Bécsi Napló, 1989 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1989-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ 1989. JANUÁR FEBRUÁR X. ÉVFOLYAM 1. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15. öS Erscheinungsort WIEN P.b.b. VERLAGSPOSTAMT 1011 WIEN „A jogállamiság helyreállítása” A címként használt kifejezés nagyon találóan jelzi azt a folyamatot, ami egyre határozottabban rajzolódik ki Magyarország közéletében. És e kifejezés nem ellenzéki személy részéről hangzott el, hanem a Parlamentben az egyesülési és gyülekezési törvényt megalkotó vitán. A felszólaló Dr. Balla Éva orvos volt. Véleményével nem maradt egyedül, ugyanis Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter többször nyilatkozott hasonló értelemben, és ez mindenféleképpen egy negyvenéves korszak lezárását jelenti. A parlamenti vita légköre jellemzésére nem árt idézni magát a minisztert: „Egyrészt a magyar társadalom modernizációja nem fejlődhet tovább egy autoritatív jellegű politikai rendszer keretei között." „Másrészt: a szocialista politikai rendszer korábbi meghatározott történeti körülmények között kialakult modellje nem képes a politikai mozgásoknak, folyamatoknak, feszültségeknek, konfliktusoknak a társadalom fejlődése érdekében való további kezelésére." Bölcsey György képviselő, a jogi, igazgatási és igazságügyi bizottság titkára a megalkotásra kerülő jogszabálygyűjteményeket a jogállamiság felé vezető út fontos állomásainak tekintette. Mindez 1989. január 10-én Budapesten! Külön magyarázat helyett álljanak itt Dr. Király Ferenc tiszaföldvári orvos felszólalásából a következő kitételek, melyekkel Magyarország legújabbkori történelmét jellemezte: „éltetőnek vélt gyökereinken jellemfogyatékosok, verőlegények, óriásbőrbe bújt törpék és politikai kannibálok kapaszkodnak." Mindaz tehát, ami gyakorlatilag 1949 óta történt, nélkülözte a jogállamiságot, a párt és kormánya törvényen kívüli állapotok között gyakorolta a hatalmat. Úgy is fogalmazhatnánk: nem volt legitimációja a hatalom gyakorlásához. Az éppen idézett képviselő úgy látta, „hogy az alkotmányosság talaján álló független pártokra az MSZMP-nek lenne a legnagyobb szüksége”. Végül így összegezett: „A hatalom tartósan azoké lesz, akik a szellem erejével és erkölcsi tisztasággal vívják azt ki”. Az elhalaszthatatlanná vált reformmozgalomban egyesek - így Berecz János is a Népszabadságban közölt „pálforduló” cikkében (1988. nov. 19.) - megérlelődött társadalmi forradalmat emlegetnek. A Magyar Nemzet szintén nov. 19-i számában beszámoló olvasható a Hazafias Népfront előző napi tanácskozásáról. Egyik felszólaló a begyűlt vitaanyagra utalva jelentette ki: „Szocializmus és demokrácia egymást feltételező megvalósulását megakadályozta Rákosiék 1947-48-as sztálinista ellenforradalma”. Ugyanazon felszólaló ebből így következtetett: „Azóta rejtőzködő nemzet vagyunk... mostani kibontakozási kísérletünket sem tudom másképpen megítélni, mint heroikus kísérletet, amely arra irányul, hogy kitörjünk a rejtőzködésből, hogy fölegyenesedjünk.” 1989. január 11-én a magyar Országgyűlés 6 ellenszavazattal és 24 tartózkodás mellett megszavazta az egyesülési és gyülekezési jogról szóló törvényt. Pója Frigyes volt külügyminiszter a vitán ellene érvelt, nem látta semmi szükségét sem a törvénynek, sem pedig pártalakulatok létrehozásának. A törvény megszavazásakor az MSZMP főtitkára nem tartózkodott az ülésteremben. Távolmaradásával félreérthetetlenül szavazott: a nov. 29-én megtartott nagygyűlésen a budapesti sportcsarnokban osztályharc, ellenforradalom, fehérterror és hasonló kifejezésekkel jellemezte a magyarországi közállapotokat fenyegetőző hangnemben. Következetessége mégsem példamutató, sokkal inkább elszigetelődésre vall, igaz, el is követett mindent annak érdekében, hogy teljesen lejárassa magát a közvélemény előtt. A párton belüli ellentéteket kihasználva legújabban Berecz János igyekszik eddigi magatartását feledtető gesztusokkal nagyobb súlyra szert tenni, míg az őszintén reformista Pozsgay Imre amolyan népszónokként járja az országot a kormányzás elnyerésének minden különösebb esélye nélkül. Ez talán előnyére is válik, hiszen mihelyt tettekkel kellene bizonyítania mindazt, amiről eddig meggyőzően beszélt, aligha tudná az adott körülmé .I. i____«* ....i / -..............: I«.. Grósz Károly fokozatos visszavonulása, visszaszorulása egyúttal a párt visszahúzódását is kifejezésre juttatja. Erre mi sem jellemzőbb, mint a parlamenti vita, ahol jobbára az egyébként említett nekilendülése óta óvatosabb Berecz János kivételével a „kormány és képviselők” tárgyaltak. A megjelölés nem egészen mellékes. Magyarország 1989 elején a korábbitól szokatlan arcot kezd ölteni, ami mégsem mondható egyöntetűen derűsnek, magabiztosnak. A közhangulat változatlanul romlik, a gazdasági helyzet olyan állapotokra enged következtetni, amikről a már idézett Dr. Balla Éva azt állította, hogy a felszín alatt egyre átláthatatlanabb a káosz, s agonizáltságról beszélt. Az új év Magyarországán minden felfokozódott, de leginkább az ellentmondások kezdenek vegyes érzelmeket kiváltó méreteket ölteni. Szélsőséges erők mind a párton belül, mind pedig a párton kívül arra pályáznak, hogy megérjen a helyzet. A hatalom részéről jelentkező visszarendeződés veszélyét Pozsgay Imre is említette a Magyar Nemzet karácsonyi számában közölt beszélgetésben. A feszültség növelésével járó ellentmondások mindenekelőtt a pártvezetőség részéről tapasztalhatók. A közmegegyezés, majd a társadalmi szerződés hangoztatása betetőzéseként Berecz említett cikkében a kiegyezés keresését sürgette a nemzeti összefogás érdekében. Érvelése lényegében egyezett az MSZMP november 12-i KB ülése állásfoglalásával. Az Osztrák Televíziónak adott nyilatkozatában (nov. 22.) Berecz odáig ment, hogy Nagy Imrét kimagasló politikusnak, a magyar és a nemzetközi kommunista mozgalom jelentős személyiségének nevezte, hozzátéve, 1956 október végén azonban olyan irányba sodródott, amely eltért a szocialista úttól. Ezért nem jöhet szóba Nagy Imre rehabilitása, mint ahogy nov. 19-i cikkében is minden békülékenysége mellett változatlanul ellenforradalomnak nevezte ,1956 nemzeti tragédiáját. Ugyanő megrótta az újságírókat, és a rádió munkatársait: „Politikai közéletünket irritálja a közvélemény hangulatát rontja... a nyilvánosság bizonyos eltorzulása. Mindnyájan érzékeljük, hogy egy-egy markáns kisebbség visszaél a sajtó - különösen a rádió - hatalmával. Közöttük többségben párttagok vannak. Nem engedhetjük meg, hogy e szűk réteg saját nézeteinek egyoldalú sulykolásával hangulati nyomást gyakoroljon a társadalomra” (Magyar Nemzet 1988. nov. 3.) Ugyanezt a vonalat sokkal határozottabban követi Grósz Károly: Karácsony előtt magához hivatott 12 vezető újságírót és számon kérte tőlük a sajtó túlságosan szabad hangját. Nyomaték kedvéért hozzátette, amennyiben ez így folytatódik, „vegyék tudomásul, hogy lövetni fogunk”. Az ilyen hangok természetesen csakis arra szolgálnak, hogy kiprovokálják a nyílt ellenszegülést, s végeredményben a már idézett kifejezéssel politikai kannibalizmusnak minősíthetők. A fenyegetőzés inkább a pártvezetés gyengeségére enged következtetni. Az 1956 traumájában szenvedőkből kételkedés és aggódás beszél. Pozsgay ugyanakkor meggyőzően nyilatkozta karácsonykor: nincs visszaút, tehát előre kell nézni. Ez a helyzet az MSZMP-re nézve viszont visszavonhatatlanul a hatalom megosztásával jár, és ebbe nem tudnak belenyugodni a konzervatív kommunisták. Meghátrálásuk, látszólagos reformbuzgalmuk tehát nem meggyőződésből fakad, hanem azon kényszerűségből, amit csakis alulról jövő nyomásnak lehet betudni. Bebizonyosodott ugyanis, hogy eltekintve a politikai, gazdasági, társadalmi és nem utolsósorban ideológiai-erkölcsi csődtől nem lehet többé a nép nélkül a nép ellenében kormányozni. Az eddigi fékezettség a néptömegek részéről amúgy is inkább abból fakad, hogy ezt a tényállást még nem ismerték fel kellőképpen. Az Országgyűlés megszavazta az egyesülési és gyülekezési törvényt, mégsem teremtett ezzel világos helyzetet, a kimondott pártalakítást ugyanis külön párttörvény fogja szabályozni, amely ígéret szerint augusztus 1-ig „Tapasztalatok alapján nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a hatalom kialakult intézményrendszerének önkorlátozására számítsunk retorikája ellenére sem... a magyar társadalom hosszú ideje nemcsak érett, hanem képes is a demokratikus szocialista politikai rendszer építésére, a cselekvésre, a politizálásra.” Berecz János szavai ezek az egyesülési jogról szóló törvénytervezet január 10-i parlamenti vitájából. Egy-két éve talán még a miénk voltak, vagy a miénk is lehettek volna ezek a mondatok. Most valahogy, tőle hallva őket, nem tetszenek annyira. Kifakultak. Megkopott a fényük. Volt nekik egyáltalán? Akkor mintha még lett volna. Régi szép idők. Sorra így jártunk az elmúlt hónapokban rendszerbírálatunk szavaival, politikai követeléseinkkel. (No, persze, vannak azért még szavaink, a folyamat nem jutott még végpontjára.) Örülnünk kellene, hiszen hódítanak az eszméink. Hiszen ezért beszéltünk, írtunk, protestáltunk. Éne vágytunk. Vagy mégsem egészen? Ha a lelkünkbe nézünk és körülpillantunk magunkon, nyoma sincs sehol a felszabadult örömnek. Nincs eufória, nincs lelkesedés. Még csak különösebb elégedettséget sem érzünk, hogy így beérni látszanak vágyainkat az események. Ez a szenes fejlődés átka. Csak nem vetjük talán a szemükre, hogy megszívlelték a szavainkat, magukévá tették gondolatainkat, követeléseinket, és a sajátjukként adják őket elő? Hogy mi ez a pálfordulás, mi ez a nagy gyorsaság? De hiszen mi sürgettük őket, mi elégedetlenkedtünk eddig, hogy merevek, változásképtelenek. Csak nem vesszük most zokon, hogy ily rugalmasak lettek. Nyeljük le nyugodtan Berecz Jánostól azt is, hogy „az MSZMP egy pártként ismerte fel felelősségét és kezdeményezte, hogy a politikai versenyhelyzetet jogilag is garantáltan építsük be társadalmunk működési rendszerébe". Azt sem állíthatjuk, hogy nem mond igazat. Egy kis külső segítsége ugyan, mint tudjuk, szüksége volt ennek a pártnak, hogy felismerje felelősségét. De ezt ő sem tagadja, csak épp most nem tett róla említést. Erről van szó, a politikai elit egyre nagyobb előmenetelről tesz bizonyságot. Megfogadta a tanácsainkat, és ugyan hezitálva, többszöri nekifutásokkal, de egymás után veszi az akadályokat. Röpke másfél-két év alatt eljutott a rendíthetetlen hatalmi monopóliumtól a pártállam szervei közötti hatalommegoszatás, a szocialista pluralizmus gondolatán át többpártrendszer elvi elismeréséig. Az egyesülési törvény január 11-i elfogadásával pedig bő fél év múlva lehetővé válik az új pártok bejegyzése. A pártelit az új önbizalomszerzés útján menetel. Az MSZMP vállalja a megméretést a demokratikus játéktéren, más pártokkal versenyben. Mert természetesen, amint Grósz Károly egy japán lapnak adott legutóbbi nyilatkozatában is olvasható, az MSZMP magától nem kívánja átadni a hatalmat. „Ha mégis elveszítenénk, az a saját hibánk lenne. " Van benne valami. Az az MSZMP, amelyik ellenáll a társadalom követeléseinek, esélytelen lenne a demokratikus választásokon. Persze, amíg ellenáll, nem is lehetnek hetnek, lesznek, joggal hivatkozhat majd arra, hogy ő az egyetlen kommunista párt, amelyik vállalta ezt a kihívást és végrehajtotta önmagán a reformot. És függetlenül attól, hogy világgá kürtölik-e, vagy hallgatnak róla, az is igaz, hogy az MSZMP kezében vannak a sportcsarnokok, az utcák, a terek, és ami fontosabbnak bizonyulhat a gazdasági erőforrások. Vitathatatlanul az övék ma a legszervezettebb politikai erő Magyarországon, ebben is igaza van Grósz Károlynak. És olyan-amilyen, de mégiscsak van ennek a pártnak negyvenéves kormányzati tapasztalata. Információs monopóliumainak rendszere éppen hogy csak repedezik. Az egyesülési törvény elfogadása számára is tiszta helyzetet teremt. Az új választásokig rendelkezésére álló időt felhasználhatják vezetői a párt szellemi áthangolására és szervezeti átépítésére, felkészülhetnek az új helyzetre. Hogy ez mire lesz elég, majd kiderül. Ha mi sem tudunk különösebben lelkesedni, ugyan minek örülnének azok a százezrek és milliók, akiknek a politikai reform sikeres menetelése még ennyit sem hozott? Kaptak viszont tisztán, csont nélkül 16 százalék inflációt és jelentős reálbércsökkenést a múlt évre, és kaptak ígéretet újabb 15 százalékra és hasonló életszínvonalcsökkenésre ez évre. És még örülhetnek, ha nem lesz túlteljesítés. Minek lelkesednének a végvdékék, a hanyatló régiók és lepusztuló külvárosok népe, akiknek elkeseredéséhez mostanában csatlakoznak a tisztességükben megfeszülő újabb százezrek és milliók. Az alsó középosztály, a lakótelepek népe, kisfizetésű alkalmazottak, adminisztratív dolgozók, bérmunkások, tanárok, akik nem tudják kifizetni a lakástörlesztési díjat, a lakbért, a víz- és csatornadíját, a villanyszámlát. Talán annak, hogy’ ha minden jól megy, egy-két éven belül fölküldhetnek majd szavazataikkal egy újabb politikai elitet, hogképviselje őket az újabb romeltakarítási és újjáépítési programról való egyezkedésben? Az új társadalmi szervezetek, tekintetbe véve az átfedéseket is, húsz-huszonötezer taggal lépték át az új esztendő küszöbét. A pártpolitikai küzdelem vállalásának legalább három szervezetben megvannak a minimális feltételei: szándék, alakuló program, szervezeti struktúra, szervező erő és jelentős vonzáskör. A Demokrata Fórumnál, a Kisgazdáknál, és a Szabad Demokraták Szövetségében. A félelem oldódása meg fogja gyorsítani a programalkotó és szervezetépítő munkát. S az előnyök és hátrányok kölcsönös mérlegelése nyomán a pártkoalíció gondolata mindkét nagy félnek reális kompromisszum lehet a választások utáni időkre. A pártállamot képviselő MSZMP-nek is és az új politikai akaratokat megjelenítő új pártoknak is. Az új választások előtt kell persze megegyezni róla. Ha a koalíciós forma zajtalan összeomlása már csak betetőzte azt a folyamatot, amiben a kommunista párt kilopta a szőnyeget a kibontakozó magyar demokrácia lába alól, hadd legyen a koalíció újraélesztése az első jelentős tette a magára találó magyar demokráciának. ELEK ISTVÁN r r A FORDULAT ÉVE UTÁN (Naplójegyzetek) Széll Ilona: „Schipfe”, Zürich: Akvarell .