Bereg, 1881. (8. évfolyam, 1-52. szám)
1881-01-02 / 1. szám
mely neki alkalmas, s melyben szennytelenül megtarthatja s kifejtheti emberi tökélyét. Ehez azonban tiszta érzés és erős lélek szükséges, ezek azok, melyek gyengesége mellett elzüllik az ember s lesz a véletlen rabja s lesz roszra s gonoszra hajlékony. Mily kevés tudomány s belátás kell a hoz, hogy mást ne bánts; a másét ne kivánd; ha téged sértenek, ne légy önbiró se szóval, se tettel; más kárával ne igyekezzél gazdagodni se vagyonban, se tekintélyben; és mily könnyű felismerni azon határt, meddig jogunk terjed s hogy e joghatáron belül teljes béke s ennek túllépésével örökös viszály van az emberek között?! És mégis napirenden van a harcz társadalmak és egyesek között, igen, mert az isteni lélek és erkölcsi érzet nem bir még teljesen uralkodni a külviszonyok felett, melyben a földi lét alatt élnie s tökélyre emelkednie hivatva van. (Vége kör.) Beregmegye felvidékéről. II. A felvidéki pauperismus okai. Mi az oka a felvidéki hallatlan pauperismusnak, mi döntötte a népet oly ínségbe és nyomorba, hogy az, nem hogy polgári kötelezetségeinek eleget tenni, de saját nyomorult életét tengetni sem képes? A kérdésre nem lehet egy phrasissal felelni, amennyiben itt az okok egész halmaza áll előttünk, azért a felvidék népének elszegényedését előidéző okokat jónak láttuk két részre osztani. Ezen okok egyik része a felvidéki lakosság jellemében rejlik, tehát magában a népben van, másik része pedig a népet környező külső körülményekben kezdendő. A felvidéki népről részakarói rendesen azt szokták mondani, hogy rest, hogy tunya; ezen vélemény azonban a nép jellemének hibás felfogásából származik. Restnek mondható-e azon nép, amely a grófnak, a papnak, a zsidónak minden földjét bemunkálja, saját telkét is bemiveli és azon felül kapával, kaszával és sarlóval az alföldre megy, hogy ott adóra garast keressen? Nem, az nem rest nép! Ha igazságosak akarunk lenni, ezen ítéletet vissza kell vonnunk: a felvidéki nép nem rest, de igen is lassú és csendes;ő nem hever, bár csendesen dolgozik és lassan végzi munkáját; azon pedig nem fog csodálkozni a ki tudja, hogy többnyire száraz kukoricza kenyeren vagy zab pogácsán él, hogy húst soha sem ízlel, hogy annak legnagyobb része még csak tejes étellel sem táplálkozhatik. A lassúság azonban, azon körülmények közt, melyekben e nép él, mindenesetre egyik oka az ő nyomorának. Ha ezen nép magában élne, minden idegen elem vegyülete nélkül; ha nem lennének olyan veszélyes concorrensei, minek a zsidók, kik itt igen erősen vannak képviselve, akkor ezen lassúság nem lenne annyira hátrányos a népre nézve; de amikor a concurrens igen is serény természeténél fogva a lassúság megtestesült ellentéte, mikor az a dologhoz lát már akkor, amidőn a paraszt csak fontolgatni kezdi a dolgot, úgy nem csoda, hogy a zsidó minden keresetet, minden jóravaló vállalatot elcsíp a paraszt orra elől, akkor nem csoda, hogy minden, ami haszonnal jár, a serény concurrens kezébe kerül, a parasztnak pedig csak a háládatlan nehéz munka marad. A felvidéki nép másik jellemvonása a gondatlanság: ő nem néz a jövőbe, ő a jelennek él; ő csak akkor kezd gondolkozni, hogy az adóságot meg kellene fizetni, midőn követelik, mikor már perek. Ő nyugodtan engedi magát pereltetni és még akkor sem sokat törődik a dologgal; csak mikor már nyakára hozták az executiót, akkor óbójgat, akkor jajgat, adja de akkor más késő. A gondatlanság ellentéte ismét a zsidó: ez pontos, ez mindig a jövőbe néz, ez spekulál, gondolkozik, mi fog történni ebből, mi lesz ennek a vége? Természetes, hogy igy a gondatlan lassú parasztnak veszélyes concurrense amannak gondatlanságát saját előnyére kiaknázza és ez által a veszélybe dönti. A felvidéki nép továbbá ki nem számító: ő őszkor só, bocskor és más efféle kisebb szükségletekért oda adja kukoriczáját a nélkül, hogy kiszámította volna, mennyi szükséges neki a háztartásra; ő kölcsönöz pénzt, vesz hitelbe holmi apróságokat a nélkül, hogy meggondolná, hogyan fogja majd adóságát visszafizetni, a kiszámítás nélkül odaadja földjét használni kamat fejébe. Természetes, hogy ilyen gazdálkodás mellett tavaszkor drágán kénytelen megvenni azt a kenyeret, melyet őszkor potom áron elfecsérett, hogy adóságát ideje korán meg nem fizetheti, hogy gyakran nagyobb kamatot fizet, mint minő maga a tőke. Nem használ e népnek semmit, hogy munkás, hogy jó szivü, szolgálat kész, hogy engedelmes, hogy kegyelettel viseltetik elöljárói iránt s igy jobb Borsra érdemes; nyomorának gyökerét ő magában hordja: ő lassú, gondatlan, ki nem számító, ő nem képes ügyeit rendezni és ha mások nem fognak intézkedni sorsa fölött, menthetetlenül elvész, mert most éli gyermekkorát, a mostani intézmények pedig bizonyos érettséget föltételeznek. De a külkörülmények, melyek környezik a felvidék népét, szintén olyanok, hogy csak nyomort hozhatnak fejére. A felvidék kizárólagosan a földmivelésból él, de váljon megvannak e nála azon föltételek, melyek a földmiveléshez okvetetten szükségesek, hogy az haszonnal űzessék? A földmivelés előnyös gyakorlásához nélkülözhetlenül szükséges a jó termő talaj. No hogy minő termő talaja van a felvidéknek, az általánosan ismert dolog, de azt a maga valóságában mégis csak azt tudhatja tökéletesen, aki a felvidéken él és a földmiveléssel foglalkozik. A Verhovina egyedül zabot terem, de hogyan terem ? Ha egy fél magot kap a földmives, tökéletesen meg van elégedve s azt mondja: jó termésem volt. Én magam elvetettem Bákóczon, mikor ott lelkészkedtem, 30 köböl zabot és kaptam negyvenet és az emberek azt mondták rá, hogy jó termésem volt. Szolyva körül már kukoricza is terem, de talán csak azt hiszik, hogy tér, mert néha sikeríti, de legtöbnyire a munkát em fizeti meg. A szegény nép nem egyszer oly mereek kopár dombokon kapálja be a tengerit (szántani ott gondolatban sem lehet) hogy onnét termést várt valódi istenkis értés; jön egy zápor és nem csak a kukoriczát, de a talajt is leviszi a völgybe A talajnak ezen mostohasága miatt itt csak munka és fáradság van, haszon pedig a szó szoros értelmébe semmi. Hányszor történik az nálunk, hogy a segény ember egész nyáron át vnlódik, fárad, sütkrözik a forró napon és őszszel egész termését egy berdőben hozza haza. Azonban ezen rész talajból sinden elegendő, a föld kevés és ez igen természetes viami, mert a telkek mennyisége most is csak anni a mennyi volt Mária Therézia idejében ; a népeság pedig azóta nagyon is megszaporodott. Hát a zsidó kezébe hány telek jutott a szegény nép rovására? Azután a telkek hogyan apróztattak el a sok osdás által ? Az apának van például öt, hat gyermek , telke vagy féltelke már öt, hat részre osztatik, Linó lesz már itt az egy részlet? hát ha ezen észlet ismét felosztatik az unokák közt! egynek alig jut egy talpalatnyi föld, úgy hogy az káposztának és kendernek is kevés. Pedig ez a felosztás, habá most már nincs is mit osztani, mai nap is gyakoltatik, mert itt mindenki földmives, ipar ügyfélvást semmi. Különösen igen megérezte a nép at, hogy földje kevés, a tagosítás óta. Ezelőtt rendesen két részre volt osztva a falvak határja, az egyik rész munkáltatott, a másik rész pedig nyomásnak volt hagyva és legelőnek szolgált; a tagosítás óta azonban részint a föld elégtelensége, részint a hüllők alkalmatlan fekvése miatt, minden évben 7 összes birtok munkáltatik ; természetes, hogy 02 által a föld termő ereje, kivált ha azt nem javitjk, — vész — és némely helyeken már is annyin jutott, hogy semmit sem akar teremni. ALÓ G-T Ö R TÉ N E T. Irta: Sims George fs. Angolból forditotta: Dorgeel.A „N. P. J.* után közli: Fendt Ottó. Egy gyémánt gyűrű. Rut, ködös éj volt. A zálogkölcsönző épen boltját akarta bezárni, midőn egy a társadalom legjobb köreihez tartozó úr lépett be hozzá, és keztyüit levetvén, ujjáról gyűrűt húzott le, melyre 10 fontnyi kölcsönt kívánt. A pénz rögtön megadatott neki. A gyűrű a kis ujjra való volt, keskeny aranyszalagba magánosan foglalt gyémánttal; a kő biztosan háromszor annyit ért, mint az adott kölcsön. Az úr Schmidt nevűnek mondta magát s a zálogkölcsönző a zálogjegyet e névre állította ki. Schmidt ezt és a tiz aranydarabot mellénye zsebébe téve és a hullámzó köddel borított utczára lépett ki. Valamivel távolabb az utczában bérkocsi állott, melynek ablakán egy lefátyolozott nő volt látható, ki látszólag aggályosan tekintett ki az éjbe. Az ur a kocsihoz lépve, felszállott s a kocsisnak ezeket kiáltó : „London-Bridges-be, hajts, a milyen gyorsan csak tudsz“. Az ostor csattogott és villám gyorsasággal haladtak, London göröngyös kövezetén tova. „Nagy ostobaságot követtem el ma“ mondá az ur a nőhöz fordulva. „A nagy sietségben és zavarban elfelejtettem magamhoz pénzt venni.“ A nő nagyon megijedt s különben is úgy látszott, hogy rendkívül izgatott állapotban volt. „IM leszünk ez által tartóztatva? fel.------?“ Az ur megnyugtatóig nyúlt keze után. „Mily könnyen megijedsz. Hisz ez semmit sem tesz. Egy barátomtól tiz fontot vettem kölcsön. Pénzutalványaim és pénztári jegyeim nálam vannak. Sietségemben a készpénzt köpenyem zsebébe tettem, ezt pedig időközben mint podgyászt adtam fel s elutazásom előtt már ki nem vehetem.“ „Gondolod, hogy a pályaudvaron valaki megfog látni?“ „Arra nincs eset. Ha a gyors vonatot választottuk volna, fogadni mernék, hogy vagy téged, vagy engem valaki felismert volna. Azért választottam az útirányt Newhaven és Dieppen át“. „Óh Hubert, ha ő utánnunk jönne és ha köztem és közte kellemetlen fellépés volna — ez halálomat okozná! „Kedves szivem, miként tehetné ezt? ő az országházat csak éjfél után fogja elhagyni. Az ülés miként biztos kutforrásból tudom, igen hosszú lesz; ez idő alatt mi már a tengeren vagyunk és ha ő haza megy, a kalitka üres lesz, mert a kismadár kirepült.“ A nő a fiatalember karját megragadva, komolyan és felkészőleg tekintett arczába. „Hubert, mindig fogsz szeretni s mindig ha leszesz hozzám* ? Én mindent feláldoztam éretted. Ha bizalmamat kijátszandó, szivem repedne meg s én meghalnék.“ A fiatal ember a mellette ülő nő gyöngéd alakját átkarolván oly közel vonta magához, hogy ennek feje vállán nyugodott; azután felemelte a fátyolt és remegő ajkait szenvedélyes csókjaival áraszta el. „Kedvesem, bízzál bennem. Ezen órában kezdődik új életed; e percztől ezen kar, mely téged átkarol, csak neked van szentelve, csak egyedül neked, örökre. A Newhaven és Dieppe-re menő vonat, a London-híd állomáson, már elindulásra készen állott. Egy sűrűn lefátyolozott nő, Schmidt úr karjára támaszkodva sietett ülését az első kocsiosztályban elfoglalni. Schmidt úr a nőt a figyelmes gondoskodás minden jelével egy sarokülésben helyezte el és kérte hogy „legyen nyugodt, ne féljen, míg ő maga még egyszer az előcsarnokba tért viasza. Minden oldalra körültekintett, miközben egy, inasruhába öltözött férfi közeledett feléje s kalapját alázatosan levette. „Minden rendben van, Griffith ?“ kérdé Schmidt és a férfiúval hátravonult. „Parancsára, Mylord. A podgyász fel van adva és Schmidt névre beírva. Itt a revény.“ „Jól van, már most tudod, mi dolgod van. Iparkodjál, mindent megtudni, a mi előfordul; azután sürgönyözz nekem rögtön és kimeritőleg » hol« nap estre a postavonaton jer utánnam.“ „Parancsára Mylord.“ „Igaz, Griffith. Elfeledtem készpénzt magam*hoz venni s hogy bérkocsimat kifizethessem, kénytelen voltam gyűrűmet elzálogosítani)“ §■ Fenczik Engen, dusziai lelkész. (Vége kör.) Levelezés. Munkád, 1880. decz. hó. Egy pár szavunk volna Munkács város főkapitányához, melyre azt mondhatjá ugyan, hogy elmondhattuk volna azt neki is, s nem kellett volna igy világgá kürtölni; igy nem vesztegettük volna sem a papírt sem a tentát; talán azó jószemélyi- vogén se követtünk volna el oly 182onyu sértést, mint a milyennek szokták venni a mi korifeusaink, hírlapi felszólalásainkat. Előre bocsátva azt, hogy nem lesz sajtó vétség elkövetve soraim által, kérdjük Hoffman János urat az ő hozzá tartozó rendőrségével egyetemben, mikor szándékszik Munkácsot megtisztítni, és nem a seperni való szeméttől, mert azt most a hó, hála a gondviselésnek betakarta, hanem az emberiségnek azon szemetétől, mely élénk munkácsi kifejezéssel élve „singár“ képében után útfélen tolakodik. Sok városa van szép magyar hazánknak; de a melyben annyi koldus gyermek, vidéki koldus, bevándorlott mindennemű csavargó lenne, mint Munkácson, olyan nincs. Talán nem is