Beszélő Összkiadás, 1987-1989 (21-27. szám)
1989 / 1. (26.) szám - Liberalizmus - szocializmus - Tamás Gáspár Miklós: Búcsú a baloldaltól
BESZÉLŐ 26 nak szocialisztikus illúziókkal. Szabadelvű írók gyakran szerzői a Népszavának, sőt, a Korunknak, a magyar kommunisták Kolozsvárott megjelent okos orgánumának. Liberálisok és konzervatívok, Rassay és gr. Bethlen szövetsége túl későn jött létre, és a legitimizmus gyanúja elszigeteltségre ítélte. A harmincas évek végére erős radikális-szocialista szélsőjobboldal állt szembe ez a gyönge radikális-szocialista szélsőbaloldallal (amely utóbbi csak a kisebbségi magyarság körében aratott jelentékenyebb sikereket: MADOSZ, Sarlós a vajdasági Híd köre). A Die Tat organicista-romantikus-forradalmi totalitárius szocializmusa Németh László közvetítésével hódít teret.** Földosztó és államosító szocialisták ugyan nem nagyon találnak egymásra - eltekintve az 1944-i összeomlás előestéjén reszkető kézzel összesöprögetett „antifasiszta” koalíciótól,*** amely hetekig se tartott, de a mindenoldalú szociális demagógia pólusait csak a németbarátság és németellenesség bizonytalan és viszonylagos kritériumai különítik el egymástól. Révai Józsefnek - Kállai Gyula nevén publikált - populista-nacionalista-bolsevik igéi**** termékeny talajra hullanak, bármennyire röstellni szoktuk. A „pur et dur”***** sztálinista Nagy István Püskinél publikál, és Szárszón szónokol. A máig legnagyobb magyar agrárszakember, a népiek intellektuális reménysége, Bibó barátja, Erdei Ferenc, leninistává lesz. Justus Pál, a trockoid ellenzéki kommunista lesz a Szociáldemokrata Párt teoretikusa. A demokráciának kizárólag az antiliberális, jakobinus, „antikizáló”-romantikus változata terjed el: fölemelni az alsó néprétegeket a semleges eszköznek tartott állam segélyével. A jobb- és baloldali, népi és urbánus szocializmus „demokrácián” nem jogrendszert, hanem szubsztantív („tartalmi”) intézkedések halmazát érti, őrségváltást, elitcserét, a szabadelvű biztosítékok figyelmen kívül hagyásával (olykori üres és őszintétlen emlegetésük mellett). (3) Mindezekkel szemben állt Bibó István sajátos demokratikus szocializmusa, Jászi liberális szocializmusa. Már amennyire. Sem Bibó, sem Jászi nem volt befolyásos gondolkodó a maga korában, bár az előbbi eszméi talán terjedtek szellemtestvére, Szabó Zoltán filozofikopolitikus publicisztikája révén. (Néha azt kell gondolnunk egyébként, hogy Szabó Zoltán, csekélyebb elméleti tehetsége ellenére, olykor mélyebbre ásott Bibónál.) Ennek ellenére röviden foglalkoznunk kell Bibóval, hiszen az ő nézetei (és persze lángelméje, erkölcsi példája, vonzó karaktere) fontos szerepet játszottak az ellenzék világszemléletének kialakulásában az ezerkilencszázhetvenes évek közepén-végén, sőt, összehoztak egy időleges urbánus-népi-’56-os demokratikus koalíciót,****** amely a Magyar Demokrata Fórum megalakulásáig jól-rosszul ki is tartott. Bibó, másodrendű forrásain (Ferrero, Horváth Barna) túllépve, megpróbált egy tiszta demokratikus állam- és történelemelméletet kifejleszteni, méghozzá állandó junklimban******* időszerű kelet-európai és magyar politikai kérdések, sőt, szűkebben vett történettudományi problémák tárgyalásával. A bennünket itt érdeklő szempontból - miért nem jelentettek elképzelései medicinát totalitárius-szocialista csábításokkal szemben? - csak azt kell leszögeznünk, hogy nézetünk szerint a fő ok Bibó viszonya a magyar XIX. századhoz. Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfű Gyulával folytatott vitája c. kései (1978) tanulmányában (in: Összegyűjtött munkái 2., ed. Kemény, Sárközi, Bem, 1982) világossá válik, amire számtalan korábbi munkájában is célzott, hogy azt az egy pontot, amelyben Szekfű és Németh egyetértett - a XIX. századi szabadelvűség kezelésében, azaz elutasításában, lenézésében - maga is fönntartotta. Mármost nem kérdéses, hogy a magyar szabadelvűség tragédiája - amely főként abban állt, hogy a libealizmus bázisát adó középnemességet az általa lehetővé tett kapitalizmus gazdaságilag tönkretette, az államapparátusba és autoritárius-soviniszta ideológiákba kergette, továbbá abban, hogy mind a tőkés piac beindításának nehézségei, mind a nemzetiségi kérdés nyitottá tette az etatista-autoritárius ideológiák felé - lehetetlenné teszi a kritikátlan bámulatot. De az is kétségtelen, hogy a magyar szabadelvűség nemcsak saját balvégzetével volt azonos, és hogy a baloldalon Szabó Ervin, a jobboldalon Szekfű kaján Kossuth-bírálatával******** nem lehet „letudni”. Bibó ebben a szerintünk kardinális politikai - nem történettudományi - kérdésben sajnos nem a liberális oldalon áll, és ez a romantikus-radikális állásfoglalás oly körökben is dogmaként tette kötelezővé az antiliberális történetszemléletet, amelyeknél ezt nem várnánk, és ahol amúgy liberális irányban történtek volna lépések. Ugyanis a liberális tradíció (a „liberális” szót itt és végig klasszikus, nem pedig mai angolszász, tkp. egalitárius szocialistát jelentő értelmében használjuk, tehát whig értelemben)********* egyik közismert sajátsága, hogy nem lehet amúgy enciklopedista-jakobinus módon kitalálni, ex nihilo dekrétummal.********** Bibó kísérlete, hogy a magyar hagyományoktól függetlenül (habár szinte kényszeresen históriai gondolkodással) új, liberális-szocialista demokratizmust teremtsen, tipológiai és eszmetörténeti okokból - géniuszának tagadhatatlan nagysága ellenére - kudarcra volt ítélve. Megközelítése történeti, nem pedig hagyományhű, azaz a szabadelvű politikai tradícióhoz képest reflexiós, metanyelvi szinten helyezkedik el - ez alkalmas politikai elmélet alkotására, de nem alkalmas politikai hagyományteremtésre, és pláne nem voltaképpeni politizálás kezdeményezésére, márpedig Bibó éppen erre tett kísérletet - kétszer is. A huszadik század modern antiliberális történetképére nem lehetett demokratizmust építeni. Nem is épült. Bibe magánya érthető; életműve kentaur - a szabadelvű faunfej szövetidegen altesten nyugszik. Szellemi végakaratának tekinthető. „Az európai