Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1954-05-12 / 19. szám
NÉP ÉS MŰVELÉSE Vannak pillanatok, amikor az ember sűrítve, mint a tömény szeszt érd mindazt, amit korunk magyarja a hazától kaphat: az Adyáknodra »nagyot és szépet, emberit s magyart«. Nem túlzás-e, hogy itt fog el most ez a dús érzelem a galgahévízi népművelés házában, mely mától kezdve Kodály Zoltán nevét viseli homlokán s művészetének óhajt hódolni termeiben? Talán csak azért van, mert a legények oly virtusosan szilajok, a lányok oly tündöklően és pontosan szépségesek, mert táncuk nem csak kecses és vonzó, de méltósággal és szabadsággal teljes? Hogy nótáik egyszerre idézik az öthangú skála ősi erejével a múltat, a bánatot és a régi dallammal, ütemmel, de milyen harsányan és kitörve az újat, az újat! Csak a szem és a fül bűvölete volna? Ez se »csak«, ám többet ad ez a pillanat. Arra emlékeztet s ezért az érzelem bő áradása, hogy mindez ma tán és még százszor ennyi lehetséges. »Sósberger báró« törött testű sommásainak faluja a maga erejéből és a kormány támogatásával kis színháznak is beillő népművelési palotácskát emelt: ez is jó. De hogy ennek a falu népe örül, hogy igényli a kultúra egyre teljesebb látókörét: igen, ez a legtöbb. A hívogató A hívogatóval kezdődött Az avatás előtti héten olyan üzenetet kaptam Galgahévízről, mely méltó ennek a falunak dalos és táncos kedvéhez is, bortermelő, lucernanövesztő szorgalmához is. Háromtagú küldöttség kereste fel szerkesztőségünket. Hívogatni jöttek. A hívogatás ősi galgamenti népszokás. Lakodalom előtt a násznagy, meg a vőlegény két barátja sorra járja az ismerősöket Rigmussal, nótával, a Galga-patak homokos partján termett rizlinggel hívogatja vendégségbe a ház aprajáit, nagyját. Ezt a szép hagyományt élesztették fel és töltötték meg új tartalommal a galgahévízi népi együttes tagjai. Most kultúrházavatásra hívogatják a falu barátjait A hívogató küldöttség három tagból állt. A násznagy szerepét Nagy Károly bátyám töltötte be. Ez természetes is: a galgahévízi népi együttes lakodalmas mulatságában is ő volt a násznagy jobbján, balján két fiatal legény bőszájú, patyolatfehér masén, régi ezüstgombokkal kipitykézett mellényben. Csak odaálltak a szoba küszöbére, mint lakodalmak előtt a falusi ház ajtajába és rákezdték az újfajta hívogató rigmust: »Galgahéves községnek a küldöttei vagyunk. Népművelés házának avatásán hívogatunk. Hívjuk az elvtársat huszonötödikén egy órára. Először is a szép ház felavatására. Másodszor egy pohár bornak És tisztességes ebédnek jóízű elfogyasztására.« A menyegzői hívogató szövege ez ügyes átalakításokkal. A befejezése is szép és igaz: »Szómondásomnak ez legyen a vége: Éljen a szabadság, éljen a béke!« Nyújthatnám mér a kezem, hogy megszorongassam Nagy Károlyét meg két kísérőjéért, de nem oda Buda. Nem hívogatunk szárazon, mondja Nagy elvtárs és már nyújtja is a nyakában függő pántlikás kulacsot. Meg kell alaposan szívni, mert nkkor két korty után megpróbálom letenni, rám ijesztenek, hogy, úgy látszik, nem fogadtam szívesen ahívogatást. Az igazi násznagy nem engedi a vendéget egyedül inni, meghúzza az öreg kulacsot Nagy Károly is, azután tessékelem őket, kerüljenek beljebb. A kultúrház keresztapja, maga Kodály Zoltán, mesélik. — De nehogy azt találja mondani a mester előtt, hogy kultúrház, mert visszaszívja a keresztapaságot — figyelmeztet Nagy Károly. — Hát ez meg hogy van? — kérdem. — Az úgy, hogy először Kodály Zoltánhoz mentünk hívogatni, csak nagyobb lett a küldöttség, mert az alkalom is nagyobb. Elvállalta szívesen, de két kikötéssel. Az egyik az, hogy ne nevezzék kultúrháznak, mert se a latinban, se a magyarban ilyen szó, hogy »kultúr« nincsen együtt ment német szó ez, nevezzük csak szépen népművelés házának. Ezt megígértük neki. — És a másik kikötés? Nevet a küldöttség, összenéznek, kicsit szabódnak, azután a magasabbik legényke, Vanó Lajos lakatossegéd, mondja tovább a történetet. • ’ •' — Azt mondta Kodály Zoltán elvtárs, hogy ha meghallja, hogy a népművelés házában dzsezzbanda játszik, vagy a fiatalok jampitáncot járnak, vége a keresztapaságnak. — Nem úgy mondta, te — igazítja helyre a násznagy. — Azt mondta: »Nem vagyok már mai legény, de ha meghallom, lemegyek Gál-’ gaihévízre, létrát támasztok a népművelés háza falának és két kezemmel kaparom le onnan a nevemet.« Mondtuk neki, szívesen látjuk mindig, de létrát ne hozzon, mert nem lesz arra szükség.• Az avatás kár, hogy Kodály Zoltán nem tudott eljönni az avatásra, mert már előzőleg elígérkezett Miskolcra, a diákok zenei versenyére. Látta volna a mester, hogy Zsíros néni, a népművészet mestere, meg-a többiek őrzik is, fejlesztik a népi hagyományt. Megdicsérte volna Fercsik Mihályt, a fiatal tanácstitkárt, aki a népi együttesnek poétája is, szervezője is, iktatója is. Az első napból is arra következtethetett volna Kodály Zoltán, hogy méltó helyen vállalt keresztapaságot. Erről számolhat be neki a »fiók-keresztapa«, Kerényi György, aki szemünk láttára pirult az örömtől, hogy az első dal, amely a népművelési házban elhangzott, az ő feldolgozásából került a népi énekesek ajkára. Kár, hogy nem Kerényi mondta Kodály helyett az avató beszédet, hanem egy Pestről jött tudományos hivatalnok, aki olyan pöffeteg szólamokat sütögetett el a nép erejéről, hogy féltünk, lehullik a mennyezetről az új vakolat. Nem tetszett a galgahévízieknek — pedig voltak vagy ötszázan, meg kétszáz vendég a teremben — nem tetszett nekik, hogy az idecseperedett szónok úgy beszélt, a »nép őserejéről«, mint valami csudatevő szerről, amely önmagában is elegendő. A nép ereje, tisztelt szónok, húsz éve sem volt kisebb, se Galgahévízen, se máshol ebben az országban, csak éppen a népi politika hiányzott hozzá. Izgett-mozgott a hallgatóság között egy-két volt sommás, hogy kellő tisztelettel válaszol a fura avatásra, de nem volt rá szükség. Felelt egyszerű és bölcs szavakkal Fekete Mihály, a Pest megyei tanács elnöke és felelt később nótás szóval Galgahévíz és az egész ország kincsesládája, a mi drága Zsíros nénink. Népi játékukban bemutatkoznak a nézőknek. Zsíros néni ezt mondja-dalolja: »Hatvan évig nem is mosolyogtam, de most dalaimat újra megtanultam. ..« Egy igaz asszony Zsíros néni... Egész mai élete válasz arra, mire is képes a népi erő és a népi politika együtt. Most, hogy itt énekel és kedveskedik az új színpadon, eszembe jut, amikor először léptem be kis házának udvarába, Galgahévízen. Csak megálltam. Nem is parasztház udvara ez, hanem a bécsi Burg táncterme! Olyan sima, hogy lakkopánkában táncolni lehetne a földjén és olyan tiszta, hogy abrosz nélkül piknikezhetnénk rajta. S ott áll a kis virágágyás végében, két könyökét tenyérrel átfogva Zsíros néni, hamiskás és mustra szemmel figyeli a vendéget, mint a minap a Városi Színházban a kultúrcsoportok versenyén a közönséget. Csak azzal mer az ember első szóra évődni, akit igen közel érez a szívéhez. Ezért mondtam: — No, itt azután elkelne egy udvaros ... Zsíros néni szeme egyet villant, már-már azt hittem, tréfámmal megbántottam, de akkor még nem ismertem ezt a remek asszonyt! Mert fordult egyet és kezembe nyomott egy láncos-loboncos fűzfaseprőt. — Épp magára vártunk. Söpörje csak föl, mert addig nem nótázunk. Sok dolgom nem akadt, inkább csak fölkavartam a port, de Zsíros néni, meg a lánya, már maga is jól benne a »néni«-korban, olyan jóízűen nevetett, hogy azután csak úgy pergett a nóta. Zsíros Ferencné, a népművészet mestere, az ősi paraszti énekkultúra eleven hagyományfája dalol tizennégyéves kora óta. Akkor ment el, akkor vitték inkább, először summáslánynak a »báró Sósberger« birtokára. Énekelt summástársainak, bátorította, vidámította őket. Énekelt a báró ispánjának, bosszantotta, kicsúfolta. Énekelt a családjának, pici gyerekeinek, akik közül nem egyet elvitt a summásnyomor. Úgy énekelt, ahogyan a fa virágzik. Ma úgy énekel, hogy az egész ország hallgatja. Régi, elfeledett nóták bukkantak elő emlékezetének kincsesládájából. Volt úgy, hogy éjnek idején szaladt s felzörgette a tanítót, Édes Albint, vagy a tanácstitkárt, Fercsik Mihályt. »megest eszembe jutott egy, írja csak gyorsan föl, reggelre el találom felejteni azzal a vén ferenxnel« ... S a tanító vagy a titkár fölkottázta, másnap el- Cr -«# S V* ZSÚFOLT AZ ÚJ NÉPMŰVELÉSI HÁZ NAGYTERME, ott a falu apraja-nagyja, meg a sok pesti vendég