Bolond Miska, 1860. (1. évfolyam, 1-31. szám)
1860-07-22 / 8. szám
8-dik szám, 1. évfolyam. HETI NAPTÁR. Csütörtök, julius 19. A „Constitutiones“ jelenti, hogy Aquilla gróf sem megy Turinba, hanem a syrakusai gróf fog oda elmenni. Péntek, julius 20. A „Presse“ arról vesz tudomást, hogy bizony a syrakusai gróf sem megy el Turinba. Szombat, július 21. „Bolond Miska“ kijelenti, hogy ő sem megy el, különösen ezeken a telegrafokon. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési dij junius 1-től September végéig 2 ujft; junius 1-től az év végéig 3 ft 50 ujkt. — Az előfizetés és minden reclamátió Emlős* Gusztáv kiadó hivatalába (Barátok tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Szerb-utcza 5. sz.) küldendők. HETI NAPTÁR. Hétfő, július 16. vaN A „Diritto“ jelenti, hogy Nápoly részéről a szövetségi ajánlattal Ischitella megy Turinba. Kedd, július 17. A „N. P. Zeitung“ jelenti, hogy nem Ischitela , hanem de Martini megy a szárdok fővárosába. Szerda, julius 18. Az „Opinione“ azt tudja, hogy se Ischitella, se de Martini nem mennek, oda, hanem Aquilla gróf megy el. Pest, július 22.1860. Ki Ő . . . ? Mindenki adott már címet, A híres Garibaldinak, Egyik nevező rablónak, A másik nagy hazafinak. Mi hát ő tulajdonképen ? .. . Azt kérdi a „Magyar Sajtó“ : — Elég lesz tán egyelőre Ez a cím, hogy: sereghajtó! Újított alkotmány. Nápoly utcáin nagy tömeg Várakozik valamire. Alkotmányt akarnak adni Dickiásal, — az a hite. Végre feltün egy polkcáj, Környezi sok lazaróni: Halljuk! halljuk ! ez az ember Tán valamit akar szólni! A polkcáj nagy szenzorral Szól, s papírt emel fel botján : „Nézzétek, a botom végén Van a népnek szánt alkotmány!“ Ambó és ternó. Urambátyám, mi nem nyertünk, De nyert Garibaldi ternót, Alig tette be a lábát, Mindjárt megnyerte Palermót. Dejszen öcsém hibázasz te, Garibaldi nem úgy számol: Ha Nápolyt még elnyerheti Többet ér neki az ámbó ! Paprika János. Milyen jó az, ha a lapot lefoglalják. (Egy szerkesztő memoirjaiból.) Irta Mátyás Mátyás. Minden embernek van valami szerencsétlensége, mely egész életén át üldözi. Kabuki barátom, valahányszor valami tisztességes társaságba megy, — mindig otthon felejti a zsebkendőjét; Halványi Jenő barátom, — aki igen szeret pletykázni, — rendesen az olyan embereknek mondja el a botrányokat, akik a rágalmazódnak egytől egyig rokonai; Simafi Arthur barátom pedig, — aki igen nagy politikai behatást szenveleg, — rendesen akkor mond meg „előre“ valamit, mikor már a telegráf épen az ellenkezőt szállítja; ez a szerencsétlenség annyira üldözi Simafi barátomat, hogy én meg vagyok győződve, miszerint Lamoridére mai napig is Belgiumban van, ha Simasi barátom azt nem jósolja, hogy soha sem lesz pápai tábornok." Nekem az a szerencsétlenségem, hogy az emberekkel szemtől szembe gorombáskodni nem tudok. Nagy szerencsétlenség egy olyan korszakban, midőn szájasdiság és sürgés-forgás a hallgatagság és félrevonuld® rovására rendesen boldogulni szokott. Én nem is tudot,, hogy mint van ez. Én meg tudtam már állni kardok és golyóbisok előtt, hanem arra képtelen vagyok, hogy valami gavallér fiatal embernek szemtől szembe megmodjam, hogy rosz verseket ír, s a bájos Kétkereki Lina kisasszonyról, a ki lapomnak prenumeránsa s a kivel szerencsés vagyok mindennap találkozni, -- hogy mondom erről a bájos kisasszonyról azt írjam a lapomba, miszerint hamisan énekel. Könnyű bírni azokkal a poétákkal, a kik vidékről küldik be a rosz verseket, és könnyű kritikát írni az olyan asszonyságokról, akikkel aztán az ember soha sem találkozik; de szemtől szembe álló szép fiatal leányoknak és levente ifjaknak mondani azt, hogy ügyetlenek, tehetségtelenek, ehez kell aztán a bátorság ! —----Én ezzel a bátorsággal nem bírok. Sőt megvallom, olyan gyenge vagyok, hogy néha arra visz a jószívűség, miszerint nemcsak nem gorombáskodom, hanem a rész versre azt mondom, hogy jó, s Kétkereki Lina k. a. hamis énekét udvarias vagyok elragadónak állítani. Ez öli meg aztán az embert. Mert miután így nyilatkoztam, a poéta azt várja, hogy a vers megjelenjen, a művésznő pedig másnap egy órával hamarabb kel fel, hogy az újságban a magasztaló kritikát elolvassa. Irtóztató állapot. Egy gyenge percben a szó kimondva, s már most vagy a közönség, vagy a fölbiztatottak irányában kell magát az embernek kompromittálni. Ez a tragikum, nem amit Gyulai Pál szokott imitt-amott fejtegetni. De hát hogyan ígérhet meg az ember olyan dolgokat, melyek aztán mindenesetre kompromittálják. Igen bizony, mintha kőből volna az ember szíve ! Tessék csak ezeket a következő eseményeket szépen elolvasni. Hát egy szép reggel ott ülök én a szerkesztőségben s várom a revisiót, de mindenek felett a betévedhető prenumeránst, mert nem oly kedves a virágnak a harmat, a csalogánynak a bokor árnya, mint a szerkesztőnek egy szerény prenumeráns. Egyszerre csak elkezd valami susogni az előszobában. Már előre tudom, hogy valami gyengéd látogatás, így csak a szerelmesek s az ötvenpengős selyemruhák tudnak susogni. Hát ki lép be? — a bájos Kétkereki Lina k. a. Én tisztességes családapa, s mindenek felett kényelemszerető, nyugodt ember vagyok, aki nem szokott minden krinolin felett exaltálódni. Kétkereki kisasszonyba sem vagyok szerelmes, de hogy ő nekem igen nagyon ne tessék, ezt ép oly lehetetlenség kívánni, mint azt, hogy Viktor Emmánuelnek ne tessék Toszkána, Románia, meg a többi. Még gyönyörű kék szemei irányában csak nyugodt tudnék lenni, aranyszínű hajfürtéi is csak egy futó sóhajt keltenek bennem, hogy milyen jó lenne ebben az aranytengerben eltemetkezni , hanem mikor meglátom azt az ő pici piros szájacskáját, azt a leírhatatlan, ingerlő kis szájacskát, akkor egyszere elkezd velem a világ táncolni, mégpedig keringőt, noha kiment már a divatból. Én nem is tudom, hogy miképen alakulhat olyan szép kis szájacska, mint a kétkereki kisasszonyé. S e szájacskának még az a rendeltetése is van, hogy káposztát egyék, sültet harapjon, holott nem kellene egyebet tennie, csak csókolóznia végnélkül. Miután egy fauteillemben elhelyezte magát, így kezdő a csodaszép szájacska: — Volt ön a tegnapi előadáson? — Nagysád jutalomjátékáról hiányzottam volna ? — felelém sérelmes hangstílylyal. — Köszönöm. Láttam önt, csak nem tudtam a társalgást máskép elkezdeni. — (Minő gyermekség!) — Én önt százak között is egyszerre észreveszem. No kérem alássan, hát mikor ezt mondja az embernek egy felülmúlhatatlan kis szájacska, hát tessék akkor azt a szigorú szerkesztői nyugalmat megőrizni. — Nagyság!!!!!!!!.............. (E felkiáltó jelek értelmes felfogását a miveit olvasóra bizom.) — S miként volt ön velem megelégedve? ... nos? — Itt Kétkereki kisasszony bizalmasan a kezeimfelé nyúl, s én csak azt veszem észre, hogy az én ujjaim valami meleg, bársonyfélével érintkeznek. Hát tessék aztán ennek a kedves, gyönyörű , picinyszájú , meleg bársonykezű teremtésnek szemtől szembe azt mondani, hogy hamisan, végtelen hamisan énekelt. Nem ez lehetetlen.