Bécsi Napló, 1987 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1987-01-01 / 1. szám

MIKES KELEMEN SZILVAFÁJA NAGY IDŐK TANÚI, MIT VISZNEK A SÍRBA (Kőmíves Nagy Lajos emlékei) Értekezni az értekező prózáról: öncélú és bátor vállalkozásnak tűnhet. Méginkább an­nak, ha vaskos kötetnyi esszé, tanulmány, út­leírás, műelemzés a recenzió tárgya. Borbándi Gyula gondos és pedáns szerkesz­tésében megjelent Nyugati magyar esszéírók antológiája (Bern, 1986. Az Európai Protes­táns Magyar Szabadegyetem kiadványa) méltó ugyan a magvas elemzésre, ingerel a vitára, s csábít a megválaszolatlan (megválaszolhatat­lan?) (sors)kérdések taglalására, de már terje­delmével (406 oldal) reménytelenné teszi egy rövid könyvismertetőben a tüzetes filo­lógusi vagy kritikai munkát, marad tehát a recenzens utolsó vészkijárata: az érzelmi ref­lexiók tetszetős de felületes megfogalmazása. Ezt az érzelmi, hangulati reflektálást jelzi a Fáy Attila esszéjéből kölcsönzött fenti cím és kép is. Rodostói csillagnézőnk — első emigráns írónk — Drinápoly mellett csodálkozott rá egy szőlőtőkére, amelyet első pillanatra szil­vafának nézett, olyan nagy volt, s egyidőben virágzott, gyümölcsöt nevelt és érlelt. Erdélyi sanyarúságokhoz szokott szemének szokatlan volt ez az elméretezettség (szilva nagyságú szőlő!) s a bőségnek ez a rendellenes tobzó­dása. Valahogy így vagyunk emigráns irodal­munkkal is. Esszét ígér a címlap, s a „legirodalmibb­­ prózai műfajba szerelmes olvasó égetően fon­tos és időszerű téma (identitás­tudatunk!) köré csombolyítva huszonegy írást talál a kötetben, amelyek az értekező próza majd­hogynem minden válfaját kimerítik. Találunk köztük akkurátusan és sommásan megfogal­mazott tanulmányt (András Károly, Bogyay Tamás), történelmi eszmefuttatásokkal színe­zett „curriculum vitae’-t (Fejtő Ferenc), iro­dalomtörténeti traktát (Ferdinandy Mihály), „gondolatsort” (reflektálást írótárs korábbi esszéjére) (Fodor István), zseniális „kiskátét” (Határ Győző), arcképvázlatot (Szente Imre, Vatai László, Veress Sándor), útleírást (Békés Gellért), nemesveretű esszét (Czigány Lóránt, Fáy Attila, Hanák Tibor) stb. Impozáns fölvonulás; rangos tudományos­ság; nemzetféltő gondok, gondolatok. De vajon elegendő-e a dicsérő elismerés, az érték és az érdem sommás konstatálása? Nem lenne indokolt a különböző évtizedek­ben keletkezett, de a kötet vezérgondolata révén egy tető alá hozott írások nyelvi és gon­dolati szövetét megvizsgálni, s talán itt-ott továbbgondolni a szerzők felelős töprengéseit? Kezdjük mindjárt azzal, hogy gyógyít­­ható-e a kór, identitás­zavarunk, vagy nem, s ha igen, hogyan! Gyógyulásunkra szolgál-e a kötet, vagy még súlyosabb letargiába esünk olvasatán? Ferdinandy Mihály terjedelmes tanulmá­nyában (Délsziget) Vörösmarty Mihály (és Ke­­rényi Károly) korszerűsége mellett kezeske­dik, s a legnagyobb romantikus ma is haszno­sítható, korszerű eszméi után nyúl. S itt en­gedtessék meg egy — látszólag — távoli adalék bekapcsolása a gondolatmenetbe. Az erdélyi Beke György riportútjain Cser­halomra, egy másik Vörösmarty-mű cselek­ményének a színhelyére is eljutott, (Beszterce- Naszód megye!), s lovag királyunk (Szent László) bajvívását s a kun vitézen aratott győzelmét kommentálva jegyzi meg a követ­kezőket: Vörösmarty a reformkorban azért nyúlt Mohács előtti témákhoz, mert tudta, hogy az állandó veszteségtudat elsorvasztja a jövő re­ménységét. Nincs találóbb gondolat, amely a kötet sokrétű és sokágú eszmerendszerének tovább­gondolásában segítene. Mert iszonyatos vesz­teségeink túlzott tudatosításának (és tudato­sulásának) következménye nemzeti tudatunk minden zavara. Gyógyítja vagy súlyosbítja a kórt ez a kö­tet, kérdezzük újból? A kérdés indokolt, még akkor is, ha nincs két olyan olvasó, aki azonos módon reagálna a kapott impulzusokra. Czigány Lóránt, a kötet egyik szerzője ha egy „sohasem­ volt lakatlan szigetre” vetődne, nem a világirodalom klasszikusait vinné ma­gával, hanem néhány szótárat, régi lexikont, közülük is mindenekelőtt a Magyar Értelmező Kéziszótárt. Nos, fikciónak fogadjuk el a lakatlan szige­tet a magyar olvasót, akinek éveket kell ott eltöltenie, de arra ítéltetve, hogy egyesegyedül a jelen antológiát viheti magával gondűző elixírnek. Vajon optimistább lenne évek múl­tán, vagy vissza se térne ez a magyar biztos vereségek és veszteségek martalékának? Önkényes a kérdés, tehát csak szubjektív válasz adható rá. Talán soha sem látnák vi­szont ezt a magyar olvasót, ha az csak az anto­lógiából akarna erőt meríteni a küzdelmekhez. Talán. Ugyanis az az érzésem, hogy túlságosan borús az összkép, amely a huszonegy írás nyo­mán kibontakozik. De ha különválasztunk például egy olyan remeket, mint a Hanák Tiboré (Hérakleitosz és Parmenidész — magyar tanulságokkal), belegondolunk abba, hogy a szerzőnek volt erkölcsi bátorsága a kötelező érvényű haladáselmélet mellett az állandóság, a hagyományos értékek őrzésének teóriáját is megfogalmazni, akkor megáll a lélegzetünk. „...visszafordulni a hagyományos értékekhez, az etikához, nemzeti vonatkozásban pedig a kulturális állandókhoz, elsősorban a magyar történelem összetartozást teremtő, közös szemléletéhez." — írja Hanák. Azt már a kisiskolás is tudja, hogy a törté­nelemben nincs visszaút. Hanák sem azt állítja, hanem eddigi dioptriánkon módosít, s ezzel túllép a bajok leltározásán: megoldást keres. Az sem állítható, hogy ebbéli szándékában egyedül áll a huszonegy szerző közül: a példa kiragadása önkényes volt. De az egyszeregy józanságával Hanák fogalmazza meg, hogy „milyennek kell (vagy kellene) lennie a ma­gyarnak." S amikor ennyire beágyazódik nemzetünk sorsa más népek — az emberiség — sorsába, nem érezzük azt, hogy az illető írás az emigrációban keletkezett. S itt érkez­tünk el az úgynevezett „kényes kérdéshez", a címben megfogalmazott disszonanciához: szőlő terem-e a szilvafán vagy szilva? Egy­szerűbben: van saját gyökere, törzse, lombo­zata, lombkoronája, az emigráns irodalom­nak, s végbemegy rejtélyes konyhájában a (szellemi) fotoszintézis vagy nem? A hazai valóság a táptalaja, vagy a kényszerűségből választott ország? Tudunk-e úgy írni, hogy a termésen ne érződjön az emigrációs jelleg? Maradjunk adósak a válasszal! Rövid re­cenzióban reménytelen lenne ennek a sokat vitatott kérdéskomplexumnak a kifejtése. Egy dolog azonban vitán fölül áll, s ez a huszon­egy szerző illetékessége. Valamennyien a nagy téma — nemzeti tudatunk — megkövetelte komolysággal és felkészültséggel foglalták ös­­­sze azt, amit a második világháború óta a hazai és külföldi szakírók fölhalmoztak, s többen közülük a szintézis igényével. Ezt a hozzáállást csak a hagyományos szószerke­zettel lehet megfogalmazni: nemes patriotiz­mus. A kötet lapjain megvalósult az a köve­telmény, amelyet Borsody István az összma­­gyarság számára fogalmazott meg, mégpedig a „nacionalizmus demokratizálódása”, amely nélkül retrográd folyamatok hajtóereje még a hazafiság is. A nyelvi szövet vizsgálatával talán nem jut­hatunk ilyen egységes, pozitív végkövetkez­tetésre. Bogarasságnak tűnne, s illetéktelen bakafántoskodásnak számítana, ha összesze­degetnénk a germanizmusokat, a latinizmu­sokat s ki tudja még hányféle „izmust”, amelyeknek még nevet sem adott a nyelvtu­domány, de — mint nyelvünk tisztaságát ve­szélyeztető idegen szerkezetek — léteznek. Ünneplő kedvünket természetesen nem ár­nyékolja ez a dolgok természetéből eredő mellékzönge. A költők és szépírók antoló­giája mellé örömmel helyezzük el a kötetet, s várjuk a tanulmányírókét, a negyediket. Dr. MAGYAR IMRE Olyan korban élünk, amelyben a hangrögzítés, hát Istennek, viszonylag könnyű dolog és így keve­sebb enyész el az utókor számára azokból az adalé­kokból, amelyeket nagy idők tanúi, nagy emberek cimborái elmesélhetnek még, ha a kutató vagy a ri­porter ellátogat hozzájuk. 1972-ben a Román Tele­vízió magyar nyelvű műsorának készített filmet Marosi Ildikó riporter (Molter Károly író leánya) és a rendező-operatőr Fischer István. A műsor Tessitori Nóráról, a legendás kolozsvári szavaló­művésznőről szólt, reá emlékezett özvegy férje: Kőmíves Nagy Lajos, a népszerű ,,Luigi bácsi’, újságíró, színigazgató, régi kávéházi bohém. A Tessitori-emlékműsor harmincöt-negyven perce annak idején a nézők elé került, s nem sokkal később Fischer István emigrált Romániából, bőröndjében néhány sebtében becsomagolt dossziéval, melyek tévés szakértelmét voltak hivatva bizonyítani. 1973 óta a saarbrückeni TV munkatársa, számos kiváló film került ki a keze alól, például Budapest és Moszkva művészi ihletésű, markáns portréja. Nem sokkal haladta meg a félórát az 19­72-es kolozsvári emlékezés, de Luigi bácsit ennél jóval hosszabban beszéltette hangszalagra a riporter, kis lakásán, Kolozsvár egy csendes utcájában. Az öregúr hol elfáradva, hol új erőre kapva, a témák közt csa­­pongva, fontosat az érdektelennel keverve igyeke­zett felidézni ifjúkorát: emlékeit Adyról, Kun Béláról, Kuncz Aladárról, a régi Kolozsvárról. Amit akkor már négy éve halott feleségéről elmondott, az - gondosan megszerkesztve - beleépült a tévé­műsorba, viszont a többi anyag - bár a hangszalagról átírásra került - azóta is egy dosszié mélyén szun­­­nyadt. Fischer István engedte meg, hogy Kőmíves Nagy Lajos emlékeiről beszámolhassunk. Található természetesen a Tessitori-műsorban is számos érde­kes adalék, nem csak magáról a művésznőről (akit a gyimesbükkiek azután, hogy ott a patak partján, erdő szélén egymagában gyakorolni látták, „a mon­dó asszony"-nak nevezték el), hanem a vele kapcso­latban álló költőkről. Szavalóestjeinek egyik nagyszerű műsorszáma volt Petőfi ,,Csalogányok és pacsirták" című költe­ménye, ezzel lépett fel 1923-ban a centenáris meg­emlékezésen is. Előzőleg azonban Szatmáron, úgy ahogy volt, estélyi ruhában vitte el a színházteremből a román Siguranea e vers elmondása után, ,,irredenta uszítás” vádjával. Ekkor írta hozzá Octavian Goga román költő és politikus magyarul a következő levelet: Ciucea, 1922. október 12. Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy bocsánatot kérjek elsősorban Petőfitől s azután Öntől azon kellemetlensége­kért, melyekben szatmári rendőrségünk részesí­tette a gyönyörű versért... Igaza van... A lánglelkű költőnek esze ágában sem volt irredenta húrokat pengetni a ,,Csalogányok és pacsirták"-ban... Túllépve népe korlátait, mint másutt, Petőfi e költeményében is az emberiség sorsát öleli fel és magasröptű lelkét a „világszabadság” fénye vonzza. Sorai melegét én is éreztem és már régen lefordítottam,­­ véletlenül valami pedagógiai lap a napokban közölte egy régebbi folyóiratból. Itt küldöm, a rendőri közegek okulhatnak rajta... Remélem, nem lesz semmi bántódása,­­ külön­ben én rendelkezésére állok és késznek nyilatko­zom bármikor leróni tiszteletemet Petőfivel szem­ben... Fogadja, kérem, mély tiszteletemet Goga Octavian Tessitori Nóra népszerűsége csak növekedett az incidens után. Thorma Nagybányán Mona Lisa be­állítású portrét festett róla, háttérben a Szent István templommal, s mindhárom Ferenczy-testvér megörö­kítette: Béni mellszobrot, Valér rézkarcot, Noémi stilizált gobelint készített róla. Kőmíves Nagy Lajos éppen ilyen jellegzetes alakja volt Kolozsvárnak. A Nagy Lajos­hoz, megkülönböz­tetés végett először a nemesi előnevét illesztette, a színművész pályán Eötevényi Nagy Lajosként in­dult, később, mint publicista tért át végső kitalált nevéhez. Olasz anyja hívta otthon gyermekként Luigi-nak és kávéházi asztaltársaságában Kuncz Aladár (aki neki olvasta fel először kéziratból a ,,Fekete kolostor’’-t) felelevenítette az olasz nevet. Az „Ellenzék" munkatársai ülték körül a márvány­lapos asztalt nap mint nap, a kolozsvári New York kávéházban. A hir-kopi író azidőtájt Hunyady Sán­dor volt a lapnál, aki a jobb híreket tárcává dolgozta át, a sikerültebb tárcákat novellává, s az arra alkal­mas novellákat színdarabbá. Luigi bácsi szerint Hunyady Sándor színházi sikereit az apja, Bródy Sándor irigykedve fogadta. Fiával, akit tizennégy évesen szerzett be újságírónak, amúgy nem sokat törődött. A fiatal Hunyady kis fizetésen éldegélt. Egy ízben a kilyukadt cipőtalpát, mint megrögzött kártyás, kártyalapokkal toldozta ki belülről. Törzs­asztalánál valaki megpillantotta a lyukon kikandikáló makk hetest. 1916-ban a ,,Keleti Újság’ vasárnapi mellékle­tében írt Kőmíves Nagy Lajos magasztaló cikket Ady Endréről, akit akkoriban támadott meg éleshangú tárcában a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatója, Gyalui Farkas. Amikor 1917-ben Ady Kolozsvárra érkezett Csinszkával, a New Yorkba ült be, s a boros­fiút menesztette Nagy Lajosért. Mint jóemberétől, tőle kért tanácsot, hogyan helyezhetné el azt a cik­két, amelyben alaposan visszavág Gyalulnak. Az „Újság" hozta le végül az Ady-írást, de ezen felül Ady - Luigi bácsi emlékezése szerint - párbajra hív­ta ki Gyalui Farkast. Két hétig tárgyaltak erről. Ady párbajsegédei báró Petrisevich Horváth Kálmán és Nagy Béla polgármester lettek volna, de Gyalui el­menekült és a távolból üzent: megelégszik-e bocsá­natkérésével Ady Endre? Ady - mondja Nagy Lajos - 1914-ben töltött hosszabb időt Kolozsvárott. Somló Bódoggal, a matematikus Fejér Lipóttal és Kun Bélával ült a kávéházban. Szerette Nóti Károlyt is, hiszen ők ket­ten voltak a társaságban a szilágyságiak. Amikor a „Nyugat" gárdájáról kérdezték, a legnagyobb köl­tőnek Babitsot, a legjobb prózaírónak Móricz Zsig­­mondot nevezte. Kun Béla - az emlékezés szerint - az „Őr” című lapnál kezdte pályafutását Enyedről került fiatalon Kolozsvárra, apjával, aki végrehajtó volt. Az újság­írásnál Kun Béla egyre többet foglalkozott munkás­szervezéssel, a kőműves-sztrájkot például ő vezette „Cinikus, gunyoros ember volt” - emlékszik rá Luigi bácsi „s nagyon elhanyagolt ”. Amikor a munkásbiztosító főtitkára lett, rábírták, hogy csi­náltasson zsakettet és csíkos nadrágot, de ettől tisz­tább nem lett. A színháznak és az újságírásnak mítosza volt a századeleji években Kolozsvárott. Kőmíves Nagy Lajos vándorszínészből lett előbb Harsányi Zsolt „Újság ”fánál, majd a ,,Kolozsvári Hírlap"-nál és a „Keleti Újság ’-nál munkatárs. De mindhalálig szín­házkörüli ember maradt. Kolozsvárott ifjan még láthatta Sarah Bernhardt, majd Eleonora Duse vendégjátékát. A szerkesztőségekben mindenkor ran­gos gárdával dolgozott együtt. Kádár Imre, Nyírő József, Darvas Simon, Ligeti Ernő voltak többek közt a kollegái. Emlékezése szerint Kádár Imre legalább olyan érdekes ember volt, mint a kiugrott pap Nyirő. Komáromi vallásos zsidó családból szár­mazott, de az első világháború után gnosztikus lett. A gazdag Brunner földbirtokos lányát vette feleségül, amit a lapnál azután így kommentáltak: „A Gnoszti fiú esete a Brunner Rózsival ”. Kádár a hozományon megalapította az „Új Világ” című lapot, Nagy Lajost pedig Mikes Imre (a későbbi szabad európás Gallicus) a ,,Brassói Lapok"-hoz szerződtette. A kolozsvári újságírók a két világháború közti időszakban is nagy kávéházjárók maradtak. Akko­riban az MTI mellett működött egy másik hírügy­nökség is, a Duna Posta. Ennek az elnevezésnek a minárjára Kőmives Nagy Lajos, Kós Károly és Gaál Gábor asztaltársasága „Duna Posta"-ként ült össze esténként. A szóvicc-gyáros Neumann Jenő egye­temi tanár volt közöttük. A magyar kávéházi törzs­asztalok hagyománya szerint sírverseket is fabrikált. Luigi bácsi emlékezése szerint ez volt a legjobb: ,Itt nyugszik Jancsó Elemér, Kár a veremér' ”. Sok érdekes ember megfordult a hajdanvolt időkben Kolozsvárott. Luigi bácsi hallotta a nagy Bicsérdit szónokolni a húsmentes étkezés egyedül üdvözítő voltáról, majd látta ugyanőt, amint egy nagy szelet sült húst falt be, kiváló étvággyal. Külön anekdota, hogy miként lett a második világháború után a kolozsvári Magyar Színház igazgatója: eredeti­leg Janovics Jenőt nevezték ki, de a sors közbeszólt. A korai magyar filmgyártásban nagy érdemeket szerzett Janovics azzal az ürüggyel, hogy a színház­nak visszahozza Budapestről az oda elszállított ruhatárát; orosz katonai autón felvitette magát a fővárosba. Ruhát nem hozott egyet se, mert - Luigi bácsi szerint - csupán az ott deponált, filmek­ből szerzett nyolcezer dollárját óhajtotta mihama­rabb a zsebében tudni. Ezért volt sürgős az út. A nyitott katonai gépkocsin megfázott, tüdőgyulla­dásba esett és három nap múltán meghalt. Kőmíves Nagy Lajos került helyette az igazgatói székbe. Ké­sőbb, hetvennégy éves koráig tanított Luigi bácsi az erdélyi Színművészeti Főiskolán. A tévé­interjú már nyugdíjban, nyolcvanon felül készült vele. Majdnem megérte a kilencvenet is, ám a történeteit - Marosi Ildikó valamint Fischer István jóvoltából - végül nem vitte magával a sírba. Hogy a kolozsvári lakásában maradt érdekes levelekkel, festmények­kel mi lett, arról nem szól a fáma. SÁRKÖZI MÁTYÁS Prihoda László: Az ,Alvó Oroszlán” (Spanyolország), akvarell, 1978. Tarcsay Cs. felv. TESSZINI EMLÉK Ha újra indulok Tesszinből Észak felé, emlékek, kedves arcok zaja kisér. A csodás Lago Maggiore hullámzó vizén játszi habokat fodroz a kósza szél. Távolabb az Alpok komor karéja áll, fölöttünk, mint baktató öreg határ, felhők gomolyognak. Az egész zöld határ irigykedve figyeli, amint itt a táj békében öltözötten a napba nyújtózkodik. Ó, egek, hadd vigyem magammal a békét, kéklő nyarak fénybe burkolt emlékét, hadd vegyem szivembe az örök menny kékjét. SZIRMAI ENDRE

Next