Borsodi Bányász, 1990. február (34. évfolyam, 1. szám)

1990-02-01 / 1. szám

1990. február BORSODI BÁNYÁSZ Még a múlt év őszén hall­hattuk, amikor egy bányász­­szakszervezeti titkár azt kö­vetelte, hogy a kormány — mielőtt még döntene a bá­nyák visszafejlesztéséről, vagy bezárásáról — egyér­telműen határozza meg, hogy mennyiben veszteséges az iparág. Merthogy napjaink­ban igencsak arról van szó — nagyon helyesen —, hogy minden olyan vállalat, vagy üzem, amelyik ráfi­zetésesen dolgozik, az „vált­son lépést”, vagy ha erre sem képes, „álljon ki a sor­ból”. Nos, ebben a „menetelés­ben” — mint azt, ahogy a kívülállók látják — igen­csak „kullogva lépked” a hazai széntermelés és az utóbbi időkben még az „álló­­képességét” is sokan kétsé­gessé tették. Csoda-e hát, hogy a szakmán belül, ve­zetők és csákányosok egy­aránt a kilátástalanság és a bizonytalanság Damoklész kardját vélik suhogni a fe­jük fölött? Még akkor is, ha a múlt év őszén — a bányásznapi ünnepségen — az ipari miniszter azzal biz­tatta meg a bányászokat, hogy hazánknak még na­gyon sokáig szüksége lesz a gazdaságosan kitermelt ha­zai szénre. Egyszóval, tud­juk és valljuk, hogy kell a szén, hogy nagy szükségünk van a hazai szénre, mégpe­dig valahogy úgy, hogy an­nak az előállítására ne fi­zessen rá senki. Még a ter­melőüzemek se. (Lehet, hogy a villamosipar, a hőszolgál­tatás és a Tüzép jól gazdál­kodik?) Pedig manapság ugyancsak kezd bebizonyo­sodni, hogy nem tudunk, vagy nem akarunk (?) a szénért kellőképpen megfi­zetni. Igen, a termelői árra gondolok és gondolunk na­gyon sokan. Tavaly, a novemberi Or­szággyűlésen a szakszerveze­tünk főtitkára ugyancsak bo­rúlátóan arra hívta fel a képviselők figyelmét, hogy ha már az idén (1990) nem kapja meg az ipar, a leg­alább 15 százalékos termelői szénáremelést, valamint, ha a szénbányászat nem kapja meg a legalább két és fél milliárd forintot a beruhá­zási fejlesztésre, akkor már az idén szinte megbénul az ipar működőképessége. Így aztán, magától jön a dilem­ma, amikor nem tudunk dönteni, csak egyhelyben azon meditálunk — az idő meg közben rohamosan sza­lad —, hogy egyáltalán ma­radunk-e a hazai szén ter­melésénél vagy helyette in­kább importálunk? Mert bi­zony, mind a két eshetőség bármelyike is sokba kerül az országnak. Mégis, ahogy a neves szakembereink vé­leményét tanulmányozzuk, azok valamennyien a hazai bányászkodás mellett foglal­nak állást. Különböző ide­vonatkozó számításokkal eg­yértelműen bebizonyítot­ták az ágazat fejlesztésének előnyét. Még a múlt év közepén történt, hogy a Tervgazda­sági Bizottság végzett egy alapos felmérést, amikoris a széntermelést és annak ha­tárköltségeit úgy állapította meg, hogy az energetikai szeneknél 100 forint a giga­­joule, míg a lakossági ellá­tásra termelt szeneknél 160 forint a maximális költség­­határ. Egyszóval, eddig és ne tovább (!) mert csak így, ezen korlátok közé szorítva gazdaságos a hazai szénter­melés. Persze, mindez ak­kor még lépéselőnyt jelen­tett, mert hiszen így tör­ténhetett meg, hogy 1989. január elsejétől 15 százalék­kal emelkedhetett a szén ter­melői ára. Ám, ahogy teltek­­múltak a napok, menetköz­ben sajnálatosan bebizonyo­sodott, hogy az ígéretesnek vélt 15 százalékos áremelés sem váltotta be a hozzá fű­zött reményeiket. Ekkor és csakis ezért a bányászszak­szervezetünk javaslatára a kormány egy nemzetközi szakértőkből álló bizottságot hívott meg, hogy tüzetesen vizsgálja felül a honi szén­­árrendszerünket és egyben tegyenek javaslatot egy át­tekinthető, valós termelői árra. Nos, ez is megtörtént és az ő jelentésükben az áll, hogy az erőművi szenek vo­natkozásában 135 forint/gi­­gajoule költséghatárt tarta­nak elfogadhatónak, míg a lakossági szeneknél 203 fo­rint ez az érték. Namár­­most, ha mi ezeknek a szá­moknak a tükrében termel­jük a szenet, egészen más­ként alakul(ná)nak a mu­tatók. Már az idén is, mint­egy 18 százalékos termelői ár­­emelést, vagyis körülbelül hatmilliárd forint többletet jelentene az ágazaton belül. Ennek ellenére az országos energiapolitikánknak a meg­szabott tervezete, mindössze (csak!) hatszázalékos áreme­lést helyez kilátásba. Így aztán csoda-e, hogy sokan a szénbányászat több tízmilliárdos adósságára hi­vatkozva, a (gazdaságtalanul termelő!) bányák bezárását sürgetik? Csoda-e, hogy 1978 óta — a vállalati forráso­kon túl — a bányák üze­meltetése állami kölcsönök­ből és bankhitelekből tartja fenn magát? Csoda-e, hogy a bányavállalatoknak az in­dokolatlanul alacsonyan tar­tott szénár miatt nem volt önálló forrásuk a horribilis összegeket igénylő eszköz­fejlesztésre és az új bányák nyitásához? És végül, de nem utolsósorban, jó lett volna a bérek emeléséhez is, mellyel növelhettük volna a csákányosok önbizalmát és az egyre fogyatkozó létszám­állományunk megtartását. Nos, a fentieket reálisan mérlegelve, ugyanakkor, ha hittel bízni akarunk a jö­­vőnkben, jó lenne, ha a ha­zai és a külföldi szakértők által egy egybehangzó ter­melési árat sikerülne érvé­nyesíteni. Egy olyat, mely­nek nyomán mindenki úgy tudná, hogy ez az ágazat még sokáig működőképes marad. No, ha nem is vala­mi túlságosan hasznosan, de mindenképpen el tudja majd látni ezt a nélkülözhetetlen, fontos feladatát. Mondom ezt azért is, mert ezt még a nálunknál fejlettebb orszá­gokban is így teszik. Ott, még azoknál is, ahol az utóbbi másfél évtizedben egyre nő a szénbányászat termelése. Éppen a minap olvasom, hogy a világ kő­széntermelése 1973—1987 kö­zött 2,2 milliárd tonnáról 3,2 milliárdra növekedett, ugyanakkor a nemzetközi szakértők a termelés továb­bi, mintegy 30 százalékos növekedését várják az ez­redfordulóig. Szó sincs tehát arról (rajtunk kívül), hogy a szénbányászat úgy általá­ban veszteséges, vagy egy feleslegessé vált ágazat len­ne. Ezek szerint igenis meg­éri az üzemeltetése. Inkább, mint, egy esetlegesen rend­szeressé vált energiakorláto­zás, netán a dolláros im­portszén. Ezért is jó lenne és már most az új év küszöbén sze­retnénk, ha végre a helyé­re tevődne a bányák műkö­dőképességét szorgalmazó intézkedések. Igen, mert ez nemcsak a bányászok érde­ke, hanem az országé is. Persze, „m­indez csak akkor valósítható meg, ha a szén­­bányászati vállalatok gaz­dálkodását rövid távon is, így már 1990-ben is úgy sza­bályozza a kormány, hogy a folyó termelés, valamint a hosszabb távú működés fel­tételei gazdaságilag biztosí­tottak legyenek”. (Kiss De­zső parlamenti expozéjából.) Kívánjuk, hogy így le­gyen! Paranai János postájából Veszteséges-e a bányaipari __________________________________3 Volt egy foci csapat Pont került egy hetek óta húzódó ügy végére. A Bor­sodi Bányász és a Sajóbá­­bonyi Vegyész között lét­rejött megállapodás alap­ján a sajószentpéteriek NB III-as státusán a sajóbábo­­nyiak indulnak. Erre azért van lehetőség, mert a Bá­nyász megszüntette felnőtt szakosztályát, melynek jog­utóda — átadás-átvétel után — a Vegyész. A piros­feketék három felnőtt lab­darúgót és természetesen if­júsági együttesüket is átad­ták, hiszen az ifik a felnőt­tekkel párhuzamosan sze­repelnek a harmadik osz­tályban. Barta Gábor, a Bányász ügyvezető elnöke elmondta, hogy a maradó játékosok sorsáról a későb­biek folyamán döntenek. (Tájékoztatásul leírjuk a további elképzelést is. A Sajóbábony megüresedő me­gyei I. osztályú státusára pedig­ a Szerencs Hegyal­ja SE megyei II. osztályú csa­pata „jelentkezett” és a két klub között egyezség is szü­letett. Ez azonban nem lép­het érvénybe, mert a bábo­­nyiak nem szüntették meg felnőtt szakosztályukat, il­letve nem adták át senki­nek, hanem egy osztállyal feljebb léptek. Így a megyei szövetség nem adhatja áldá­sát a tervre, mert az jogel­lenes. Az SVSE tavaszra ki­sorsolt ellenfelei minden bi­zonnyal szabadnaposak lesz­nek, a mezőny ugyanis egy gárdával csökken.) Mire való? „Tartály" a fürdő mellett A lyukói fürdő mellett a kazánháznál egy kibetono­zott gödörben óriási tartály van elhelyezve. Körülötte a dolgozók már a terepet egyengetik. Vajon mi­­ célt szolgál ez? — töröm a fe­jemet. — Téli időszakban a ka­­sos akna 50—60 méter mély­ségig el szokott jegesedni — válaszol a kérdésemre Kendelényi Péter főbánya­­mester. — Ezt a jeget ed­dig kézi erővel, csákánnyal távolítottuk el. Ez egyrészt időigényes, másrészt bale­setveszélyes munka volt. Most a fürdő mellé egy olajkazánt építünk be. On­nan csővezetéken továbbít­juk a meleg vizet a kasos aknáig, majd egy ventilá­tor fújja be a meleg leve­gőt az aknába, megakadá­lyozva a jegesedést. — Szükség volt ehhez egy új kazánra ? — Igen. A jelenlegi ka­zánkapacitásunk ezt már nem tudta volna biztosíta­ni. Örülünk, ha azokkal a fürdési lehetőséget és az épületek fűtését meg tud­juk oldani. A termelési ter­veink maradéktalan megol­dásához az összes szállítási kapacitásunkat maximáli­san ki kell használni. Ki kellett küszöbölnünk azt a gátló tényezőt, hogy téli időszakban órákon át jégte­­lenítési munkát végzünk. Nem mindig várható olyan enyhe időjárás, mint az el­múlt tél volt. Ezzel a fűté­si megoldással az emberek is megszabadulnak egy ne­héz és balesetveszélyes munkától: nem kell ezután a hastetőn állva faragni a jeget. — Miért most került er­re sor? — A magyar—nyugatné­met vegyes vállalat, az IN­­DU-Borsod cég most vállal­ta a tervezést és a kivite­lezést. A munkák felén már túl vagyunk, áprilisban sze­retnénk megcsinálni a pró­baüzemelést. Így nyugod­tan tudunk nézni a jövő tél elé. — Mennyire elterjedt már ez a módszer? — Borsodban először al­kalmazunk ilyen megoldást. Biztos vagyok abban, hogy a többi, függőleges aknával dolgozó üzem is átveszi ezt a módszert, hiszen a jege­­sedés a mélységtől függet­lenül egyformán veszélyez­tet minden aknát — fejezi be nyilatkozatát Kendelé­­nyi Péter főbányamester. Csörnök Zoltán Közlemények AZ MNB KÖZLEMÉNYE AZ ÚJRAKEZDÉSI KÖLCSÖNRŐL Az 1989 márciusában be­vezetett újrakezdési kölcsön folyósításával kapcsolatos jegybanki kedvezmény — a napokban elterjedt híreszte­lésekkel szemben — tovább­ra is érvényben van. Nincs újrakezdés hitel-stop az OTP- nél sem, a hitelképes vál­lalkozók vonatkozásában. Eszerint, a folyósított köl­csön összegével változatla­nul csökkenthető a kereske­delmi bankok kötelező tar­talékösszege, így biztosít a jegybank forrást e hitelek­hez. Az újrakezdési kölcsön folyósításával kapcsolatos teendőket a kereskedelmi bankok (köztük az OTP is) közvetlenül adják meg ügy­feleiknek. Magyar Nemzeti Bank B.-A.-Z. Megyei Igazgatósága TÁVHŐFOGYASZTÓK FIGYELMÉBE! Értesítjük Kedves Fo­gyasztóinkat, hogy a Magyar Hitel Bank Rt. által 1990 március hónapban kezde­ményezett befizetési rend­szerhez a B.-A.-Z. Megyei Távhőszolgáltató Vállalat nem csatlakozott. Ezért fel­kérjük Kedves Fogyasztóin­kat, hogy a jövőben is fo­gadják vállalatunk díjbesze­dőit, akik az önök kényel­me érdekében, lakásukon keresik fel önöket a távfű­tési és melegvíz-szolgálta­tási díjaik beszedése miatt. E szándékunkkal a lakás ún. rezsiköltségének időbeli meg­osztásával kívánjuk a csa­lád kiadásait könnyíteni. Felhívjuk Kedves Eolvasztó­inkat, hogy a távfűtési és melegvíz-díjat továbbra is a díjbeszedők közreműködésé­vel szíveskedjenek kiegyen­líteni. Szíves együttműködé­süket köszönjük. B.-A.-Z. Megyei Távhőszolgáltató Vállalat A bírósági folyosón egy görnyedt hátú, idős nénike foglalt helyet a lócán, közel a tárgyalóterem ajtajánál. Csak úgy, a szék szélére ült, vagy inkább támasztotta magát, mert ha igazából ké­nyelembe helyezte volna magát, a lábai nem érték volna el a kockaköves pádi­mentumát. Mellette egy 30 év körüli fiatalasszony, biz­tosan a lánya lehet. Mind a ketten idegesen a fejüket forgatják, biztosan ismerősök után kutatnak. Kis idő múl­tán, úgy látszik, meg is ta­lálják a keresettet, mert ahogy az ablaknál meglát­nak egy idős embert, annak nemhogy megörültek volna, hanem inkább dacosan hátat fordítottak neki. — Ő az — mondta a lá­nya, és most már mintha va­lami gyenge áram rázta vol­na őket, egy ideig csak szót­lanul tekintgettek egymásra. Majd a lánya időnként le­lehajolt hozzá — mert az csak mellette állt —, és biz­tos valami titkos tanácsok­kal okította. Ha meg nem ez történt, akkor az idős as­­­szonyka, aki már jóval túl lehet a 60-on, vékonyka, kék­eres kezeivel idegesen a szatyorkájában matat vala­mit. Látszik rajta, hogy pa­naszkodni szeretne, de mert a lánya magasan fölötte áll, így цекет — aki közvetlen mellette ülök — mondja el azt, ami a szívét nyomja. — Tessék elhinni, úgy szé­gyellem magamat. — Mire én nem szólok semmit, csak amolyan együttérzéssel ve­szem tudomásul, hogy a né­nikének biztosan valami ég­bekiáltó vétke lehet. Azért is kerülhetett ide, a bíró­ságra. — Képzelje már — foly­tatta lehajtott fejjel — vál­ni jöttem. Válni én, 62 éves fejjel. Mert bizony, nem az én koromban szokták ezt csi­nálni. Hát nem nevetséges dolog? — Hát igen — hagyom helyben a bölcselkedését, és még hozzáteszem: — Mert, ha eddig megvoltak együtt, igazán már azt a kis hátra­levő időt is kibírhatták vol­na. — Na látod, ebben igazad van, de nem így volt ez, édes fiam — fordul felém most már a teljes testével. — Mert én már csaknem har­minc éve külön élek a fér­jemtől. Amikor az ötödik lányomat is a világra hoz­tam, akkor döntöttem úgy, hogy végképp szakítok vele. Pedig higgye el, hogy sze­rettem, és talán még több gyereket is szülök tőle, ha egy jóravaló ember lett vol­na. Hej, pedig, de sokat fo­­gadkozott, különösen olyan­kor, amikor anyagilag még őt is nekem kellett támogat­ni. Mert tudja, erős és dol­gos bányász volt ő, és ak­kor még jól is kerestek ám a bányászok. Messze, valahol a Dunántúlon, szállón la­kott, és csak ritkán járt ha­za. Ilyenkor sok pénzt ho­zott haza, de mit értem ve­le, ha másnap vissza is kér­te. Amíg volt belőle, sok ba­rátja volt, és időben vissza se ment a munkahelyére. Volt úgy, hogy még a vonat­költséget is nekem kellett előkeríteni, hogy vissza tud­jon menni. Így aztán adott is pénzt, meg nem is. Igazá­­ból csak a fiatalságomat pa­zaroltam rá, pedig mindig azzal engedtem vissza, hogy próbáljon már végre megja­vulni. ő persze, minden eset­ben megígérte, ám a szavá­nak egyszer sem tudott ura lenni. Én meg csak a gyere­keket szültem minden év­ben ... Aztán — mint ahogy mondtam is már —, amikor az ötödik kislányom is meg­lett, végképp szakítottunk egymással. Még akkor is in­kább ő lett hűtlen, mert­hogy akadt neki valaki, és ott, abban a környezetében már nem volt olyan gyerek­­sírásos a ház, inkább oda­pártolt. No, én igazán nem sajnáltam, még örültem is neki, hogy végre megszaba­dultam az örökös pokoltól. Mert, ha berúgott — és azt, ha itthon volt, mindennap megtette — olyankor soha nem aludhattunk otthon. Borzasztóan verekedős ter­mészete volt, és én, mint egy kottás, szárnyaim alatt a gyerekekkel, mindig szál­lásért kopogtattam valahol, valakinél... Azóta is sokat rettegtem, és egyre csak azért imádkoztam a jó Is­tenhez, hogy érezze jól ma­gát ott, ahol van... így aztán azóta sem lát­tam, bármennyire nehéz is volt férj nélkül, soha, még egy lépést sem tettem utána. Úgy képzelje el, hogy még csak egy fillér gyerektartást se fizetett. Pedig módomban lett volna behajtani rajta, mert hiszen a helyi tanács hivatalsegédje (kisbíró) vol­tam, a titkár úr számtalan­szor be akarta perelni, de én minden esetben lebeszél­tem róla. No, nem azért, mert nem lett volna szüksé­gem a pénzre — hiszen ott, a tanácson csupán csak 800 forintot kerestem —, de még ilyen formában sem akar­tam vele közösködni. Egy­szer se mondhassa azt, hogy joga van a gyerekekhez, no, meg azt tartottam, ha segí­teni akar, akkor tegye azt meg önszántából. Ám a jó­szívűségére sose került sor. Higgye el, nagyon nehéz volt egyedül, bizony, sokszor kel­lett éhen lefeküdnöm. Vol­tak, akik azt tanácsolták, hogy adjam be a gyerekeket állami gondozásba, de tu­dom, hogy nekem talán a szívem is meghasadt volna, ha bármelyikről is le kellett volna mondanom. Bizony, keservesen, de mégiscsak tisztességgel fel­neveltem őket. Aztán, ahogy felnőttek, szép lassacskán valamennyien elkerültek a szülői háztól, így — mutat­ja a hüvelykujját — egye­dül magamra maradtam, mint akinek senkije nincs. Azt hiszem, hogy talán még így rosszabb ... Igazán jó lenne, ha még egyszer ös­­­szejöhetnénk a család, de ar­ra már nemigen kerül sor... talán majd, csak a temeté­semen ... Ez a lányom, a Marika lakik hozzám a leg­közelebb, ő gyakran meglá­togat, de a többiek is, ha csak szerit tehetik ... Most meg — mint látja —, vénségemre ide kerültem, a bíróságra azért, hogy hiva­talosan is elváljak. Mert egyébként, már 32 éve élünk külön... Mondhatom, igazán úgy érzem magamat, meg szégyellem az egészet, mint­ha valami rossz nő lettem volna... Csak túl lennék már rajta... — Megkérdezhetném a né­nike nevét? — vetem közbe, hogy én is szóljak valamit. A kedves kis nénike már mondaná is, de a lánya megelőzi őt: — Hadd maradjon a ne­vünk inkognitóban. Legyen elég, ha csak annyit mon­dunk, hogy Hernádpetribe való az anyám. Egy kicsi faluba, közel a szlovák ha­tárhoz. Ott úgy is fogja tud­ni mindenki, hogy kiről van szó.­. Paranai János Egy elkésett válás

Next