Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
Robert Rozsgyesztvenszkij őrs poeticája „A földi élet a tét” A költő nagy hírnévnek örvend. Robert Rozsgyesztvenszkij eddig negyven verseskötetet jelentetett meg, a Szovjetunióban kiadott könyveinek összpéldányszáma csaknem kétmillió. Útja egyenes volt az irodalomig, nehézségek nélküli. Az irodalmi főiskola huszonkét éves diákja már a Szovjetunió írószövetségének tagja, emberi és alkotói érettségének korszakát éli. Az izgatja, ami az emberiség millióit. — Kétszáztíz lépés című versében, amelyért a Szovjetunió állami díját kapta, arról vall, hogy legnagyobb versét nem sikerült még megírnia. Ma mi izgatja a legjobban? — Elsősorban az emlékek. Gyermekkoromat a második világháború égette meg, bár én a golyók sivításából, a bombák robbanásából semmit sem hallottam. Emlékszem, alig tudtam visszatartani könnyeimet frontra induló apám előtt. Az öreg postás bácsi csoszogó lépteit is hallom még; nem tudtuk, mit hoz, örömöt vagy bánatot. Emlékszem arra, mennyire vártuk a győzelmet, és arra a határtalan boldogságra, amikor eljött — 1945. május 9-én. — Melyik verseit tartja a legfontosabbaknak? — Nem tudom. Talán a Rekviem . . . Büszke vagyok rá, hogy a Nagy Honvédő Háború hőseinek emelt sok emlékműre e versből idézett sorokat véstek. Rozsgyesztvenszkij Rekviemjét szinte katonai eskünek tartják. A neves szovjet zeneszerző, Dmitrij Kabajevszkij zenét írt a vers soraira. A művet számos európai országon kívül ,Japánban is előadták már. — A kétszáztíz lépés, úgy érzem, az ön ars poeticája. — Meglehet. Olyan gondolatokat fogalmaztam meg benne, amelyek mindig érdekeltek. Mai életünkről, a múltról és a jövőről, emlékezés és álom keveredik benne. Mindnyájunknak a korral szembeni felelősségéről szól, amelyben élünk Nehéz időben élünk, habár meggyőződésem, hogy könynyű kor a földön sohasem létezett, és nem is fog. Egyszer a Vörös téren figyeltem a Lenin mauzóleum előtti díszőrségváltást, és akkor találtam meg e vers gerincét, fő motívumát — azokat a lépéseket, melyek egységes egésszé fogják össze a verset, a múltat és a jelent. — Megdöbbentő szám olvasható benne: a világon tizenöt tonna robbanóanyag jut egy emberre .. . — Két évvel ezelőtt egy UNESCO-közleményben fedeztem fel ezt a borzasztó statisztikai adatot. Ma ez a szám bizonyára magasabb, addig fog növekedni, amíg az ész nem diadalmaskodik, amíg meg nem értik, hogy maga a földi élet a tét. Gyakran hallom nyugaton, hogy egy költőnek, úgymond, nem illik politikával foglalkoznia. Úgy gondolom viszont, hogy a költészet nem tűri a közömbösséget, ma egy költő sem nélkülözheti közéleti temperamentumát. — Ön vezeti a szovjet televízióban a Dokumentális képernyő című műsort, amely a legnépszerűbb adások közé tartozik. Mikkel foglalkozik benne? — Ez a műsor társalgás az emberekkel, az őket érdeklő eseményekről. Egyáltalán nem törekszem különleges témák kiválasztására. A tévészerkesztőkkel együtt kiválogatjuk az emberközeli kérdéseket. Emberi sorsokat mutatunk be. Számomra mindig vonzó a kezdet: az élet első pillanata, a munkába állás, az első szerelem. Vagy például a bizalom ... a tradíciók átadása, a ma és a holnap. És az az örök téma, amelyről már beszéltem: az emlék, az emlékezés. Rozsgyesztvenszkij egyik legkedvesebb műfaja a dal: népszerű szerzők zenésítették meg őket. Most jelent meg a Beszélgetés a dalról című könyve, amelyben szükségesnek látta elméletileg is értelmezni ezt a műfajt. — Mivel magyarázható kitartó érdeklődése a dal iránt? — Az igazi dal hozzátartozik az életünkhöz. A dal születésétől haláláig végigkíséri az embert. A dalba belefér az egész emberi élet, a nehéz, az örömteli, a keserű, a boldog. Számomra ezért annyira komoly dolog a dal. — Milyennek ítéli saját eddigi életművét? — Tudja, nekem csak a megírás pillanatában tetszenek az írásaim. Aztán mind kevésbé. Gondolkodom, hogyan lehetett volna másképpen, jobban, pontosabban, kifejezőbben megcsinálni. Sokat dolgozom, verseket és dalokat írok. Nem találok ki semmi különlegeset. Egyszerűen csak élek. Valentyina Zsegisz Az asszony már úgyszólván letett arról, hogy feljusson a csúcsra. És most, ahogyan az ismeretlen férfi hívta, egyszerre meglátta a rózsaszín párafátyolba burkolózó hegyet. • A készülődés nem tartott sokáig. A férfi közben jelezte, hogy a túra nem lesz egyszerű. Teherrel jön, amit nem hagyhat el útközben. Az asszony nem mutatott csalódást, se félelmet, mert a férfi igazi volt. Kemény iramot diktált. S mielőtt a pihenőhöz értek, az asszony zúgva, meredeken esett vissza. Összetörve feküdt a vadciklámenek között. Lassan, fájdalmasan emelte a fejét, a férfit kereste. Jönni fog — gondolta — és tehetetlenül visszahanyatlott. Mérhetetlenül sok idő telt, mire fölemelte. A zuhanás óta vágyott erre, most mégis közönyt érzett. Nézte a férfit, amint — vállán a teherrel — előtte állt. Az átkarolta, és indulni akart. Az asszony eltitkolta fájdalmát, és követte. A férfi újra diktálni kezdett. Eleinte szép, rábeszélő hangon, majd megérezve erőfölényét , a teherrel tovább sietett. Hagyta viszszacsúszni az asszonyt. A sziklák élesen hasították, és a magány sötéten remegett körülötte. A vágy, hogy együtt haladjon a férfival, erőt adott neki. Amikor megpillantotta, éppen a nagy hátizsákját kötözte elégedetten. Mosolyogva nyúlt az aszszony keze után , mintha egy kis pihenő után indulnának újra. A férfi erős volt. Eleinte a teherrel is könnyen mozgott. Fel sem tűnt, hogy cipekszik. Szorosan, kötelezően tartotta. Nagy magasságban voltak, amikor pihenéshez készülődve ledobta, és a talaj megmozdult a lábuk alatt. A férfi egyik kezével elkapta a sziklát, a másikkal a teher után nyúlt. Sikerült megvetnie a lábát. Az asszony görgött le a sziklavánkoson, és mély sérüléseket szenvedett. Az egyedül maradt férfi most egész valójában érezte, hogy az asszony úgy hozzátartozik a hegyhez, mint a bokrok és hajnali harmatos füvek. Hívni kezdte: akar-e jönni, vagy sem? Az aszszonyt a kemény hang a talajhoz szögezte. Marokkal tömte szájába a mohát, hogy ne tudjon felelni. Majd a súlyokat a szívéből a bokájára rakta. A férfi hívó szava már lágyan, közelről hangzott. Az asszony — testéhez tapadt fenyőszín ruhájában — csúszni kezdett. A kövek közt eltévedt napfény bújkált. A férfi szorosan magához vonta, és összetapadva indultak a magasba. Új kapaszkodóhoz érve a férfi felhúzódzkodott, s szótlanul lenézett az asszonyra. Aztán elindult felfelé a teherrel. Túl voltak az út felén. Az asszony ha lenézett, a mélységet, ha feltekintett, a me Varga Virág: ALPINISTA TÚRA Koszta Rozália: Pipacsok 1983. július 30., szombat Békési könyvek Versek a Sárrétről Csinos kis kötetet adott ki a szeghalmi Helytörténeti Közgyűjtemény Baráti Köre és a nagyközségi járási könyvtár az idei sárréti napokra. Folytatva ezzel a helyismereti irodalmi antológiák sorát, amelyet szerényebb külsővel és sokszorosítási eljárással megyénkben 1976- ban Balogh György könyvtáros nyitott meg a mezőkovácsházi járás közigazgatási határain belüli települések irodalmi művekben esett előfordulásainak szöveggyűjteménybe rendezésével. Irodalmi hagyományainak sem lexikális, sem monografikus, sem kresztomatikus, sem ezek valamilyen helyes arányainak alkalmazása útján létrejött feldolgozásával nem rendelkező megyénkben különösen becseseknek kell tekintenünk ezeket a járásnyi, városnyi vagy nagyobb tájegységnyi területhez kapcsolódó antológiákat. A Sárréti füzetek című sorozat immáron harmadik darabja a táj szelleme, a sárréti emberek szeretete, az itt élő nép sorsának, hiedelemvilágának ismerete ihlette versekből válogat. A szerkesztés is a versek mélyebben megbúvó tartalmára, üzenetére figyelt. A kötet szerkesztője, Boruzsné Vékony Ilona megpróbál a huszadik századon belül maradni, és ennek megfelelően veszi fel az antológia költőit. Érthető azonban, hogy irodalmunk olyan kiválóságai, mint Petőfi Sándor, Arany János, áttörték a szerkesztő válogatási elvét, így van ez a Sárréti antológia esetében is. A kötetnek nagyobb részét adják azoknak a költőknek a versei, akik a tájegység valamelyik településén, Békés-ben vagy Biharban születtek : Erdélyi József, Gyökössy Endre, Hegyesi János, Ladányi Mihály, Molnár Lajos, Nagy Imre, Nagy Lajos, írói nevén Zsadányi Lajos, Pardi Anna, Sárándi József, Szabó Pál. Hosszabb-rövidebb ideig itt élt Kónya Lajos, Jánossy Zoltán, Dapsy Gizella . . . Az antológia a szerzők életrajzi adataival zárul. Itt érdemes lett volna jobban kiemelni minden egyes szerző esetében a tájhoz kötődés jellegét, formáját. Talán egységesebb tipográfia méginkább emelte volna a bibliofil jegyeket is felmutató, minden kétséget kizáróan ünnepi alkalomra készült könyv értékét, amelyhez bevezető ajánlást Miklya Jenő írt. (Őseim tükre, Szeghalom, 1983.) Csobai László Vésztőről indult Sinka István pályakezdése A Békéscsabán megjelenő Bibliotheca Bekesiensis sorozat célkitűzéseivel összhangban a költő születésének 85. évfordulóján Sinkakötet látott napvilágot. A kötetben Miklya Jenő értő válogatásának jóvoltából ,előbb maga Sinka István — a magyar költészet kimagasló alakja — vall önmagáról, életéről, családi körülményeiről, felesége — Papp Piroska — évekig tartó hervadásáról, majd haláláról, és a himnuszok megjelenésének körülményeiről ... ’’ Sinka István Nagyszalontán (1897) született, mint korán elhalt édesapja, ő maga is juhász és cseléd volt. Küzdelme a nyomorral és emberi megaláztatással, már gyermekkorában elkezdődött. Sorsa adja kezünkbe művészetének egyik kulcsát, pályakezdésének meghatározása, megközelítése mégsem könnyű feladat. Ismert tény, hogy a harmincas években induló Sinka István költészete a viták középpontjában állott. A kötetben elsősorban Vésztőhöz és annak környékéhez kapcsolódó prózai írásai kaptak helyet. A válogatás értékét fokozza, hogy a „Fekete bojtár vallomásain" túl megszólalnak azok is,, akik a költővé válás idején „ismerték, segítették és szerették a hányatott sorsú költőt”. Kortársak és barátok, akik tudták, Sinka költészetének igazi értékét az adja, hogy amit leír: (.......nem csak az álmok vihara hanem, ahogy a szegények élnek a kavargó élet ez maga."). A kötetben szereplő versek indítéka, szinte kézzelfogható. Sinka költészetének forrásaihoz vezetik el az olvasót. A népi írók mozgalmának sodrában feltűnt „őstehetség” tudatosan vállalta küldetését, akart költő lenni. A mások helyett is szólás elhatározását Sinka a „Fekete bojtár vallomásaiban" is megfogalmazta: „Az egész gyermekkorom, az egész életem szükség és hányattatás volt. Legalább hangba és betűbe kell beleimádkozni ígéretét a jövendőnek, mindenkiért és magamért." Vésztő és Szeghalom közös — és jelentős — szerepet töltött be a költő életében. Sinka István a vésztői falu szélén „a mezei szegénység számára" épített házak egyikében talált új otthonra. Életkörülményei változatlanul kegyetlenek, de a puszati elszigeteltségből való kimozdulás sorsfordulót jelentett számára. 1930-ban neki ítélik a „Magyar Falu" tehetségkutató pályázatának díját, a „Bronztulipánt”. 1933 nyarán már barátok szervezkednek első kötetének kiadása érdekében. 1934-ben a szeghalmi Péter András Gimnázium kiadásában jelent meg Sinka István első — útnak indító — verseskötete, a „Himnuszok Kelet kapujában." Nem véletlen, hogy erre a munkára a Péter András Gimnázium vállalkozott. Nagy Miklós, az alapító szellemétől áthatott intézmény igazgatója és tanártársai szívügyüknek érezték a néptehetségek felkarolását. Mikor Sinka István, „ez a különös pásztora a Sárrétnek, dalolni kezdett" — hogy kibírja az élet kegyetlenségeit —, az iskola meghallotta ezt az éneket. A haladó szellemű vésztői értelmiség minden tőle telhetőt elkövetett Sinka népsze- rűsítése érdekében. Úri kaszinójukban irodalmi esteket rendeztek, kilincseltek az érdekében. Első publikációi után a vésztői és szeghalmi barátok köre Féja Géza, Veres Péter, Szabó Pál barátságával bővült. Sinka István költői pályakezdése után hosszú utat járt meg, voltak újabb pályaszakaszai is, de költészetének legszebb értékeit a pásztori világból hozta. Megrázó sorsképeket hordozó versei Vésztőről indultak el az ország nyilvánossága felé. A pályakezdést segítő község hűségének bizonyságtétele, hogy Vésztő nem feledkezett meg a Sinka-emlékek ápolásáról. A Sinkaház falán elhelyezett emléktábla előtt e sorok írójának is alkalma volt tisztelegni. Az emlékülések, kiállítások és e kötet megjelenése is annak bizonyítéka, hogy a vésztőiek ma is magukénak vallják a „szegények, a rúgott pórok költőjét”. Mi pedig az írástudók felelősségével újra és újra felfedezzük önmagunknak. Verasztó Antal