Békés Megyei Hírlap, 2020. március (24. évfolyam, 52-77. szám)

2020-03-14 / 63. szám

folytatás a 1. oldalról helyőrség 111ortre Ez az imázsépítés is nagyban hoz­zájárult ahhoz, hogy a fővárosi irodalmi életben neki sikerült el­sőként független írói egzisztenciát teremtenie.­­ Olvasgatós, elidőzős tárlat, mely nem porba húzza az eszményitett alkotót, hanem látni engedi az em­ber dilemmáit, a választási lehető­ségeit és persze azokat a gesztusait is, melyek élővé teszik - Petőfi lelép a márványtalapzatokról, és kaján vigyorral mutat körbe: ez volt az életem, ezek a verseim, ezeket a szobrokat pedig ti állítottátok ne­kem, ezeket ti írtátok rólam. Olyan kérdésekre is reflektáltak a kiállítás alkotói, melyek sok más életrajzban elsikkadnak - például hiába tudtam, hogy Petőfi számá­ra a magyarság választott identi­tás, eddig nem tudatosult bennem, hogy a szlovák evangélikus csalá­di háttér ez esetben azt is jelenti, hogy a család akcentussal beszélt magyarul. Kihágások mentén íródó életrajz Petrovics Sándort gondosan nevel­ték, mészáros édesapja értelmiségi pályára szánta, jól öltözött, ké­nyeztetett gyerek volt. Az életrajzot közvetítő felületek versekkel, vis­­­szaemlékezésekkel egészülnek ki, valamint a kihágások lajstromával. Az aszódi diákévekről például ezt találjuk: „P. Sándor (13 éves) aszódi tanuló egy magát »titkos társaság­ként« megnevező diákkörben ta­nári felügyelet nélkül kóborol, do­hányzik, és pajzán dalokat énekel. 14 évesen egy fiatal színésznő játé­kától megbabonázva szökést kísé­rel meg iskolájából, hogy csatlakoz­zon B. István színtársulatához. A szökést K. István osztályfőnök aka­dályozza meg, a diákot apja megje­lenéséig elzárja. A dühös apa tettleg bántalmazza engedetlen fiát.” Kedves furcsaság, hogy jóformán a kihágások nyomán is feltárható az életpálya. Mire a fiú befejezte a gimnáziumot, az apja vállalkozása tönkrement, szabadszállási házu­kat elvitte az árvíz, a nélkülözés évei következtek, és egyre nagyobb teret nyertek a fiú döntései - pél­dául az alsó korhatár miatt 18 éves­nek vallotta magát, és katonának állt. Kihágásai pedig talán tovább árnyalják a költő emberarcú port­réját: „P. Sándor (17 éves) soproni katona a felettesei tilalma ellenére szolgálatban Horatiust olvas, ver­seket ír és egy este kiszökik a lak­tanyából, hogy meghallgassa Liszt Ferenc zongorajátékát. Amikor egyszer takarodó után felettesei engedélyével gyertyafénynél ol­vas, egy társa elfújja gyertyáját. P. Sándor dühében szuronyát hajítja katonatársa felé. Bár a fegyver csak az ágy deszkájába fúródik, az elkö­vetőt büntetésül kurtavasra verik.” Szervezete nem bírta a katonaélet viszontagságait, és felmentették a szolgálat alól, de később a vándor­­színészség is egy nehéz, nélkülözé­sekkel teli korszak volt az életében - mutatott rá Kalla Zsuzsa. Mint mondta, jelentős színészi sikerei nem voltak, Petőfi nem rendelke­zett a kor elvárásainak megfelelő színészi alkattal és orgánummal elsősorban intrikusokat alakított, inkább karakterszínész volt. Ek­kor már a pesti Athenaeumban jelentek meg versei, Bajza József és Vörösmarty Mihály támogatta költői indulását. „A színészetben, noha még csekély, de mégis ész­revehető haladásom; egypárszor már volt szerencsém a közönség figyelmét megnyerni, megtapsol­­tatni, mi négyhónapos színésznek elég. Folyó hó 23-án lesz jutalom­játékom, nagy üggyel-bajjal, de mégis kivívtam, hogy Lear legyen. A bohócot játszandom benne, amit megkapni szinte nem kevés küz­delembe került; mert mennyi az ármány a színészetnél. Gyakran jajdulok föl: isteni művészet, mert ördögök papjaid! [...] Színésztár­saim kételkednek, hogy én vol­nék az a Petőfi, kinek az Athena­­eum­ban versei jőnek. Kételked­jenek! Keveset törődöm rajt, nem nekik írok” - olvashatjuk Petőfi Sándor Bajza Józsefnek írt, 1843. március 14-i levelében. A polgárokból, politikusokból és művészekből álló Nemzeti Körnek Vörösmarty Mihály javasolta a fia­tal költő első kötetének kiadását, és ő segítette segédszerkesztői állás­hoz is a Pesti Divatlapnál. A fiatal költő egy csapásra a korabeli szelle­mi élet meghatározó alakjává vált. 1846 őszén, a szatmári megyebá­lon ismerte meg a komoly irodalmi ambíciókkal is rendelkező Szend­­rey Júliát. A költő távollétében la­pokban közzétett verseivel üzent a lánynak. Júlia kitartásának kö­szönhetően összeházasodhattak, Petőfi pedig egyre nagyobb népsze­rűségnek örvendett, a családot is képes volt a verseiért kapott hono­ráriumokból eltartani. Politikai pályájának egyetlen csúcspontja volt: 1848. március 15-e. A pesti forradalom legfontosabb alakjává és jelképévé vált, mégsem választották be a pesti sajtóesküdt­székbe, de még képviselőnek sem a kiskun választókörzetben. Kalla Zsuzsa szerint ez azzal is magyaráz­ható, hogy lendületes kortesbeszé­dében jócskán túlbecsülte hallgatói politikai érettségét, akaratlanul meg is sértette őket. Összeomlott a sajtópiac, mely Petőfi anyagi hátte­rét biztosította, a felesége gyerme­ket várt, egy névtelen levélben pe­dig gyávasággal vádolták a költőt, amiért nem harcolt fegyverrel a ha­záért. A vádra reagálva, de a család rendszeres jövedelmének biztosítá­sa érdekében is honvédtisztnek állt. „A katonai pályája is inkább költő­ként érdekes, az ott született versei izgalmas szempontot közvetítettek a hátországnak arról, hogy mi tör­ténik a csatamezőn” - mondta a ku­tató. A kihágások lajstromát Petőfi itt is folytatta, állandóan konflik­tusba került a feletteseivel, csak két tábornok volt kivétel: Görgei Artúr nagyra értékelte Petőfit költőként, Bem József pedig forradalmárként. Utóbbihoz kérte magát az erdélyi hadszíntérre. Az akkor huszonhat éves költő egy vesztes csata mene­külésének forgatagában, 1849. jú­lius 31-én, Segesvár mellett tűnt el. Holtteste azóta sem került elő, ebből a bizonytalanságból adó­dóan a korábban megalapozott köl­tői szerepminták újabb legendák­kal egészültek ki. Ki meri idézni az igazi arcát? Verseit már életében énekelték, műveit máig a legkülönbözőbb stí­lusokban zenésítik meg. Ő a ma­gyar irodalom legtöbbször, legtöbb nyelvre lefordított költője. És még ennél is több. A Petőfi-kultusz alak­­változatait vizsgálva a kiállítás lét­rehozói olyan kérdésekre kerestek választ, hogy miként formálódott át újra meg újra a nemzeti emlékezet­ben megőrződő Petőfi alakja a tár­sadalom különböző rétegeiben, az irodalom, a képzőművészet, a poli­tika által használt motívumokban, szólamokban, a hagyományőrzés retorikájában. Négy konkrét év­forduló jellegzetességeit mutatják meg egymás mellett: az 1898-99- es, az 1923-as, az 1948-49-es és az 1973-as ünnepségek emlékeit tár­ják elénk. A 19. század végén, a millenniumi ünnepségsorozatokon Petőfi kultu­sza egészen hihetetlen nagyság­ban bontakozott ki. Kalla Zsuzsa szerint ekkoriban Petőfi alakjából olyan nagyszabású jelkép lett, ame­lyet a magyar történelem minden szituációjához hozzá lehetett társí­tani - függetlenül a történeti hűség követelményeitől. Mint rámutatott, az általános és hivatalos kultus­­­szal szemben már ezekben az év­tizedekben kialakult az a baloldali (munkásmozgalmi) Petőfi-kép is, amely a társadalmi egyenlőtlensé­gek ellen lázadó forradalmárt ün­nepelte a költőben. 1923-ban Babits Mihály Petőfi koszorúi című versében így ír: Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?/ Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak / Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, / mint az olcsó gyertyák. // Szabad­ság csillaga volt hajdan a magyar, / de ma már maga sem tudja hogy mit akar: / talány zaja, csöndje / és úgy támolyog az idők sikátorán, / mint átvezetett rab a fogház udva­rán / börtönből börtönbe.” Negyedszázad múlva Faludy György Kiskőrös, 1948. január 1. című versében szintén keserű kor­rajzot vázol: „Petőfit s a szabadság­­harcot / jöttek - ezt mondják - az urak / Kiskőrösön megünnepelni, / s nem ünnepük, csak magukat. / A költőről most bizonygatja / Ré­vai ott benn a zsúfolt / teremben, hogy se nem kisgazda, / se nem szocdem, de komcsi volt­­ / míg kint, a nagy előcsarnokban / csak néhányan ülünk, hideg / szél jár, ávósok sündörögnek / és szárazak a szendvicsek.” Petőfi Sándor 1845-ben­­ Jókai szerint „A Barabás által körérajzolt s a »Pesti Divatlap« mellett megjelent hátratett kezű arczképe: ez a megszólalásig hű, nem kell jobbat keresni nála." Forrás: wikipédia Emlékműtervek - gipszminták a Bolyongó üstökös című kiállításon Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum Múzeum/Gál Csaba 1846-os acélmetszet Forrás: Wikipédia 2020. március LAPSZÁMUNK SZERZŐI Bene Zoltán (1973) író Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Döme Zsuzsa (1951) író, költő Hegedűs Imre János (1941) író, irodalomtörténész Kántor Mihály (1974) szakíró Lecze Bence (1996) író, újságíró Nádasi Krisztina (1976) író, szerkesztő Nagy Gábor (1972) József Attila-díjas költő, író, irodalomtörténész Petőfi Sándor (1823-1849) költő Szeder Réka (1996) író, költő, műfordító IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET

Next