Békés Megyei Népújság, 1962. május (17. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-16 / 112. szám

4 Viszontlátásra, balassisták! Agrigento negyvenötezer lako­sú város Olaszországban, Szicília déli részén. Már évek óta ott ren­dezik az öntevékeny népi tánc­­együttesek nemzetközi fesztivál­ját, melynek győztesei 1959-ben és 1960-ban is magyarok voltak. Ag­­rigento megyénkben hirtelen a kulturális közérdeklődés homlok­teréibe került, ugyanis a művelő­désügyi minisztérium és a KISZ részéről a békéscsabai Balassa­ mű­velődési otthon táncegyüttesére esett a választás, ez a népszerű együttes képviseli a héten Agri­­gentoban, 17 nemzet részvételével kezdődő fesztiválon a magyar tánckultúrát Igen nagy megtisz­teltetés ez, ha figyelembe vesszük, hogy olyan sikerek után kell helytállni, amilyeneket az előző magyar együtteseik ott elértek. Az elmúlt napsugaras vasárna­pon, május 13-án a megye és Bé­késcsaba város kulturális képvi­selőivel, az együttes táncosai­val, zenészeivel, a szülőkkel és is­merősökkel telt meg a Balassi nagyterme. — Büszkék vagyunk arra, hogy a fesztiválon a mi táncegyütte­sünk képviseli hazánkat — kezdte az ünnepélyes búcsúztatót Szath­­máryné elvtársnő, az otthon igaz­gatója. Patyi­k György elvtárs, a városi tanács elnökhelyettese is ennek adott hangot, s miközben a végrehajtó bizottság nevében sze­rencsés utat és sikeres szereplést kívánt, arra kérte az együttes tag­jait, mondják el ott messze, hogy csakis az a nép, az az ország sza­bad, ahol a munka mellett dal és tánc is van. A városi KISZ-bizott­­ság nevében Néma Hona elvtárs­nő szívükre kötötte a fiataloknak: pillanatig se feledjék, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjai. Az együttes két hivatalos kísérője: Nagy Ferenc elvtárs, a megyei művelődésügyi osztály ve­zetője és Gécs Jenő művészeti ve­zető hangoztatták, hogy roppant nagy az öröm, de érzik a felelős­séget is. Ígérték a szülőknek, úgy vigyáznak gyermekeikre, akár a szemük fényére. A továbbiakban köszönetet mondtak a városi párt­­bizottságnak, a tanácsnak és min­den szervnek, mely az együttes útját lehetővé tette. A fiatalok nevében fogadták, hogy odakint becsülettel helytállnak. E beszédek elhangzása után — kedves figyelmességként — a mű­velődési otthon részéről minden egyes útrakelőt gyöngyvirágcso­korral ajándékoztak meg. Követ­kezett a búcsúztatás legünnepé­lyesebb pillanata: Gécs Jenő fel­kérte Patyik elvtársat, mint a városi tanács képviselőjét, hogy gyújtsa meg a népek barátságát jelképező fáklyát, mely középen­ egy asztalon, vörös tulipánfejben végződő, művészi faragású tartó­ban állt, s amely fáklyát majd is­mét meggyújt Agrigentoban a város polgármestere. Magasra csa­pott a láng. Viczién János, az együttes egy régi tagja, Bem Mik­lós koreográfussal az oldalán, ke­zében a fáklyával, mögötte a te­rem közönségével elindult a sza­badba, az otthon elé. A lángot ki­oltották, s megkezdődött az eluta­zók felszállása a tanács virágok­kal díszített — csabai kedéllyel „műemlék-busznak” nevezett — társaskocsijára. Mindez nem tör­tént olyan gyorsan, hogy ne lett volna módunkban szót váltani né­hány balasszstával. — Először ülök majd repülő­gépre, de nem félek, inkább izgu­lok, hogy milyen érdekes lesz — mondta a kis Kovács Mária Erre megszólalt a mellette álló, még gyermek arcú, de már nős Timkó Zoltán, az együttes „őstagja”: — Nekem ez már a nyolcadik külföldi utam. Mikor két évvel ez­előtt Franciaországba mentünk, éppen az indulás előtt született a kisbabánk, és most nézzék meg, milyen nagy a Nórika — emelt felénk egy mosolygó pici lányt. — Apu Szitiliába med — gü­gyögte Nórika. Az éppen a buszra kapaszkodó szőke Lipták Mária meg a fekete Simon Anna jót ka­cagtak ezen. Visszafordulva meg nem állhatták, hogy puszit adja­nak a kis selypítőnek. Anna édesanyja, a Simon néni, egy tek­nővájó cigányember örölkké de­rűs felesége, köziben csomagot erő­szakolt a lástya kezébe: — Mondják, hogy mindennel el­látják az úton a mi táncos gyere­keinket, de én mégiscsak csoma­goltam az Annuskámnak egy kis csabai kolbászt, süteményt, mi­egyebet. Egy szem lányunk, hát azért... Csapéi!!!! a busz ajtaja, s a társasgépkocsi, nyomában a kellé­keket szállító teherautóval, elin­dult Budapest felé. Pestről repülőgépen jut a tizen­­­nyolc táncos, a hét zenész és a két kísérő Rómába, s onnan ugyan­csak repülővel tovább, Szicília székvárosába, Palermób­a, honnan autóbusz viszi őket Agrigentoba. Mire e sorok napvilágot látnak, ők már a helyszínen lesznek. Sok sikert, kedves balassisták, és adjátok át a Békés megyeiek forró üdvözletét az olasz népnek! Huszár Rezső Műsoros délutánt rendez a békéscsabai II. sz. általános iskola szülői munkaközössége A békéscsabai II. sz. általános iskola szülői munkaközössége má­jus 20-án délután 3 órai kezdettel műsoros délutánt rendez a Ba­lassi művelődési otthonban. A műsort az iskola tanulóifjúsága adja. Fellépnek: az iskola ének­kara, a zenetagozat közös , és szó­lószámokkal, valamint a kulturá­lis seregszemle helyezett résztve­vői. 1963. május 16., szerda Négy nemzet nyelvét beszélik, de egyetértenek az eleki emberek! Az öreg Nap alaposan neki­eresztette sugarát, amikor végig­baktattam Elek főutcáján, a ta­nácsháza felé. Előttem két öreg bácsi ballag, beszélgetve. Amikor közel értem hozzájuk, csa­k akkor veszem észre, hogy nem magyarul folyik a diskurzus. Elhaladva mel­lettük, rájuk nézek — gondolván, hátha így jobban megértem nyel­vüket —, ők meg rámköszönnek magyarul. Kicsit restellettem a dolgot, mert... mindig kellemetlen az, ha az idősebbek ránk köszönnek. Hogy jóvátegyem hibámat, meg­kérdeztem tőlük, merre van a ta­Ezt már a tanácsházán tudtam meg, hiszen izgatott a kérdés, a négy nemzetiség testvéri együtt­élésének, közös céljának az ügye. Szívesen adtak felvilágosítást, hiszen erre Elek minden nemzeti­sége, minden lakója csak büszke lehet. Egy kis jogos büszkeséggel beszélt arról — Polgár Sándor, a tanács elnökhelyettese, Baukó Márton, a tanács titkára és Ve­csernyés István anyakönyvezető —, hogy községükben hogyan él­nek együtt a magyar, román, né­met és szlovák emberek. A tanács híven tükrözi a több nemzetiségű község összetételét. A egy­re több a vegyes Örvendetes az, hogy ezek a ve­gyes házasságok általában jól sike­rült, boldog családi életeket ala­poznak meg. A vegyes házassá­gokban alig fordul elő válás. Sőt, a házastársak között legteljesebb a megértés. Pedig itt ezernyi pél­dája van a nemzetiségi házasság­­kötéseknek. Nyistyár Mihály, ro­mán származású fiatal például szlovák lányt vett feleségül, Gura­nácsháza. Ők pedig tiszta csengé­sű magyarsággal válaszolnak — útbaigazítva —, csaknem egyszer­re. Aztán megtudtam tőlük azt is, hogy korábban román nyelven beszéltek és még megtudtam mást is. " Azt, hogy Eleken négyf­éle nem­zet nyelvén beszélnek az emberek és mégis úgy megértik egymást, mint egy nagy család. Amikor ezzel a két kedvesarcú öreggel beszélgettem, egy pilla­natra eszembe jutott a régmúlt, amelynek káros maradványa még él egyes nemzetiségi vidékeken. Eleken viszont már nem. Itt tanácstagok között például tíz román, nyolc német és hat szlo­vák származású van, de hasonló a helyzet a végrehajtó bizottság­ban is. A tanácselnök szlovák, a ktsz elnöke viszont német, a ter­melőszövetkezet elnöke pedig ro­mán származású ember. Ahogy elmondották, nem is em­lékeznek rá Eleken, hogy mikor volt a tanács előtt olyan ügy, amelynek az oka nemzetiségi probléma lett volna. Itt a nemze­tiségek az összefogást segítik és nem a széthúzást. Civakodások, veszekedések nem fordulnak elő, sőt a nemzetiségi esküvő Judit személyében. Szkaiiczká Já­nos szlovák származású fiatal pe­dig Kecskeméti Mária nevű ma­gyar lányt vezetett az anyakönyv­vezető elé. Az ugyancsak magyar Sebestyén János viszont Bágy Mária nevű román lánnyal eskü­dött örök hűséget. Morár Deme­ternek, aki szintén román szárma­zású, Machán Erzsébet nevű szlo­vák lány a felesége. Lehetne még folytatni ezt a sort, de felesleges. Az a fontos, hogy ezek mind pél­damutató, boldog házasságok. Az esküvői ünnepségek méltán tükrözik ezeket a frigyeket. A község kultúrházában megtartott nemzetiségi esküvők mindig na­gyon szépek. Egy-egy ilyen alka­lommal kétszáz-kétszázöttven meg­hívott vendég tölti meg a terme­ket, ahol egyszer magyar nóta jár­ja, aztán pedig románul vagy né­metül énekel a násznép­­ az aszta­lok mellett. De nemcsak itt értik meg egy­mást. A hétköznapok közös prob­lémájában, a munkában sem lehet panaszkodni. Ha kapálni kell, ak­kor egyszerre feszülnek a kezek a kapanyélre, hogy még több jusson minden nemzetiség asztalára. Az eleki kultúrház Nyiszitor György igazgató vezetése mellett ugyancsak híven tükrözi a köz­ség életét. A tánccsoport magyar fiataljai egyforma lelkesedéssel táncolják a román vagy a német, csakúgy, mint a román fiatalok a magyar táncokat. És minden egyes alkalommal szerepelnek a község lakói előtt. De szerepelnek ők másutt is, sőt a tánccsoport tagjai jártak­ már külföldön, Ro­mániában, Csehszlovákiában és az NDK-ban is. A községi tanács most a bratis­­lavai körzet egyik községének, Csalovának a tanácsával terem­tett kapcsolatot, amelyet a jövő­ben ápolni szeretnének. A könyvtárban egyre több a román, német és szlovák nyelvű könyv. A nemzetiségi gyermekek nyelvoktatása érdekében pedig a román tannyelvű iskola mellett létrehozták a magyar iskola né­met tagozatát. De az igazi ünnep Eleken a nemzetiségi nap, amelyet min­den évben augusztusban tartanak. Ez az egész község közös ügye. Az e napon rendezett nagygyűléseken mindig ott van az egész község. Ilyenkor még jobban elmélyül az a testvéri barátság, amely a mun­kában, a szórakozásban és az élet minden területén szövődik az Ele­ken élő nemzetiségiek között. Négy nyelvet beszélnek Eleken, de egy nyelvet, a munka és a test­véri barátság közös nyelvét, mind­annyian megértik. Kik eltemették a múltat mindenestül Osztályfőnöki órát tartottam — TARTSON NÁLUNK OSZ­TÁLYFŐNÖKIT — kért még az ősszel az egyik csabai középisko­lás tanárnő. A kérést megtisztelőnek, de egy­ben érthetetlennek is találtam. Nem vagyok pedagógus, így osz­tályfőnök sem, hogy is kerülhetne hát — elnézést a kifejezésért — a csizma az asztalra, egy ember, aki nem tanár, az osztályfőnöki poszt betöltésére, még ha csupán 45 percre is. A tanár néni azonban hamar eloszlatta kételyeimet. Megmagyarázta, hogy nem a cím­ben foglalt beosztást kell visel­nem — ehhez valóban nincs hi­vatalos jogom — hanem ezeknek az óráknak a tartalmát kívánják változatosabbá tenni s egy-egy előadással ebben kell a segítség. Ma már, mint edzett „osztályfő­nöki órás”, mosolygok kezdeti ér­tetlenségem felett, s az a meggyő­ződésem — és ennek kívánok han­got adni —, hogy az élet más-más területéről egy-egy osztályfőnöki órára meghívott vendég tematika szerinti előadása, vagy akár sze­mélyes élettapasztalatának, szak­mai tudásának megízleltetése az újra, érdekesre, hasznosra mindig éhes tanulóifjúsággal, az iskolai nevelés gazdagításának, ha nem is nagy, de eredményes módja lehet. ESETEMBEN, az eddigi „osz­­tályfőnökik” tartalma, témája a következő volt: külpolitikai be­számoló, beszélgetés az ízlésről, a szocialista együttélés gyakorlati követelményeiről, egy bolgár új­­ságírónő elkalauzolása az osztály­ba és kérdés, felelet a magyar— bolgár barátság jegyében, egy új magyar film megvitatása — és így tovább. Legutóbb pedig arról be­szélgettünk, hogy Ikarosztól Ga­­garinig­ és Tyitovig milyen nagy utat tett meg az emberiség a le­vegőóceán, az űr meghódítása te­rületén. Gyönyörűség volt látni és tapasztalni, hogy az ifjú hallgató­ság mennyire nem passzív, hanem élénk figyelmével, kérdéseivel, közbeszólásaival tevékeny részt­vevője az osztályfőnöki óráknak. Ebben nem csekély része volt an­nak a rég bevált módszernek, hogy a témát — erőltetettség, mesterkéltség nélkül, de minden­képpen igyekeztünk összekapcsol­ni a diákok gondolat- és képzelet­világához közel álló, vagy az éle­tükhöz tartozó fogalmak, képek, tapasztalatok, ismeretek rendsze­rével. Például a levegő meghódí­tása esetében, mikor említésre került, hogy a repülés első magyar úttörői közül Székely Mihály a szarvasi gimnáziumban tanult, kortársa és repülőtársa, Kvasz András megyénk szülötte, s hogy az előadó 1937-ben, Párizsban sze­mélyesen beszélt Asbóth Oszkár­ral, a helikopter magyar feltaláló­jával, az egész széles távlatú anyag szinte pillanatok alatt ké­zel fogható közelségbe került, s még jobban megragadta a növen­dékek eszét és szívét. Egyetlen olyan előadás sem akadt, melyet valamilyen vonatkozásban ne le­hetett volna ily módon „testközel­be” hozni. MÁSIK POZITÍVUMA az osz­tályfőnöki órák változatossá téte­lének az, hogy tanár és diák, mi­közben az óra végén, szokás sze­rint felvetette, egyeztette, vitatta az osztály munkájának heti ered­ményét — a magatartástól, s az osztályzatoktól a KISZ-munkáig, s a szórakozásig — arra is kiváncsi volt, hogy a vendég, az iskola, az osztály életébe­n kívülről kukkan­tó” ember miként látja mindezt? Nincs-e olyan része ennek az ő „belső” életüknek, melyben ő — helyzetéből eredően — tisztábban lát, elfogulatlanabbul ítél? És nincs-e olyan része, amit talán ép­pen a „kívül­állók” látnak, s bí­rálnak helytelenül? Noha az ilyen „kontroll”-na­k nem ez az egyedüli módja — hiszen ott vannak a szü­lői értekezletek, munkaközössé­gek, s a nyilvánossággal való egyéb kontaktusok — kiderült, hogy ez a „vendég-osztályfőnö­­kösdi” ugyancsak segítheti az is­kolai kollektíva minden hasznos tekintetben való teljessé válásá­nak politikai, társadalmi folyama­tát. MEGYÉNK VÁROSAIBAN, községeiben számtalan azoknak a száma, akiknek — dolgozzanak az ipar, a mezőgazdaság, a kultúra, a tudomány bármely területén, vagy a párt- és tanácsi szervekben — lenne, akadna mondanivalójuk az iskolák népe részére is. Az itt leírtak alapján bízunk abban, hogy ha közülük valaki elé odaáll egy pedagógus a kéréssel: — „Tartson nálunk osztályfőnöki órát...” — nem fog kosarat kap­ni. —húr— Justh Zsigmond emlékünnepség lesz Orosházán A parasztszínház-alapító Justh Zsigmond születésének jövőre lesz a századik évfordulója. Erre az alkalomra jubileumi ünnepséget rendeznek Orosházán a TIT me­gyei szervezetének kezdeményezé­sére. Ismét bemutatják majd Orosházán azokat a színdarabo­kat, melyeket a parasztszínházban egykor előadtak. Előadásokon is­mertetik a korán elhunyt Justh Zsigmond életét és munkásságát, parasztszínházának történetét, melyet Elek László, a Szarvasi Felsőfokú Óvónőképző Intézet ta­nára írt meg. Felújítják és rend­behozzák Justh Zsigmondnak a szentetolnyai határban rejtőző sírját, és emlékmű állítását is te­r­­vezik.

Next