Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
Kháron garasa Katona Judit új verseskönyve Mindig is nagy érdeklődéssel olvastam Katona Judit verseit, köteteit. Most a napokban a legújabbat hozta el a posta, a Kháron garasát. A cím meglepett, hiszen nem nehéz ráérezni, mit is jelent a pénzecske, amit kezünkben szorongatunk, haladozva a folyó felé, ahol Kháron az evezős . . . Meglepett, de nem lapoztam bele értetlenül, sokkal inkább a fent említett érdeklődéssel: merre vezet Katona Judit ezúttal, az élet milyen tájaira? Azzal kell kezdenem, hogy a kötetet szerkesztő Moldvay Győző kitűnően érti a dolgát, a kis kötet egyetlen nagy ívelés az első verstől, az Emberi üdvözlettől a záróversig, a Fohászig. Az elsőben arra hív fel, hogy „gondoljatok a szülőanyákra", „a holt fiúkra”, mindazokra, „akikre senki sem gondol”, a megsebzettekre, öregekre, éhezőkre. És a Fohászban: „A mindennapi kenyerünket, italunkat, eledelünket add meg, uram, a mai napra." Megretten az olvasó, hogy a költő, íme ennyivel beérné? Aztán lehiggadván a rettenettől, fejet hajtva ismételjük a sorokat: „biztos oltalmat adj ... békét!” Katona Judit költészete most is olyan tiszta, érzelemdús, most is olyan emberi, szárnyaló és földhöz vonzódó, mint megelőző köteteiben, ám ha lehetséges (lehetséges!) még téphetetlenebbül a jelenvalóságé, a milliókban munkáló (talán meg sem fogalmazódó) gondolatoké, a reményé, mely nélkül verset sem lehet írni, mert „ki verset ír reményt viselve / örömre, dühre és haragra kel értetek.” Egyetlen szó: értetek. E kötet kulcsszava ez, híven példázva, hogy Katona Judit versei értünk, mindenkiért születő, létező költészet megtestesülései. A kör gyorsan zárul, Ars poetica című versében is leír egy „szent” versmondatot: „Tudom / kell a gyötrődés idebenn / mindenkiért, ki verset olvas” ... Mondhatná az olvasó, miért is írja le annyiszor a költő, hogy „vers”, miért is vállalja annyiszor (és ilyen kimondottan) a költészet béklyóit, szárnyait, kínjait és örömeit? Látható, hogy már a kérdés is rossz, hiszen mit vállaljon a költő, ha nem önmaga költészetét, mit tárjon elénk, ha nem önmaga hitét a versben, a vers erejében? Katona Judit ha sokszor is írja le mindezt, mindig okkal, és a versírás révületében is tudatosan, mert nem indít egyetlen költeményt sem útjára úgy, hogy ne bízna annak örök hatásában, értünkvalóságában. Olvasgatva a Kháron garasát, a költőnő magánkiadásban megjelentetett újabb kötetét, arra az egyszerű és természetes következtetésre is eljutunk, hogy jó vállalás ez, új verseinek meg kellett, hogy teremtse a publikáció lehetőségét, a könyvet. Hogy az otthon, a kezünk ügyébe helyezett verseskötet hű társunk lehessen, és adjon reményt, vigaszt, hitet, részesítsen szép szavak muzsikájában, belülről, mélyről induló gondolatokkal, érzelmekkel, egyetlen szóval: emberséggel. Ráébresztő emberséggel, igazat, tisztát, őszintét sugarazó emberséggel. Kevesen írtak a Donnál pusztult 2. magyar hadsereg emlékére olyan verset, mint Katona Judit, verset, amelyben „izgalommá nőtt a rettenet” és amelyben ott a megkerülhetetlen mementó: „Sok ezren voltak, most már mind szabad halott lovak, halott férfiak / kiömlött vére nyírfákban kering, / nem jelzi őket földhalom, se kő, / földet zabálnak mély gödrökbe lőve, / de átragyognak füvön, harmaton / s virágzik bennünk minden ,temető." Kevesen írtak olyan gyönyörű-szépen arról, hogy: „Mikor a gyerekek esznek, akkor az anyák eléjük ülnek nézik őket és megszépülnek.” Kevesen arról is, hogy: „A vers most mécsesként világít s hitszegőknek, hitetleneknek sorsa fölött virraszt a nemzet.” Mennyi mindent felvállal Katona Judit! Kis érzéseket, nagy érzéseket, egy nemzetnyi ember gondját és baját, reményeit és emlékeit, miközben Kháron garasát szorítja kezében (miközben Kháron garasát szorítjuk kezünkben) és megyünk az iszonyú folyó felé, hogy sorba álljunk ott, átutazásra. „Elfogy a ránkszabott idő / míg számolunk, ki a hunyó, halottainkra hull a hó." Ennyi, és ez igencsak minden. Katona Judit költészete- Sass Ervin éven át tanította nekünk a németet és a latint, így búcsúztatott bennünket: — Gyerekek! Nem tudom mikor, kivel találkozunk még, vagy találkozunk-e egyáltalán. Egyre kérlek benneteket. Legyetek mindig magyar emberek. Ennél többet nem mondhatott... Már úszunk a füstben, pedig még csak a fogság éveinél tartunk. A kabaréból ismert módon vitték el a fiatal, éppen vízért ballagó Keller Józsefet Németországba, ahol aztán amerikai hadifogolyként fejezte be a háborút. Éppen édesanyja névnapjára érkezett meg Budapestre, 1946 szeptemberében, a sok mindent átélt fiatalember. Édesapja vállalta a taníttatását, így iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-földrajz német szakára. Mikor aztán kiderült, hogy az a német nyelv, amit beszél, csak konyhanyelv, sietve leadta. — Két földrajztudós tanárom vált akkor meghatározóvá számomra — folytatja az emlékezést. — Dr. Bulla Béla és dr. Mendöl Tibor. Hihetetlen logikai rendben tanították a földrajzi összefüggéseket, kölcsönhatásokat. Akkoriban az egyetemista hölgyek egy kis pluszkereset reményében kötögettek az órákon, de e két professzor előadásain soha. Pesten szoros kapcsolatban voltam a népi kollégistákkal, s én is hittem, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot”. De apám két gyereket taníttatott, s bár volt tandíjkedvezmény, egyetemet kellett változtatnom, hogy közelebb kerüljek. Szegeden dr. Radnai Béla volt rám nagy hatással, ő vezetett be a pedagógiai pszichológiába, a gyerekek személyiségének, gondolkodásának a megismerésébe. Ötvenben végeztem, és Darvas József kultuszminiszter az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumba irányított, ahol a tanítás mellett néhány hónap múlva kollégiumi nevelőtanár is lettem a fiúkollégiumban. Akkor kezdtem intenzíven foglalkozni a földrajzzal. Jó néhány tanítványunk szerepelt kitűnően az országos tanulmányi versenyeken. De az iskola diákjai másban is, és később is folytatták ezt a szép sorozatot. Nagyon szerettem a kollégiumban, ahol igen szerény körülmények között éltek a gyerekek, meg a tanárok. Gyakran volt borsó „makói feltéttel”, azaz hagymával. Révész Pál kollégámmal, barátommal mindig szigorúan ellenőriztük, kapnak-e a gyerekek kenyérrepetát. Közben Szekeres Erzsébetet, volt egyetemi kollégista társam a gimnáziumba helyezték, s én feleségül vettem 1954-ben. Egy évvel később, júniusban éppen levelezőket számoltattam be, mikor beszóltak, hogy vajúdik a feleségem. Egy katonacsoportom volt éppen, mondtam nekik: — Na, ide az indexeket elvtársak, mindenki jelest kap, mert fiam születik. És tényleg fiam született. Azóta már más vizsgákon is kérdezték tőlem: — Igazgató úr, most nem születik fia? ... És 1956. A gyerekeket hazapateroltuk, s csak januárban kezdődött a tanítás. Volt az iskolában kavalkád rendesen. De ki tudott akkor kiigazodni? Csak azt tudtuk, az öldöklés nem vezethet jóra. Aztán 1957. augusztus 27- én kineveztek igazgatónak, s ezt a feladatot 1986. november 30-ig láttam el. Hogy mi volt e két dátum között? Arra először csak annyit felelt Keller József: „sok minden”. S hogy egy kis időt nyerjünk, leballagtunk a tanári kávézóba. Egy cigaretta, jó nagy adag fekete után folytattuk a beszélgetést. — ötvenhat után a kemény kéz politikájának kellett érvényesülni, hiszen volt könyvégetés, nacionalista nézet bőven — magyarázza Keller „atya”. — A konszolidációval együtt a rend, a fegyelem és a munka konszolidációját is el kellett végezni. Jöttek a fiatalok, megindult a normális élet. Megalakult az iskolai KISZ-bizottság, egy lelkes kislány, Kovács Margit és talán egy húszfőnyi kis mag kitartó munkája révén. Aztán jöttek az oktatásügyben ma sem szűnő változások. A politechnikai oktatás. Mi természetesen az országos, miskolci tanácskozáson kardot rántottunk mellette. Mondjuk, életünket és vérünket érte, de ha lehet, adjanak hozzá zabot is ... Így lett az iskolánknak önálló asztalosműhelye, varrodája. Akkoriban készítették a gyerekek a több mint hat méter hosszú, kalotaszegi írásost, amit ünnepeken vesznek elő. Meg a ma is jól használható szekrényeket, itt van belőlük kettő a szertárban — mutat körbe Keller József, de volt festő politechnikai oktatás is, az iskola ajtóit ők mázolták le a ma is látható színre. Ezek a gyerekek úgy megtanulták a szakmát, hogy fusit is vállaltak. Volt dísznövénytermesztő csoport, cukrász, szövő, meg állattenyésztő. Ebből fejlődött ki később a szarvasmarha-tenyésztő szakközépiskolai osztály. Arra törekedtem, hogy jó szakemberek vezetésével iskolai műhelyben dolgozzanak a gyerekek. Aztán jött a nevelési terv, amelynek bázisiskolája lettünk. A nevelési tervet adaptálni kellett a tantárgyakhoz. Ez a munka a munkaközösségeinkben folyt. Ettől kezdve, hogy úgy mondjam, a minisztérium külső munkatársa lettem. Részt vettünk az érettségi vizsgaszabályzat, a rendtartás kidolgozásában, „A munkaközösségek helye és szerepe az iskolai életben” című témakör feldolgozásában. Utazó ember lettem. Az új oktatási, nevelési terv 1978- as életbe lépésétől vizsgáltam az iskolákban a megvalósulást. Sok iskolát megismertem, sok jót tapasztaltam, s ami jó volt, azt a Táncsicsban is megcsináltuk. Nem állítom, hogy mindig jó lóra tettem. Szerettem az újat, amiről azt gondoltam, előbbre viheti az oktatást. Bár az új helyességét mindig a gyakorlat döntötte el. Pedagógiai hitvallásom? Apáczai gondolatát idézném szabadon: olyan tudást adjon az iskola, amely látómezőt is biztosít a diáknak. S ehhez még azt is hozzátenném, hogy ebbe a látómezőbe a tanár mindenkoron be kell építsen egy magyarsággerincet is. Tehát tudás, látómező. A tanár felelőssége olyan emberek, generációk felnevelése, akik tudják, hol a helyük a népek családjában, s hogy ezért a népért mit kell tenni. (Eszembe idézem a történelemórán hallott Darvasidézetet. A Részeg esőből való, a tanár úr fejből idézte: .......Egy egész nemzedékről, amely hitt, harcolt, győzött. Majd úgy érezte: győzelmében megcsalatott. Mi történt velük? Az életünkkel?... Az élet egyszeri és megismételhetetlen. Ez benne a rettenetes. Ez benne a szép. Ez adja a felelősség pátoszát.”) Sokáig töprengtem rajta, mégis előhozakodtam egy kérdéssel: — Miért hívták a Táncsicsot „Keller-kaszárnyának”? — Nem kívántam többet a nevelőktől, csak azt a szerény keveset (?), amit én csináltam. Tudom, nem lehet száz százalékra teljesíteni mindent. De első a munka. Mert ha valamivé akarunk válni — ha középszerű képességekkel is —, csak becsületes munka által lehet. Keller József sok elismerést kapott. Apáczai Csere-díjas, övé a Munka Érdemrend bronz és arany fokozata, kiváló dolgozó. De a legbüszkébb a Táncsics-jelvényre, és arra, hogy a szegedi és pesti öregdiákok szekciójában bátran nézhet tanár és tanítványa egymás szemébe. A nyughatatlan tanár most kiállításokat szervez, levelez a nagykövetségekkel, külföldi tankönyveket tanulmányoz, s éppen Dánia, Svédország bemutatására vállalkozik iskolájában. Unokája minden rezdülését figyeli, élvezi a nagypapaszerepet, de a katedrától sem tud elszakadni. Mint mondta: — Amíg katedrára engednek, s míg fizikai erőm és szellemi energiám engedi, szívesen megyek a Németh László által üvegburának nevezett tanító-tanítvány lélektalálkozások elé ... B. Sajti Emese 1988. február 20., szombato A naplóíró Justh Zsigmond 125 évvel ezelőtt született Justh Zsigmond, „a dekadens magyar történelmi vér ég felé törő lángcsóvája, aki nem csak maga ragyogni, de világítani is akart más szépségeket. Mire felért, hogy ott elégjen, önmagát széjjelszórva, lehullott róla minden, ami embert a földhöz köt” — így emlékezik a kortárs, Fesztyné Jókai Róza. 31 évet szabott ki számára a sors, Szenttornya és Cannes között. Jelképes e két helyszín: életét, művészi ambícióit is e kettősség, a két kultúra közöttiség jellemezte. Külföldi tanulmányai után, huszonévesen, nagy hévvel vetette bele magát a magyarság tanulmányozásába. A pozitivizmus és naturalizmus hatására módszere az analízis. Tervezett regényciklusát, melyben kora teljes magyar társadalmát kívánta bemutatni, tanulmányoknak nevezi, példaként a Goncourt fivérekre és Zolára tekint. A ciklus elkészült három művéből a Gányó Julcsa egy lélek regénye, az emberi szenvedés vallásának, a nazarénizmusnak és a tolsztojanizmusnak hirdetője. A másik két regény témája az arisztokrácia élete, mintegy illusztrációja az író szociáldarwinista elméletének: a kifáradt arisztokrácia megmentése „fajkeveredéssel” (arisztokrata-paraszt házasságokkal) lehetséges. „Fuimus” — mondja ki a visszavonhatatlan, fájdalmas szót posthumus regényében. Honnan ez a felismerés, ez az erő a megfogalmazásra? Több hajszálgyökér táplálhatta: a kor ténytisztelő szelleme, a nézőpontváltás lehetősége (utazásai, tanulóévei), az érzékenység, a kielégíthetetlen tudásvágy, és talán a betegség hajtóereje is. Vele is az történt, ami hősével, Márfay Gáborral: kieli, zürichi, párizsi tanulóévek után, a századvég szellemiségével feltöltődve tér haza, szemléli hazáját, népét, társaságát. Írónkat nemzetjobbító szándéka előbb a nemzetgazdaságtan, majd a művészetek felé tereli. Az ország felemelését úgy látja megvalósíthatónak, ha előbb az arisztokrácia éri el a kor színvonalának megfelelő tudást, majd vezetésével az egész nemzet. Már húszévesen társaságot alapít Debating Society néven. Feljegyzéseik alapján a témák sokat ígérőek: leggyakrabban a nemzetgazdaságtannal foglalkoznak, sorra váltják egymást a kapitalizálódás gazdasági és szociális kérdései, és a kulturális problémák, hogy a vége felé mind gyakoribbak legyenek a művészeti, irodalmi témák. Justh egyre inkább az irodalom felé fordul. Rokoni kapcsolatai, társadalmi és anyagi helyzete révén gyakran jár külföldön, erre fokozódó tüdőbaja is kényszeríti. Életritmusa mind itthon, mind Párizsban feszített. Mintha érezné, hogy nincs sok ideje hátra. „De hát aki gyorsan él, többet él, mint az, aki lassan él" — vallja. Életének magasra csavart lámpásával világítja be a század végi Pestet és Párizst, úgy hogy nemcsak egy-egy társadalmi réteget, hanem önmagát is jellemzi. A fiatal Justh oly korban volt kénytelen ideálokat keresni, melyet a megrendült evidenciák, a dezilluzionizmus, a totalitásvesztés jellemzett. Életművének sikerültebb darabjai kétségkívül a naplók, mert míg regényeiben a prekoncepciót a módszer adja, s így alakul, épül a mű, addig a naplókban az életérzés, a világnézet, a művészi gondolat önérvényesítése szövi, alakítja, meséli az életet, segít megsejteni a lét lényegét. A különbség a kitalálás és a rátalálás között van. A regények élettelenségét már az életanyag mozgósítása sem oldhatja fel, míg a naplókat a megtalált, felfedezett élet teszi üdévé. Párizs Adynak Bakonya lesz, de menedéket nyújt már korábban minden művésznek, Justh Zsigmondnak is. Szellemi és nobilis arisztokráciának egyaránt. „Párizs szellemi légkörében rendesen egy más nemzet előrehaladottabb osztályai és a művészi és irodalmi áramlatok azon tagjai találják meg szellemi hazájukat, kik koruknál kifinomultság tekintetében pár nemzedékkel előbb vannak." Az 1888-as napló főleg a párizsi társasági és művészi életet mutatja be, rövid, analizáló leírásokban. Vezetésével otthonosan mozoghatunk Antokolszkij műhelyében vagy akár Sarah Bernhardt szalonjában. Mindenesetre míg Párizsban nagy sikert értek el írásai, addig hazájában naplója és regényei megítélése is vegyes volt. Párizsban otthon érezhette magát (gondoljunk csupán a nagy mesterrel, Taine-nel való kapcsolatára!) itthon azonban hiába fordult őszinte érdeklődéssel, barátsággal Ambrus, Bródy, Gozsdu, Reviczky felé, azok dilettánsnak tartották. Justi oeuvre-jéről erősen megoszlanak a vélemények, így volt ez már életében is. Péterfy, a kor nagy ítésze, helyesen mutat rá azon hibájára, hogy a „pszichológiai” módszer túlságosan érződik írásain. A közvetlenséget, a köznapiságot, az önállóságot, az egyéni hangot hiányolja a „káprázatok” írásaiból, zavarónak tartja a „szerkesztett” problémák, az elmélet túltengését az ábrázolás, a megelevenítés rovására. Kiemeli viszont a hangulatok visszaadásában, különösen a környezetfestésben megnyilatkozó tehetséget. Mikszáth szerint „túl fiatalon halt meg, nem adatott meg neki a regényépítéshez szükséges élettapasztalat”. Kortársai és későbbi kritikusai abban azonban egyek, hogy a „száraz" regényekkel szemben a naplókat tartják értékesebbnek. A Hazai napló, bár rövidebb időszakot ölel fel, de részletesebb, hosszabb, mélyebb elemzését adja kora itthoni társasági és társadalmi életének. Olvasásakor több olyan részletet találhatunk, melyek regényeiből, míg a Párizsi napló képei inkább újságcikkeiből, valamint a „Párizs elemei" c. tanulmánykötetéből ismerősek. Problémaérzékenységére jellemző, hogy a legnagyobb magyar bajt abban látja, hogy tehetségeink nem képesek itthon kibontakozni. Azon igyekezett, hogy lehetősége szerint egyengesse a tehetségek útját. Nem csupán művésztársaiét, hanem a talentumokkal gazdagon megáldott parasztjaiét is. Nevezetesek voltak szenttornyai körszínházi előadásai (parasztszínháznak is nevezték) és táncversenyeik. A világ minden tájáról érkezett, született és szellemi arisztokrácia a helyi parasztokkal együtt alkotta a nézőközönséget. Fesztyné Jókai Róza emlékezésében elragadtatással ír a parasztszínészek és -táncosok tehetségéről: „Az első »klasszikus« táncosnőt életemben ott láttam Rétes Mari mosogató szolgálólány személyében. (Jó pár évvel Duncan előtt). Békéscsabán valóságos kultusz volt a tánc, s minden évben volt egy verseny, amikor a legjobb csárdástáncosnő értékes díjat kapott”. Mi lehetett volna Rétes Mariból, ha tanul! „Tán magyar nő nevéhez fűződne a modern klasszikus tánc fogalma ...” És a színházról: „Mi éppen Moliére-t láttunk előadni. Egy pékinas és egy menyecske, emlékszem megdöbbentőek voltak.” Justh Zsigmond a 19. századvég magyar irodalmának korán elhunyt, korán elfelejtett egyénisége. Naplóját először Halász Gábor jóvoltából ismerte meg az irodalmi közönség, s talán a tényirodalom iránti megnőtt érdeklődésnek is köszönhető, hogy 1977-ben újra megjelent. A tényirodalmak mellett szaporodnak az olyan irodalomtörténeti tanulmányok, melyek a századforduló magyar irodalmának értékelésével foglalkoznak. Írói arcélek lesznek árnyaltabbak, életművek erővonalai rendeződnek át. Viták kereszttüzében válnak vitatottá evidenciák, hiszen a kutatott kor is útkeresés és bizonytalanság. Az európai modernizmus első szakaszának alkotója Justh, aki befogadta e hullám filozófiai és művészi eredményeit, elindult és ittott megérkezett a szecessziót is magába foglaló második hullámhoz. Kiczenkó Mária