Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-14-15 / 12. szám
I.BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP MMét Petőfi híd, 1945. A II . világháborúban, Budapest ostrománál a visszavonuló német csapatok felrobbantották a Horthy (ma: Petőfi) hidat, majd január 16-án a Ferenc József (ma: Szabadság) hidat. A Petőfi hidat 1945-ben ideiglenesen helyreállították — erről készült a korabeli felvétel—, majd 1952 novemberére építették újjá. A Szabadság hidat 1946. augusztus 20-án adták át ismét a forgalomnak Egy finom angol úr —Mit jelent számára ez a szerep? — Még meg kell szoknom, s partnereimmel együtt a darabot össze kell fognunk. Van munkánk bőven! — Shaw darabjában Higgins fiatalabb, a My fair ladyben idősebb... — Hát ez volt számomra a legnehezebb feladat, de azért remélem, hogy még beleférek a szerző által megálmodott korosztályba és a közönség nem fütyül ki emiatt. Én mindenesetre nagyon szeretem ezt a szerepet, csodálatos a darab, nem véletlen, hogy az egész világon évtizedek óta siker. Telitalálat a zenéje is. —Hogyan boldogul az énekléssel? — Nem először énekelek. Vagy tíz évvel ezelőtt kezdtem a televízióban, sanzonokkal. Most ehhez a darabhoz kitűnő korrepetitort kaptam Bolba Tamás személyében. Fiatal és nagyszerű fickó. Remek dolgokat tanított meg nekem. Iszonyú kényes és nehéz a dolgom, hiszen sok prózát zenére kell elmondanom, olyan ritmusban, hogy éppen ott fejezzem be, ahol a zenei motívum véget ér, és azonnal folytatnom is kell énekléssel. Szóval, kedvemre való a feladat. — Másodéves főiskolai hallgató, Fonyó Barbara a partnernője. Hogyan tudnak dolgozni egymással? — Barbara rendkívül nyitott, fiatal színésznő, akit igen tehetségesnek tartok. Csak arra kell vigyáznia, hogy aki fiatalon ilyen pazar lehetőséghez jutott, azzal nehogy „elszaladjon a ló”. Sokszor megesett ilyesmi már másokkal. Kegyetlen pálya a miénk, de a nehézségeivel együtt gyönyörű. László Zsuzsa A Nemzeti Színház — követve számos prózai társulatot, — musicalbemutatóra szánta el magát. Méghozzá a műfaj legrangosabb darabját, G. B. Shaw Pygmalion című színművének zenés változatát, a My fair ladyt tűzte műsorára. A darab férfi főszerepét, Higgins professzort Bács Ferenc játssza. Amikor először jelenik meg a színpadon, elegánsan, ahogyan egy angol úrnak ki kell néznie, viharos taps fogadja. 1995. január 14-15., szombat-vasárnap Fekete fehéren idő van! Jó kis vircsaft! Mármint a HungarHotels-ügy. Az egészben az a legédesebb, hogy az állampolgárnak az egészről halvány gőze nincs, nem is lehet. Túl egyszerű lenne a képlet, ha arról szólna, hogy a magyar szállodákat nem ennyiért, hanem annyiért lehetne eladni. Különben egyszer úgyis kiderül, mennyi az annyi. Addig pedig folyik a találgatás arról, valójában mi is történik a fejünk fölött. Bizonyos következtetések persze már most levonhatók. Az első, hogy a kormány már nem csak az MDF-kormány hátrahagyottjait távolítja el, hanem falja saját embereit is. Először távozott a Jánosi, most pedig—„közös megegyezéssel”—ment a Bartha. Ám van a történteknek más üzenete is. Szép szavak, nagy ígéretek ide vagy oda, tény, nem sikerül tiszta embereket találni a magyar privatizáció frontvonalába. A HungarHotelsügy legalábbis azt sugallja: nem tiszta ember a Csépi sem, meg a Bartha sem és hovatovább nem tiszta már itt senki sem, aki a hatalom, a privatizáció közelébe kerül. Amit persze nehezen hiszek el. De nem az számít, hogy én mit hiszek, hanem, hogy a felmentések és kinevezések mit üzennek. Egyre inkább azt: bezzeg régen, a rendszerváltás előtt. Csakhogy a nosztalgia a múlt iránt sehová nem vezet. Ettől nem lesz népszerűbb a kormány, ettől nem szűnik meg a tengernyi gond. Hanem a HungarHotels-ügyről egyre inkább az az érzésem, itt nem annyira gazdasági vitáról, hanem politikai presztízsharcról van szó: ki tör több borsot a koalíción belül, illetve a szocialisták között a másik orra alá. Úgy tűnik, most az SZDSZ és Békesi kapott. Legközelebb majd ők adnak, s Hornék kapnak. Akárhogy is, idő van! Amikor minden figyelmet a „játékra” kellene összpontosítani. A pályán egy kedvetlen ország, vagy hétszázezer munkanélküli, reménykedő vállalkozók, kistermelők és privatizációra váró üzemek. Mi lesz velük, ha egy HungarHotels-privatizációt is csak ilyen idétlenül tud „levezényelni” a kormány? Árpási Zoltán Kilencvenöt éve született Barcsay Jenő festő A tárgyak, a tér és az emberi test szerkezeti problémáinak kutatója, Barcsay Jenő Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész 1900. január 14-én született Katonán, és 1988 áprilisában halt meg Budapesten. 1927- ben Itáliában, 1929- 30-ban Párizsban dolgozott, 1931-től Budapesten tanított. Kisméretű és monumentális hatású táblaképeket festett, mozaik-faliképeket készített. Művészetét az absztrakt konstruktivizmus és a figuratív felfogás ötvözete jellemezte. Kiválóak rajzai, Művészeti anatómia, valamint Ember és drapéria című rajzkönyvei külföldön is nagy sikert arattak. Igen jelentős alkotása a Nemzeti Színház mozaik faliképe és a Miskolci Egyetem mozaikja. ajnalban Budára. Ötkor indulunk, gyalogosan, Szentendrére, telihold szelíd fényében, sejtelmes homályban. A helyiérdekű vasút elvisz a Filatori-gátig, onnan rövid sétának tetszik az út a Vérmezőig. A Lajos utcán át megyünk. Amit Óbudán látok, első pillantásra ijesztő, de ez a látvány minden száz méter után torzabb lesz, valószínűtlenebb... Minden elképzelés erőtlen. Mintha nem is városrészeken át, hanem ásatások között haladna a vándor. Egyes utcákat ismergetni kell: ez volt itt a sarokház, ahol a Flórián-kávéház állott,ebben az utcában laktam valamikor— a háznak nyoma sincs —, ez a törmelékdomb a Statisztika és a Margit körút sarkán néhány nap előtt ötemeletes bérpalota volt, kávéházzal, sok lakással. Most porhalom, néhol egy erkély vasrácsa mered ki e törmelékből, mely alatt sok ember fulladt meg, köztük személyes ismerőseim; a németek muníciós raktárt rendeztek be a ház pincéjében s a raktár felrobbant. Itt egy házféle, ahol barátok laktak, amott egy utcasor maradéka, a Széll Kálmán téren döglött villamosok roncsai s aztán feltárul a Vérmező és a Krisztinaváros, a Naphegy és a Vár tetemének látképe. A nap süt, az idő tavaszias. Milyen ez a látvány napfényben? Oly más, mint ahogy elképzeltem, valóságosabb, a teljes, feltétlen pusztulás. A Vérmezőn döglött lovak százai, közbül tömegsírok, polgárokkal és katonákkal, repülőgépek, gépkocsik roncsai. Az úttest közepén vándorolunk, mert a házakból potyog a tavaszi szél érintésére a gerenda, a tégla. S ebben a romhalmazban emberek élnek, nők városias öltözékben, egyikmásik csinosan, takarosan, vederrel baktatnak vízért vagy hajlongva keresnek egy pulóvert, egy mosdótálat a romok között, egy asszony téglát rak a földszinti lakás ablakába, így pótolja az ablaküveget s a házból csak a földszint maradt meg. Cicerone vagyok, ismergetem és mutogatom a tájat: ez volt a Bellevue-szálló, ott a sarokház helyén vásároltuk a gyümölcsöt, az a lyuk ott, a harmadik emeleten T. lakása volt... így érünk a Mikó utcába. A sarkon az öreg bolgár fogad, aki fát hordott télen a pincéből a lakásba. Együtt nézegetjük most a Mikó utca sarkáról, ami a házból és lakásunkból megmaradt. Egy ablaknyíláson át könyveket látok s egy csillárt, minden más beszakadt, tető és beomlott mennyezet, lezuhant erkély, utcára tátongó lyukak a falban. A ház és a lakás teljesen elpusztult, sürgősen le kell bontani. A házmester elesett az ostrom alatt, özvegyét megtaláljuk a pince mélyén; itt ül napok óta egyedül és Budai séta (1945. március) vár valamire. Kimegyünk a Vérmező sarkára, itt földelték el a férfit, lepedőbe göngyölten, mint a múmiákat, döglött lovak között megtaláljuk sírját. A két ember, aki a házra vigyázott —a házmester és K. úr, a házparancsnok —, egy napon halt meg, most egymás mellett nyugosznak. A ház végzete betelt, a falak elpusztultak, mint őrzőik s minden, amit őriztek. A lépcső, mely emeleti lakásunkhoz vezetett, leszakadt. A törmelékdombon át valahogyan felmászunk az emeletre, a fürdőszobán át be lehet jutni a társalgóba s innen az én szobámba. Ez a szoba nem sérült oly kegyetlenül, mint a többi, melyre rászakadt a tető és a második emelet. Szobámban, a kályha cserepei között, megtalálom a fényképet, mely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasznaja-Poljanai kertben. Akkor mondotta Tolsztoj Gorkijnak: „Már nyolcvanéves vagyok és sírnom kell, ha arra gondolok, hogy hiába írtam mindent és az emberek nem tanultak semmit és nem lettek jobbak.” A fényképet, melynek üvegkerete eltörött, zsebre vágom. Könyveim a padlón hevernek, de íróasztalom s a két régi francia karosszék megmaradt, s a falon töretlen üveg alatt, sértetlenül lóg Hufnagel metszete Kassáról... Minden más elpusztult. Az eső az ablaktalan szobában eláztatja majd a könyveket is, melyeket a lépcsőnélküli emeletről nem lehet a földszintre hurcolni. Talán, ha kidobálnám a könyveket az ablaknyíláson át az utcára, de nincs láda, amelyben elhelyezzem s aztán hová tegyem? Nincs ép lakás a környéken, nincs errefelé emberi segéderő, nincs semmi. (...) Az utcák élénkek, tavasziasak. Néhol andalgó párok egy padon, a Vérmező mentén, tömegsírok és lódögök között flörtölnek. Egy román baka megszólít és malacot ajánl, ha szerzek neki női fehérneműt. A napsütésben dögszag, füst, pernye keserű bűze. A házmesterné is megerősíti, amit a házbeliek mondottak: lakásomból a nyilasrendőrök többet raboltak, mint a németek. Mit sajnálok Budán? Lakásomból? Semmit. Ez az életforma megérett a pusztulásra; mindenben, ami történt, egyfajta törvény telt be. A Cilinderem természetesen töretlenül megmaradt; a légnyomás kidobta az utcára, valaki felhozta s gondosan elhelyezte a kirabolt ruhásszekrény egyik polcán. Kissé poros, de máskülönben sértetlen. Egy pillanatra elgondolkozom, mi lenne, ha cilinderrel fejemen kezdenék sétálni most a budai utcákon? Azt hiszem, nem keltenék különösebb feltűnést. Mintha elérkezett volna az idő, mikor „minden szabad”, akár két kezemen is járhatok... De ez a káprázat múló. ** Este nyolckor hazaérek Leányfalura. Harminc kilométert gyalogoltunk hajnal óta, poggyásszal, hátizsákkal. Az ember csakugyan többet bír el, mint hiszi, nem ismerjük teherbíróképességünk felső határait. Ez volt életem leghosszabb sétája. Márai Sándor