Borsodi Bányász, 1990. február (34. évfolyam, 1. szám)
1990-02-01 / 1. szám
1990. február BORSODI BÁNYÁSZ Még a múlt év őszén hallhattuk, amikor egy bányászszakszervezeti titkár azt követelte, hogy a kormány — mielőtt még döntene a bányák visszafejlesztéséről, vagy bezárásáról — egyértelműen határozza meg, hogy mennyiben veszteséges az iparág. Merthogy napjainkban igencsak arról van szó — nagyon helyesen —, hogy minden olyan vállalat, vagy üzem, amelyik ráfizetésesen dolgozik, az „váltson lépést”, vagy ha erre sem képes, „álljon ki a sorból”. Nos, ebben a „menetelésben” — mint azt, ahogy a kívülállók látják — igencsak „kullogva lépked” a hazai széntermelés és az utóbbi időkben még az „állóképességét” is sokan kétségessé tették. Csoda-e hát, hogy a szakmán belül, vezetők és csákányosok egyaránt a kilátástalanság és a bizonytalanság Damoklész kardját vélik suhogni a fejük fölött? Még akkor is, ha a múlt év őszén — a bányásznapi ünnepségen — az ipari miniszter azzal biztatta meg a bányászokat, hogy hazánknak még nagyon sokáig szüksége lesz a gazdaságosan kitermelt hazai szénre. Egyszóval, tudjuk és valljuk, hogy kell a szén, hogy nagy szükségünk van a hazai szénre, mégpedig valahogy úgy, hogy annak az előállítására ne fizessen rá senki. Még a termelőüzemek se. (Lehet, hogy a villamosipar, a hőszolgáltatás és a Tüzép jól gazdálkodik?) Pedig manapság ugyancsak kezd bebizonyosodni, hogy nem tudunk, vagy nem akarunk (?) a szénért kellőképpen megfizetni. Igen, a termelői árra gondolok és gondolunk nagyon sokan. Tavaly, a novemberi Országgyűlésen a szakszervezetünk főtitkára ugyancsak borúlátóan arra hívta fel a képviselők figyelmét, hogy ha már az idén (1990) nem kapja meg az ipar, a legalább 15 százalékos termelői szénáremelést, valamint, ha a szénbányászat nem kapja meg a legalább két és fél milliárd forintot a beruházási fejlesztésre, akkor már az idén szinte megbénul az ipar működőképessége. Így aztán, magától jön a dilemma, amikor nem tudunk dönteni, csak egyhelyben azon meditálunk — az idő meg közben rohamosan szalad —, hogy egyáltalán maradunk-e a hazai szén termelésénél vagy helyette inkább importálunk? Mert bizony, mind a két eshetőség bármelyike is sokba kerül az országnak. Mégis, ahogy a neves szakembereink véleményét tanulmányozzuk, azok valamennyien a hazai bányászkodás mellett foglalnak állást. Különböző idevonatkozó számításokkal egyértelműen bebizonyították az ágazat fejlesztésének előnyét. Még a múlt év közepén történt, hogy a Tervgazdasági Bizottság végzett egy alapos felmérést, amikoris a széntermelést és annak határköltségeit úgy állapította meg, hogy az energetikai szeneknél 100 forint a gigajoule, míg a lakossági ellátásra termelt szeneknél 160 forint a maximális költséghatár. Egyszóval, eddig és ne tovább (!) mert csak így, ezen korlátok közé szorítva gazdaságos a hazai széntermelés. Persze, mindez akkor még lépéselőnyt jelentett, mert hiszen így történhetett meg, hogy 1989. január elsejétől 15 százalékkal emelkedhetett a szén termelői ára. Ám, ahogy teltekmúltak a napok, menetközben sajnálatosan bebizonyosodott, hogy az ígéretesnek vélt 15 százalékos áremelés sem váltotta be a hozzá fűzött reményeiket. Ekkor és csakis ezért a bányászszakszervezetünk javaslatára a kormány egy nemzetközi szakértőkből álló bizottságot hívott meg, hogy tüzetesen vizsgálja felül a honi szénárrendszerünket és egyben tegyenek javaslatot egy áttekinthető, valós termelői árra. Nos, ez is megtörtént és az ő jelentésükben az áll, hogy az erőművi szenek vonatkozásában 135 forint/gigajoule költséghatárt tartanak elfogadhatónak, míg a lakossági szeneknél 203 forint ez az érték. Namármost, ha mi ezeknek a számoknak a tükrében termeljük a szenet, egészen másként alakul(ná)nak a mutatók. Már az idén is, mintegy 18 százalékos termelői áremelést, vagyis körülbelül hatmilliárd forint többletet jelentene az ágazaton belül. Ennek ellenére az országos energiapolitikánknak a megszabott tervezete, mindössze (csak!) hatszázalékos áremelést helyez kilátásba. Így aztán csoda-e, hogy sokan a szénbányászat több tízmilliárdos adósságára hivatkozva, a (gazdaságtalanul termelő!) bányák bezárását sürgetik? Csoda-e, hogy 1978 óta — a vállalati forrásokon túl — a bányák üzemeltetése állami kölcsönökből és bankhitelekből tartja fenn magát? Csoda-e, hogy a bányavállalatoknak az indokolatlanul alacsonyan tartott szénár miatt nem volt önálló forrásuk a horribilis összegeket igénylő eszközfejlesztésre és az új bányák nyitásához? És végül, de nem utolsósorban, jó lett volna a bérek emeléséhez is, mellyel növelhettük volna a csákányosok önbizalmát és az egyre fogyatkozó létszámállományunk megtartását. Nos, a fentieket reálisan mérlegelve, ugyanakkor, ha hittel bízni akarunk a jövőnkben, jó lenne, ha a hazai és a külföldi szakértők által egy egybehangzó termelési árat sikerülne érvényesíteni. Egy olyat, melynek nyomán mindenki úgy tudná, hogy ez az ágazat még sokáig működőképes marad. No, ha nem is valami túlságosan hasznosan, de mindenképpen el tudja majd látni ezt a nélkülözhetetlen, fontos feladatát. Mondom ezt azért is, mert ezt még a nálunknál fejlettebb országokban is így teszik. Ott, még azoknál is, ahol az utóbbi másfél évtizedben egyre nő a szénbányászat termelése. Éppen a minap olvasom, hogy a világ kőszéntermelése 1973—1987 között 2,2 milliárd tonnáról 3,2 milliárdra növekedett, ugyanakkor a nemzetközi szakértők a termelés további, mintegy 30 százalékos növekedését várják az ezredfordulóig. Szó sincs tehát arról (rajtunk kívül), hogy a szénbányászat úgy általában veszteséges, vagy egy feleslegessé vált ágazat lenne. Ezek szerint igenis megéri az üzemeltetése. Inkább, mint, egy esetlegesen rendszeressé vált energiakorlátozás, netán a dolláros importszén. Ezért is jó lenne és már most az új év küszöbén szeretnénk, ha végre a helyére tevődne a bányák működőképességét szorgalmazó intézkedések. Igen, mert ez nemcsak a bányászok érdeke, hanem az országé is. Persze, „mindez csak akkor valósítható meg, ha a szénbányászati vállalatok gazdálkodását rövid távon is, így már 1990-ben is úgy szabályozza a kormány, hogy a folyó termelés, valamint a hosszabb távú működés feltételei gazdaságilag biztosítottak legyenek”. (Kiss Dezső parlamenti expozéjából.) Kívánjuk, hogy így legyen! Paranai János postájából Veszteséges-e a bányaipari __________________________________3 Volt egy foci csapat Pont került egy hetek óta húzódó ügy végére. A Borsodi Bányász és a Sajóbábonyi Vegyész között létrejött megállapodás alapján a sajószentpéteriek NB III-as státusán a sajóbábonyiak indulnak. Erre azért van lehetőség, mert a Bányász megszüntette felnőtt szakosztályát, melynek jogutóda — átadás-átvétel után — a Vegyész. A pirosfeketék három felnőtt labdarúgót és természetesen ifjúsági együttesüket is átadták, hiszen az ifik a felnőttekkel párhuzamosan szerepelnek a harmadik osztályban. Barta Gábor, a Bányász ügyvezető elnöke elmondta, hogy a maradó játékosok sorsáról a későbbiek folyamán döntenek. (Tájékoztatásul leírjuk a további elképzelést is. A Sajóbábony megüresedő megyei I. osztályú státusára pedig a Szerencs Hegyalja SE megyei II. osztályú csapata „jelentkezett” és a két klub között egyezség is született. Ez azonban nem léphet érvénybe, mert a bábonyiak nem szüntették meg felnőtt szakosztályukat, illetve nem adták át senkinek, hanem egy osztállyal feljebb léptek. Így a megyei szövetség nem adhatja áldását a tervre, mert az jogellenes. Az SVSE tavaszra kisorsolt ellenfelei minden bizonnyal szabadnaposak lesznek, a mezőny ugyanis egy gárdával csökken.) Mire való? „Tartály" a fürdő mellett A lyukói fürdő mellett a kazánháznál egy kibetonozott gödörben óriási tartály van elhelyezve. Körülötte a dolgozók már a terepet egyengetik. Vajon mi célt szolgál ez? — töröm a fejemet. — Téli időszakban a kasos akna 50—60 méter mélységig el szokott jegesedni — válaszol a kérdésemre Kendelényi Péter főbányamester. — Ezt a jeget eddig kézi erővel, csákánnyal távolítottuk el. Ez egyrészt időigényes, másrészt balesetveszélyes munka volt. Most a fürdő mellé egy olajkazánt építünk be. Onnan csővezetéken továbbítjuk a meleg vizet a kasos aknáig, majd egy ventilátor fújja be a meleg levegőt az aknába, megakadályozva a jegesedést. — Szükség volt ehhez egy új kazánra ? — Igen. A jelenlegi kazánkapacitásunk ezt már nem tudta volna biztosítani. Örülünk, ha azokkal a fürdési lehetőséget és az épületek fűtését meg tudjuk oldani. A termelési terveink maradéktalan megoldásához az összes szállítási kapacitásunkat maximálisan ki kell használni. Ki kellett küszöbölnünk azt a gátló tényezőt, hogy téli időszakban órákon át jégtelenítési munkát végzünk. Nem mindig várható olyan enyhe időjárás, mint az elmúlt tél volt. Ezzel a fűtési megoldással az emberek is megszabadulnak egy nehéz és balesetveszélyes munkától: nem kell ezután a hastetőn állva faragni a jeget. — Miért most került erre sor? — A magyar—nyugatnémet vegyes vállalat, az INDU-Borsod cég most vállalta a tervezést és a kivitelezést. A munkák felén már túl vagyunk, áprilisban szeretnénk megcsinálni a próbaüzemelést. Így nyugodtan tudunk nézni a jövő tél elé. — Mennyire elterjedt már ez a módszer? — Borsodban először alkalmazunk ilyen megoldást. Biztos vagyok abban, hogy a többi, függőleges aknával dolgozó üzem is átveszi ezt a módszert, hiszen a jegesedés a mélységtől függetlenül egyformán veszélyeztet minden aknát — fejezi be nyilatkozatát Kendelényi Péter főbányamester. Csörnök Zoltán Közlemények AZ MNB KÖZLEMÉNYE AZ ÚJRAKEZDÉSI KÖLCSÖNRŐL Az 1989 márciusában bevezetett újrakezdési kölcsön folyósításával kapcsolatos jegybanki kedvezmény — a napokban elterjedt híresztelésekkel szemben — továbbra is érvényben van. Nincs újrakezdés hitel-stop az OTP- nél sem, a hitelképes vállalkozók vonatkozásában. Eszerint, a folyósított kölcsön összegével változatlanul csökkenthető a kereskedelmi bankok kötelező tartalékösszege, így biztosít a jegybank forrást e hitelekhez. Az újrakezdési kölcsön folyósításával kapcsolatos teendőket a kereskedelmi bankok (köztük az OTP is) közvetlenül adják meg ügyfeleiknek. Magyar Nemzeti Bank B.-A.-Z. Megyei Igazgatósága TÁVHŐFOGYASZTÓK FIGYELMÉBE! Értesítjük Kedves Fogyasztóinkat, hogy a Magyar Hitel Bank Rt. által 1990 március hónapban kezdeményezett befizetési rendszerhez a B.-A.-Z. Megyei Távhőszolgáltató Vállalat nem csatlakozott. Ezért felkérjük Kedves Fogyasztóinkat, hogy a jövőben is fogadják vállalatunk díjbeszedőit, akik az önök kényelme érdekében, lakásukon keresik fel önöket a távfűtési és melegvíz-szolgáltatási díjaik beszedése miatt. E szándékunkkal a lakás ún. rezsiköltségének időbeli megosztásával kívánjuk a család kiadásait könnyíteni. Felhívjuk Kedves Eolvasztóinkat, hogy a távfűtési és melegvíz-díjat továbbra is a díjbeszedők közreműködésével szíveskedjenek kiegyenlíteni. Szíves együttműködésüket köszönjük. B.-A.-Z. Megyei Távhőszolgáltató Vállalat A bírósági folyosón egy görnyedt hátú, idős nénike foglalt helyet a lócán, közel a tárgyalóterem ajtajánál. Csak úgy, a szék szélére ült, vagy inkább támasztotta magát, mert ha igazából kényelembe helyezte volna magát, a lábai nem érték volna el a kockaköves pádimentumát. Mellette egy 30 év körüli fiatalasszony, biztosan a lánya lehet. Mind a ketten idegesen a fejüket forgatják, biztosan ismerősök után kutatnak. Kis idő múltán, úgy látszik, meg is találják a keresettet, mert ahogy az ablaknál meglátnak egy idős embert, annak nemhogy megörültek volna, hanem inkább dacosan hátat fordítottak neki. — Ő az — mondta a lánya, és most már mintha valami gyenge áram rázta volna őket, egy ideig csak szótlanul tekintgettek egymásra. Majd a lánya időnként lelehajolt hozzá — mert az csak mellette állt —, és biztos valami titkos tanácsokkal okította. Ha meg nem ez történt, akkor az idős asszonyka, aki már jóval túl lehet a 60-on, vékonyka, kékeres kezeivel idegesen a szatyorkájában matat valamit. Látszik rajta, hogy panaszkodni szeretne, de mert a lánya magasan fölötte áll, így цекет — aki közvetlen mellette ülök — mondja el azt, ami a szívét nyomja. — Tessék elhinni, úgy szégyellem magamat. — Mire én nem szólok semmit, csak amolyan együttérzéssel veszem tudomásul, hogy a nénikének biztosan valami égbekiáltó vétke lehet. Azért is kerülhetett ide, a bíróságra. — Képzelje már — folytatta lehajtott fejjel — válni jöttem. Válni én, 62 éves fejjel. Mert bizony, nem az én koromban szokták ezt csinálni. Hát nem nevetséges dolog? — Hát igen — hagyom helyben a bölcselkedését, és még hozzáteszem: — Mert, ha eddig megvoltak együtt, igazán már azt a kis hátralevő időt is kibírhatták volna. — Na látod, ebben igazad van, de nem így volt ez, édes fiam — fordul felém most már a teljes testével. — Mert én már csaknem harminc éve külön élek a férjemtől. Amikor az ötödik lányomat is a világra hoztam, akkor döntöttem úgy, hogy végképp szakítok vele. Pedig higgye el, hogy szerettem, és talán még több gyereket is szülök tőle, ha egy jóravaló ember lett volna. Hej, pedig, de sokat fogadkozott, különösen olyankor, amikor anyagilag még őt is nekem kellett támogatni. Mert tudja, erős és dolgos bányász volt ő, és akkor még jól is kerestek ám a bányászok. Messze, valahol a Dunántúlon, szállón lakott, és csak ritkán járt haza. Ilyenkor sok pénzt hozott haza, de mit értem vele, ha másnap vissza is kérte. Amíg volt belőle, sok barátja volt, és időben vissza se ment a munkahelyére. Volt úgy, hogy még a vonatköltséget is nekem kellett előkeríteni, hogy vissza tudjon menni. Így aztán adott is pénzt, meg nem is. Igazából csak a fiatalságomat pazaroltam rá, pedig mindig azzal engedtem vissza, hogy próbáljon már végre megjavulni. ő persze, minden esetben megígérte, ám a szavának egyszer sem tudott ura lenni. Én meg csak a gyerekeket szültem minden évben ... Aztán — mint ahogy mondtam is már —, amikor az ötödik kislányom is meglett, végképp szakítottunk egymással. Még akkor is inkább ő lett hűtlen, merthogy akadt neki valaki, és ott, abban a környezetében már nem volt olyan gyereksírásos a ház, inkább odapártolt. No, én igazán nem sajnáltam, még örültem is neki, hogy végre megszabadultam az örökös pokoltól. Mert, ha berúgott — és azt, ha itthon volt, mindennap megtette — olyankor soha nem aludhattunk otthon. Borzasztóan verekedős természete volt, és én, mint egy kottás, szárnyaim alatt a gyerekekkel, mindig szállásért kopogtattam valahol, valakinél... Azóta is sokat rettegtem, és egyre csak azért imádkoztam a jó Istenhez, hogy érezze jól magát ott, ahol van... így aztán azóta sem láttam, bármennyire nehéz is volt férj nélkül, soha, még egy lépést sem tettem utána. Úgy képzelje el, hogy még csak egy fillér gyerektartást se fizetett. Pedig módomban lett volna behajtani rajta, mert hiszen a helyi tanács hivatalsegédje (kisbíró) voltam, a titkár úr számtalanszor be akarta perelni, de én minden esetben lebeszéltem róla. No, nem azért, mert nem lett volna szükségem a pénzre — hiszen ott, a tanácson csupán csak 800 forintot kerestem —, de még ilyen formában sem akartam vele közösködni. Egyszer se mondhassa azt, hogy joga van a gyerekekhez, no, meg azt tartottam, ha segíteni akar, akkor tegye azt meg önszántából. Ám a jószívűségére sose került sor. Higgye el, nagyon nehéz volt egyedül, bizony, sokszor kellett éhen lefeküdnöm. Voltak, akik azt tanácsolták, hogy adjam be a gyerekeket állami gondozásba, de tudom, hogy nekem talán a szívem is meghasadt volna, ha bármelyikről is le kellett volna mondanom. Bizony, keservesen, de mégiscsak tisztességgel felneveltem őket. Aztán, ahogy felnőttek, szép lassacskán valamennyien elkerültek a szülői háztól, így — mutatja a hüvelykujját — egyedül magamra maradtam, mint akinek senkije nincs. Azt hiszem, hogy talán még így rosszabb ... Igazán jó lenne, ha még egyszer összejöhetnénk a család, de arra már nemigen kerül sor... talán majd, csak a temetésemen ... Ez a lányom, a Marika lakik hozzám a legközelebb, ő gyakran meglátogat, de a többiek is, ha csak szerit tehetik ... Most meg — mint látja —, vénségemre ide kerültem, a bíróságra azért, hogy hivatalosan is elváljak. Mert egyébként, már 32 éve élünk külön... Mondhatom, igazán úgy érzem magamat, meg szégyellem az egészet, mintha valami rossz nő lettem volna... Csak túl lennék már rajta... — Megkérdezhetném a nénike nevét? — vetem közbe, hogy én is szóljak valamit. A kedves kis nénike már mondaná is, de a lánya megelőzi őt: — Hadd maradjon a nevünk inkognitóban. Legyen elég, ha csak annyit mondunk, hogy Hernádpetribe való az anyám. Egy kicsi faluba, közel a szlovák határhoz. Ott úgy is fogja tudni mindenki, hogy kiről van szó.. Paranai János Egy elkésett válás