig. Arról persze senkinek nem lehetett fogalma, mit jelent a „messzi". Azt hogy egyáltalán nem beszélnek társadalmi kérdésekről, az irodalmi világ sérelmeiről, a politika és az írószövetség közötti valódi párbeszéd évek óta tartó hiányáról? Mindenesetre a közgyűlésen mind az előző elnök, Hubay Miklós beszéde, mind a párttagírók egy részének (mert jelentős számban nem írták alá) nyilatkozata említést tett arról, hogy úgymond veszélyben van az írószövetség, veszélyeztetik maguk az írók, azzal, hogy vita tárgyává tesznek politikai döntéseket, felemelik szavukat társadalmi és nemzeti gondok, problémák miatt. Mészöly Miklós nagyszerű felszólalásában fejtette ki, hogy az igazi dialógushoz olyan partnerekre van szükség, amelyek meghallgatják egymást, az elmúlt időszakban viszont szinte egyetlen egy esetben sem sikerült az írószövetség választott szerveinek álláspontjukat elfogadtatniuk a politikai szervekkel; megállapította, hogy egy írónak nincs feltétlenül szüksége írószövetségre, úgy tetszik, inkább a politikának van rá szüksége. A többi felszólaló sem kerülte a kényes kérdéseket, őszinte, ritkán tapasztalható nyílt vita alakult ki. Azoknak sem lett igazuk, akik asztalborogató dörgedelmeket és politikai hordószónoklatokat vártak titokban, hogy legyen nyilvánvaló ürügy a kemény intézkedésekre a hatóságok részéről. Nem így történt. A kritikus hangnem nem jelentett felelőtlenséget, a legmérvadóbb felszólalók (elsősorban Fekete Gyuláé, Csurka Istváné, Csoóri Sándoré, Eörsi Istváné és Sánta Ferencé és az előbb említett Mészöly Miklósé) higgadtan beszéltek az irodalom és az ország tényleges problémáiról: a társadalmi reform konkrétumairól, a nemzeti sorskérdésekről, a gazdasági nehézségekről, a bírálat jogáról, a tömegtájékoztatás hibáiról, a kultúrpolitikáról, az irodalmi élet kérdéseiről, az írók közérzetéről. A novemberi közgyűlés egésze azt mutatta, hogy a magyar írók felelősséggel kívánnak beszélni, olyasmiről is, ami gyakran nehezen vagy egyáltalán nem kap nyilvánosságot. Persze óhatatlanul szembekerültek egyes politikai döntésekkel (például a Tiszatáj szüneteltetését számos felszólalás elfogadhatatlannak tartotta, s itt kapott nyilvánosságot 114 író, művész és tudós tiltakozó levele is, I. jelen számunkban), bíráltak politikusokat. Berecz János féligmeddig rögtönzött felszólalásában válaszolt a kritikákra, megpróbálta a szalámi taktika szabályai szerint elkülöníteni az elhangzott bírálatokat, beszédének végén viszont félreérthetetlenül megfenyegette az írókat, hogy még egy ilyen öt év nem lehet, ha nem úgy választanak, ahogy azt a politika megfelelőnek tartja, akkor ők is dönteni kényszerülnek, mi legyen az írószövetséggel. Lehet, hogy néhány éve még „jó tanácsai” hálás fülekre találtak volna, most viszont érezhetően megsértette az írók önérzetét, és ez meglátszott a szavazásban is, a választmányból rendre kibuktak az irodalmi intézmények vezetői, továbbá azok a felszólalók, akik még a jelenlévő politikusoknál is továbbmenve igyekeztek írótársaikat kárhoztatni. A demokratikus választás nem tette lehetővé a manipulációt, az írók maguk döntötték el, kit kívánnak látni az új választmányban. Lehetett hatása a Tiszatáj-ügynek is a szavazásra, hiszen a felháborodás ritkán tapasztalható egységet teremtett nemzedékek, irányzatok, budapestiek és vidékiek között. Nem kerültek be a választmányba olyan prominens irodalompolitikai személyiségek mint (Folytatás a 3. oldalon) DIEPPE, DIEPPE ÍRÓ/ZÖVET/ÉG? Prihoda László: Zivataros hangulatú Nagyalföld, tojástempera, 1985. Tarcsay Cs. felv.