Beszélő Összkiadás, 1987-1989 (21-27. szám)
1988 / 3. (25.) szám - Térségünk - Demszky Gábor: Kis magyar helytörténet
BESZÉLŐ 25 1944 október végén vettem észre, hogy a megsemmisítő határozatot kitépték és ellopták az iratok közül. Ez 1944. október 21-én vagy 22-én történt A kidobálás napján nem voltam itthon, az anyósomnál jártam. A feleségem nem nyitotta ki az ajtót, amikor értem jöttek. Az oroszok körülzárták a három községet és elvittek innen minden felnőtt férfiembert. Engem másnap Debreceni Károllyal együtt vitettek el, aki közölte, hogy két hétre mindenképpen nekünk is el kell mennünk. Négy és fél év lett belőle! Az előzményekhez hozzátartozik a zsidóüldözés, ami ezeket a községeket is érintette. Itt október 15-től 23-ig tartott a nyilasuralom 1944-ben. A „falu nagyja” egy ózdi munkás lett, aki akkor a szomszédomba költözött. De a zsidók elhurcolása már jóval korábban és német parancsra történt. A falu szidta mindig a zsidókat, de amikor elvitték őket, sokan sírtak. Abból lett aztán a baj, hogy a zsidók vagyonának zárolásával és őrzésével a csendőrparancsnokot bízták meg. De amikor 1944 végén megbomlott a rend, sokuk lakását feltörték és kirabolták őket. Ekkor Tiszaújlakon az orosz majornak, aki szintén zsidó volt, bebeszélték, hogy nem az újlakiak, mármint tiszaújlaki ruszinok, hanem ennek a három községnek a lakosai rabolták mindenütt a zsidó vagyont. Pedig a ruszin testvérek dézsmálták meg a zsidók vagyonát, akik amúgy mindig alázatosnak mutatkoztak. Ez egy ilyen nemzetiségi ügy volt. Én egyébként mindig tiltakoztam a képviselőtestületben, amikor a zsidókérdésről esett szó, azt mondtam, hogy mi államügyekkel nem foglalkozunk itt a testületben. Nem voltam én a nyilasuralom pártján. Már kint jártunk Munkács előtt, a teherautón fölismertem három bécsi embert, akik hivatalosak voltak egy tartományi gyűlésre, ahol állítólag megszavazták, hogy ez a terület, ez a három község, odatartozzon a Kárpátaljához. Két nappal később tudtuk meg Munkácson, hogy a Kárpátalja csatlakozott a Szovjetunióhoz, tehát minket is átcsatoltak. (Nem akarom elárulni ezeknek az embereknek a nevét, egy még él közülük, magammal viszem a sírba, amit tudok.) Munkácson meg akartunk szökni, de én nem mertem, volt, aki hazajutott. A Kárpátaljáról minden magyar férfit elvittek 18 és 50 év között, főleg a vallásra voltak tekintettel, a görögkatolikusokat, keletieket nem vitték, a zsidókat pedig egy év után hazaküldték. A cigányokat is hazaküldték, mert ott nem volt állampolgári joguk, státusuk. Galíciában vagoníroztak be bennünket, de engem külön raktak és a tisztekkel együtt vittek el Grúziába. Annak köszönhetem, hogy hazajöttem, hogy megszerettek a csavaros eszű grúzok. az Uszkáról ötvenkettő, Milotáról száznyolcvan, Tiszabecsről kétszázhúsz embert hurcoltak el, ezeknek csak a harmada jött vissza. Kilencven kiló voltam, amikor elvittek, ötvenkettő, amikor visszajöttem. Disztrófiám volt, kihullott az öszszes fogam is. Magosligeten él az az ember, Nagy Lajos, aki fölírta az elhurcolt emberek nevét. Együtt voltam Herczeg Kálmánnal, a lelkésszel Szolyván, őt már ’45 karácsonyán hazaengedték. Kint egyébként propagandista voltam, és hoztam is haza egy csomó ideológiai anyagot, amit átadtam Nyíregyházán. Muszáj volt Mikor hazajöttem, három hónapig voltam jegyző, míg „rendelkezési állományba” nem kerültem. Előzőleg mint halottat helyeztek nyugdíjba, a feleségem kapta a nyugdíjat. Nem sokkal azután, hogy hazajöttem, egy gyűlésen a kommunista párt helyi képviselője azt mondta, itt van a régi rendszer kiszolgálója, és rám mutatott. Ő a bűnös azért, mondta, hogy elhurcolták innen az embereket Azt kérdeztem én erre, hogy akkor mondják meg, engem ki vitetett el? És azt is mondják meg a honfitársak, mert nekem nem elvtársaim, hogy ők miért szaladtak el, amikor engem elvittek. Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja! Egyébként a falu lakosságának körében akkor elterjedt ez a tévhit. Sokan engem hibáztatnak itt is, Uszkán is. Végül a földhivatalból mentem nyugdíjba, voltak némi geodéziai ismereteim és tanultam is. Tettem egy alapvizsgát, betagosítottam így én Uszkát, Becset, Milotát, az egész környéket, amikor a földhivatalban dolgoztam. Még most is ledolgozom télen nyugdíjasként a három hónapot, és csak tavasztól őszig lakunk itt kint. (Tiszabecs, 1980. május) „...kétezer emberből aki megmaradt élő”... DEBRECENI ALBERTNEK hívnak, 1919. szeptember 15-én születtem. Édesapám 14 éves koromban meghalt, édesanyám nevelte a két árvát a két karja munkájával, varrónő volt. 12 évemet be nem töltöttem, amikor kaszát adott a kezembe és azt mondta: fiam, itt kell megkalapálni, mert ha mellé ütős, habos lesz. Megfogadtam a szavát, így kezdtem meg az életet. Húsz évet nem töltöttem be, mikor el kellett menni a második világháborúba katonának. Rettenetes napok vótak, fiaa) A község volt jegyzőjének információi valószínűleg helytállóak. 1944. november 19-én Nemzeti Tanács alakult Munkácson és küldöttei megszavazták az Ukrajnához való csatlakozásról szóló proklamációt. Mivel ezekben a napokban Uszkán, Milotán és Tiszabecsen már orosz katonai igazgatás volt, elképzelhető, hogy a munkácsi gyűlésre ebből a körzetből is érkeztek küldöttek. ♦ ♦ ♦