Bolond Miska, 1860. (1. évfolyam, 1-31. szám)

1860-07-22 / 8. szám

8-dik szám, 1. évfolyam. HETI NAPTÁR. Csütörtök, julius 19. A „Constitutiones“ jelenti, hogy Aquilla gróf sem megy Turinba, hanem a syrakusai gróf fog oda elmenni. Péntek, julius 20. A „Presse“ arról vesz tudomást, hogy bi­zony a syrakusai gróf sem megy el Turinba. Szombat, július 21. „Bolond Miska“ kijelenti, hogy ő s­e­m megy el, különösen ezeken a­­ telegrafokon. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési dij junius 1-től September végéig 2 ujft; junius 1-től az év végéig 3 ft 50 ujkt. — Az előfizetés és minden reclamátió Emlős* Gusztáv kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Szerb-utcza 5. sz.) küldendők. HETI NAPTÁR. Hétfő, július 16. vaN A „Diritto“ jelenti, hogy Nápoly részéről a szövetségi ajánlattal Ischitella megy Turinba. Kedd, július 17. A „N. P. Zeitung“ jelenti, hogy nem Ischi­­tela , hanem de Martini megy a szárdok fővá­rosába. Szerda, julius 18. Az „Opinione“ azt tudja, hogy se Ischitel­la, se de Martini nem mennek, oda, hanem Aquilla gróf megy el. Pest, július 22.1860. Ki Ő . . . ? Mindenki adott már címet, A híres Garibaldinak, Egyik nevező rablónak, A másik nagy hazafinak. Mi hát ő tulajdonképen ? .. . Azt kérdi a „Magyar Sajtó“ : — Elég lesz tán egyelőre Ez a cím, hogy: sereghajtó! Újított alkotmány. Nápoly utcáin nagy tömeg Várakozik valamire. Alkotmányt akarnak adni Dickiásal, — az a hite. Végre feltün egy polkcáj, Környezi sok lazaróni: Halljuk! halljuk ! ez az ember Tán valamit akar szólni! A polkcáj nagy szenzorral Szól, s papírt emel fel botján : „Nézzétek, a botom végén Van a népnek szánt alkotmány!“ Ambó és ternó. Urambátyám, mi nem nyertünk, De nyert Garibaldi t­e­r­n­ó­t, Alig tette be a lábát, Mindjárt megnyerte Palermót. Dejszen öcsém hibázasz te, Garibaldi nem úgy számol: Ha Nápolyt még elnyerheti Többet ér neki az á­m­b­ó ! Paprika János. Milyen jó az, ha a lapot lefoglalják. (Egy szerkesztő memoirjaiból.) Irta Mátyás Mátyás. Minden embernek van valami szerencsét­lensége, mely egész életén át üldözi. Kabuki barátom, valahányszor valami tisztességes társaságba megy, — mindig ott­hon felejti a zsebkendőjét; Halványi Jenő barátom, — a­ki igen szeret pletykázni, — rendesen az olyan embereknek mondja el a botrányokat, a­kik a rágalmazódnak egy­től egyig rokonai; Simafi Arthur barátom pe­dig, — a­ki igen nagy politikai behatást szen­­veleg, — rendesen akkor mond meg „előre“ valamit, mikor már a telegráf épen az ellenke­zőt szállítja; ez a szerencsétlenség annyira ül­dözi Simafi barátomat, hogy én meg vagyok győződve, miszerint Lamorid­ére mai napig is Belgiumban van, ha Simasi barátom azt nem jósolja, hogy soha sem lesz pápai tábornok." Nekem az a szerencsétlenségem, hogy az emberekkel szemtől szembe gorom­báskodni nem tudok. Nagy szerencsétlenség­ egy olyan korszakban, midőn szájasdiság és sürgés-for­gás a hallgatagság és félrevonuld® rovására rendesen boldogulni szokott. Én nem is tudot,­, hogy mint van ez. Én meg tudtam már állni kardok és go­lyóbisok előtt, hanem arra képtelen vagyok, hogy valami gavallér fiatal embernek szemtől szembe megmodjam, hogy rosz verseket ír, s a bájos Kétkereki Lina kisasszonyról, a ki la­pomnak prenumeránsa s a kivel szerencsés va­gyok mindennap találkozni, -- hogy mondom erről a bájos kisasszonyról azt írjam a lapomba, miszerint hamisan énekel. Könnyű bírni azokkal a poétákkal, a kik vidékről küldik be a rosz verseket, és könnyű kritikát írni az olyan asszonyságokról, a­kik­kel aztán az ember soha sem találkozik; de szemtől szembe álló szép fiatal leányoknak és levente ifjaknak mondani azt, hogy ügyetle­nek, tehetségtelenek, ehez kell aztán a bátor­ság ! —----­Én ezzel a bátorsággal nem bírok. Sőt megvallom, olyan gyenge vagyok, hogy néha arra visz a jószívűség, miszerint nemcsak nem gorombáskodom, hanem a rész versre azt mondom, hogy jó, s Kétkereki Lina k. a. hamis énekét udvarias vagyok elragadó­­nak állítani. Ez öli meg aztán az embert. Mert miután így nyilatkoztam, a poéta azt várja, hogy a vers megjelenjen, a művész­nő pedig másnap egy órával hamarabb kel fel, hogy az újságban a magasztaló kritikát elol­vassa. Irtóztató állapot. Egy gyenge percben a szó kimondva, s már most vagy a közönség, vagy a fölbiztatottak irányában kell magát az embernek kompromittálni. Ez a tragikum, nem a­mit Gyulai Pál szokott imitt-amott fejtegetni. De hát hogyan ígérhet meg az ember olyan dolgokat, melyek aztán mindenesetre kompromittálják. Igen bizony, mintha kőből volna az ember szíve ! Tessék csak ezeket a következő esemé­nyeket szépen elolvasni. Hát egy szép reggel ott ülök én a szer­kesztőségben s várom a revisiót, de mindenek felett a betévedhető prenumeránst, mert nem oly kedves a virágnak a harmat, a csalogány­nak a bokor árnya, mint a szerkesztőnek egy szerény prenumeráns. Egyszerre csak elkezd valami susogni az előszobában. Már előre tudom, hogy valami gyengéd látogatás, így csak a szerelmesek s az ötvenpengős selyemruhák tudnak susogni. Hát ki lép be? — a bájos Kétkereki Li­na k. a. Én tisztességes családapa, s mindenek felett kényelemszerető, nyugodt ember vagyok, a­ki nem szokott minden krinolin felett exal­­tálódni. Kétkereki kisasszonyba sem vagyok szerelmes, de hogy ő nekem igen nagyon ne tessék, ezt ép oly lehetetlenség kívánni, mint azt, hogy Viktor Emmánuelnek ne tessék Tosz­­kána, Románia, meg a többi. Még gyönyörű kék szemei irányában csak nyugodt tudnék lenni, aranyszínű hajfürtéi is csak egy futó sóhajt keltenek bennem, hogy milyen jó lenne ebben az aranytengerben el­temetkezni , hanem mikor meglátom azt az ő pici piros szájacskáját, azt a leírhatatlan, in­gerlő kis szájacskát, akkor egyszere elkezd velem a világ táncolni, még­pedig keringőt, noha kiment már a divatból. Én nem is tudom, hogy miképen alakulhat olyan szép kis szá­­jacska, mint a kétkereki kisasszonyé. S e szá­­jacskának még az a rendeltetése is van, hogy káposztát egyék, sültet harapjon, holott nem kellene egyebet tennie, csak csókolóznia vég­nélkül. Miután egy fauteillemben elhelyezte ma­gát, így kezdő a csodaszép szájacska: — Volt ön a tegnapi előadáson? — Nagysád jutalomjátékáról hiányzot­tam volna ? — felelém sérelmes hangstílylyal. — Köszönöm. Láttam önt, csak nem tud­tam a társalgást máskép elkezdeni. — (Minő gyermekség!) — Én önt százak között is egy­szerre észreveszem. No kérem alássan, hát mikor ezt mondja az embernek egy felülmúlhatatlan kis szájacs­ka, hát tessék akkor azt a szigorú szerkesztői nyugalmat megőrizni. — Nagyság!!!!!!!!.............. (E felkiáltó jelek értelmes felfogását a miveit olvasóra bizom.) — S miként volt ön velem megelégedve? ... nos? — Itt Kétkereki kisasszony bizalma­san a kezeim­­felé nyúl, s én csak azt veszem észre, hogy az én ujjaim valami meleg, bár­sonyfélével érintkeznek. Hát tessék aztán ennek a kedves, gyö­nyörű , picinyszájú , meleg bársonykezű te­remtésnek szemtől szembe azt mondani, hogy hamisan, végtelen hamisan énekelt. Nem­ ez lehetetlen.

Next