Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-05-11 / 19. szám
Félmilliót szalajtottak e? Pontosan 546.450 forintot. Mert 832.356-ot terveztünk prémiumra, annyit is hagytak jóvá. Mégis csak 285.906 forintot fizethettünk ki 149 munkásnak és alkalmazottnak. Pedig a termelési, önköltségi terveket, mindent teljesítettünk. Miért fogtuk vissza a többit? Mert pontosan 600 dolgozónk elpuskázta a maga prémiumát. Sági László mondja ezt, a Siófok melletti alsótekeri állami gazdaságban. Európa legnagyobb — jó érzés kis ország fiának ezt a szót még leírni is! — gyümölcsfaoltvány-termelő gazdaságának ő az igazgatója. Sági derék, jóvágású férfi. Talán attól olyan barna a bőre, hogy már 1930 óta járja a gazdaság szinte örökös fényben sugárzó földjeit. Fönn az égről is, a Balaton tükréről is, a gazdaság tavaly épített víztárolójáról, meg a tíz- és tízmillió facsemete és bokor halpikkelyszerű, zsenge leveleiről, mindenünnen csillogva hull a fény, csak győzze a szem ezt a káprázatot. Igen, 1930-tól! Kapált, metszett, hogy 1938-ra nagy keservesen megszerezhesse a főiskolai diplomát. Azóta van itt, 1947-től ő az igazgató. A derűs tájban borongó arccal beszéli, hogy örül a minisztertanács, meg a SZOT vándorzászlajának (két és fél éve élüzem a gazdaságuk, hosszú évek óta jövedelmezően termelnek!), de bánja azt az 546.000-et. Mert jó, hogy halad, fejlődik a gazdaság, de miért vannak még mindig olyan emberei, AKIKNEK A SÜLT GALAMB SEM REPÜLHET A SZÁJUKBA ... — Mert némelyek még a szájukat is restek kitátani. Dehát a disznótor nem erőszak! — folytatja Sági és dohog, mint szófogadatlan gyerekeire a jó apa. — Felnőtt emberek! És nem akarják megérteni, hiába dolgoznak becsületesen 150 napon át,ha a 151. és a 152. napon elmaradnak. Hogy miért? Éppen az, hogy semmiért. Csak úgy. Talán késve ébredtek, aztán tovább heverésztek, hogy »már úgyis mindegy«. Vagy az előző nap ittak. És ez: igazolatlan távollét. Furcsa jószág az ember ... Megszólal a főkertész is, Szászi István: — Sosem felejtem el, milyen savanyú képet vágtak a kárvallottak, amikor osztottuk a prémiumot! — Azt? Meg a Minisztertanács zászlajával járó 50.000 forintot. Ajándékba! A legjobbaknak — veti közbe Sági. Ki a főkertész? Szemre jelentéktelen, szőke, hullámoshajú, olyan bánatos tekintetű ember. De járja csak vele valaki a határt, •beszélgessen vele a mesterségéről! Egyszeriben tűz, elevenség fényesedik ezeken a máskor merengő, révedező kék szemeken. Egyszerű bognár az apja, az most is, az volt 1922-ben is, amikor elszegődött a faiskolába. Azóta, 33 ÉVE MEGSZAKÍTÁS NÉLKÜL ITT DOLGOZIK, most 75 esztendős. Egy munkakör nem is elég neki, ő a gazdaság méhésze is. Ilyen kitartó ember nevelte a gazdaság főkertészét. — Talán a saját kárukon most már tanulnak — mélázik Szászi. — Hiszen az az 546 ezer szinte ott feküdt a lábuk előtt, a földön. Meg is dolgoztak érte, csak éppen nem vették fel. Mintha multimilliomosok lennének ... Olyan embert keresek, aki felvette. Közben a főkertész szava jár a fejemben, milyen jó, hogy így telibe találta: akaratlanul is odavetette nekem ennek a riportnak a címét. — Józsi bácsi? Itt van a táblában— igazít el egy szőke lány. Éppen cigarettát sodor Mihalovics József. — Hát csak arról van szó? — mondja a kérdésemre. — De akkor sem engem kellene kérdezni — teszi hozzá. — Mert én csak 7269 forintot kaptam. — »Csak?« — Már azért, mert vannak, akik jóval többet. Olyan mint én, sok van. Erdélyi Pista 11.000-en felül, ifjú Vörös is, Kovács József is, Takács Imres, Füst József is legalább annyit kapott, mint én. Mihalovics a szaporítótelepen dolgozik. Évente millió és millió vadócot nevel, oltökése nemcsak a vad csemeték tömegét szerzi nemessé, hanem belevág az ország földjébe is: GYÜMÖLCSÖSÖK TÁMADNAK A NYOMÁBAN EZER ÉS TÍZEZER HOLDAKON. Az ország 42.000 holdnyi almáskertjének és sok ezer hold más gyümölcsösének a fája zömmel az ő faiskolájukból került ki. Tavaly 4840, az idén e pedig 6300 hold betelepítésére elegendő fa! Az igazgató közbeszól: — Mondja csak, Józsi bácsi, mióta dolgozik a gazdaságban? — 1924 óta. Egyhuzamban! Az igazgató kérdésére adott válasz, ez a két szó a titok nyitja, a prémiumé is, a gazdaság sokéves sikeréé is. Ilyen eredményes munkát csak tapasztalt, mesterségét szerető, összeforrott munkásgárda végezhetett. — És a többiek, akiket említett? Sági meg Mihalovics közösen szedik össze emlékezetükből az adatokat. Erdélyi 1932, Kovács 1933, Füst József 1938, Vörös 1948, Takács 1950 óta dolgozik a gazdaságban. •— Hát az újak? A fiatalok? Követik-e az öregek példáját? Mihalovics arra a lányra mutat, aki hozzáirányított bennünket: — Itt van ez a Budai Ilona is. Kislány volt, amikor idekerült. Azóta, 1945 óta dolgozik nálunk. Mit kaptál prémiumba, Ilus? — 3700-at! — Látja! Az igazgató felsorol egy csomó nevet, fiatalok, akik a gazdaságban találták meg a helyüket. Mind elért legalább három-négyezer forintnyi prémiumot — kivéve, aki... Ilyen »kivételest« is keresünk. Sajnos, nem nehéz találni, hiszen elegen vannak: utóvégre az a bizonyos 546.000 forint túl nagy summa ahhoz, hogy kevesen is elszalajthassák — csak úgy, elpuskázott prémiumként. Ketten vannak kézről a szomszédos táblában. Éppen a »koronába metszést« végzik. Félig szégyenlősen, félig bosszúsan mondja az egyikük, egy nagy tohonya, véres ember. — Ne is emlegesse. Épp eleget kaptam érte otthon. Pedig az asszony tehet róla. Azt mondta, őt nem érdekli semmi, tudhatom, hogy az anyja özvegyasszony, hogy annak igazán meg kell tennem, mert már nem eszik a disznaja. Hát ki vágja le neki a nagy dologidőben, ha a vejének többet ér az a kis napszám, minthogy pocsékba megy egy szegény asszony egész évi húsnak, zsírnak valója, ha nem lesz, aki azonnal levágja. — CSAK AZÉRT A ÚSZOTT EL A PRÉMIUM! — Legfőképpen — feleli. — Nem mondom, igaz, egyszer még elmaradtam. Tudja, van az asszonynak egy kis földje. Azt mondja akkor: ő nem bánja, ő elvetette, el is kapálta a kukoricát, babot, de azt igazán nem tuvánhatom, hogy ő kaszálja le a kenyérnekvalót, mert az aztán igazán férfimunka. — Megtérült legalább a vámon, ami elment a réven? A szeme még most is dühre lobban: — Hogy képzeli! Azon a semmi kis aratnivalón? Azon a 400 ölön? — Előre be kellett volna jelenteni — mondom. — Elkéredzkedni. Nem? — Eső után köpönyeg Az ilyesmi mindig sebesen jön. Hát még az én feleségemnél! Én mindent birok, csak a veszekedést nem. A másik kárvallott külsőre nagyon elüt tőle. Apró, fekete, keszeg ember, beszéd közben olyan felsőbbségesen nézte társát, hogy bizakodnom kell: na, ez majd mélyebbre ás. — Magának miért ment füstbe? — A pogányságom végett. — ? — Nem hittem. Pedig már 54 tavaszán megmondták. AZT MONDTÁK, AZÉRT VAN ÚJFAJTA BÉREZÉS, MERT KIFOGÁSTALAN MUNKÁT AKARNAK. Azért adnak prémiumot. Dolgozni dolgoztam, nem is abból lett a baj. Hanem abból, hogy néha kicsit szemre. Percentre. Nem tudtam én, hogy majd képesek lesznek minden sorról felírni, ki szemezte, ki csonkolta! Tavaly tavaszszal kerültem a gazdaságba. Mikor aztán rájöttek, hogy elvetélt az oltás, akkor már későn volt. — A munkafegyelemmel nem volt baj? •— Nem. Nekem nem. Firnájszos vagyok én ahhoz! Elkértem magamat előre, ha kellett kukoricát kapálni, akkor arra, ha aratni, akkor meg amarra. — De ha előre megmondták, hogy lesz prémium, miért nem vigyázott? — Mondani mondták, az igaz. Csakhogy én nem hittem el. Ó, szerencsétlen felebarátom, szeretném neki mondani. Firnájszos ember — firnájszos, hitetlen emberiség! Azzal vigasztalódom, az idén már fölszedik a »földről« ezt az elpuskázott félmilliót is. Még a »multimilliomosok« is! Torna Ádám Idősebb Szászi István 33 éve egyhuzamban dolgozik a gazdaságban. 75 éves és ő a bognár is,ia méhész is (Gink Károly felvétele) „Multimilliomosok ttUudcui uttyUüek, csak éstftKt KftéittűUiót eU&UafottaU Az új almáskertek bölcsője, Alsótekeres. Ifjú Szászi István főkertész és Kalmár Szilveszter üzem egységvezető örömmel látja, hogy nem volt fagykár (Magyar Foto felv.)